27

A következõ napokon még erõsebb sajtó alá került az érzékenységem.

A cselédek egykedvûen fogadtak. Megszokták, hogy a foglyok váltakoznak az udvaron. Legfeljebb ha annyi érdekelte õket, hogy elõkelõ származású vagyok-e, és hogy várok-e váltságot.

Amint megtudták, hogy apám mezítláb jár, és hogy soha senkinek eszébe nem jut az én kiváltásom, megvetõen néztek reám. Ilyen megjegyzéseket hallottam:

- A kezed ugyan uras. No, majd itt megvastagodik.

A másik:

- A haját szagosítja ez. Kopi, gondoskodjál reggel mandulatej mosdóvízrõl.

Az említett Kopi vízhordó és tûzõr mindenes volt. A vizet csak az udvarról hordta a konyhába, a lajtból, a szakácsasszony keze alá.

A harmadik:

- Ugye, te nem háltál otthon selyemágyon? Itt azt is meg kell szoknod.

És röhögtek.

- Embertársaim - kérleltem õket -, mindenkor örülök, ha vidámultok rajtam. Csak ne rossz­akarattal tréfálkozzatok velem, ne gonoszul. Szolgája vagyok az uramnak, de nektek is szolgátok leszek, ha türelemmel néztek reám.

Egy percre elhallgattak. Azután a vízhordó szólalt meg elõször (akinek mindig tréfára állt a bajusza):

- Olyan urasan beszélsz, mint valami gyiák. Te talán a rovást is érted?

- Tud ez mindent - szólt közbe a horgas orrú cseléd -, ahogy az úrnak elmondta, hogy mit tud, csuda volt, de köszönni mégse tudott.

Erre megint vidámkodtak rajtam.

De a durva tréfálkozás csak akkor vált gyûlöletté, mikor azt látták, hogy engem Csáth magával hordoz. Napokig nem szólt hozzám egyik se. Ha köszöntem, nem feleltek. Ha feléjük mentem, elfordultak.

Egyszer, mikor ebédre ülök közéjük, Rába asszony, a szakácsné csodálkozva szól:

- Minek jössz te ide? Azt hallottam, hogy ma az úrral ebédelsz!

- Kutyának ott a helye a gazda asztala körül - mondta Uzura, az ajtónálló.

- Érti ez a hízelgést - fûzte tovább Karacs, egy horpadt képû fekete kazár -, úgy hajlong az úr elõtt, mint valami római szenátor.

Hallgattam. Nem állok szóba velük - gondoltam -, a mûveletlen emberek olyanok, mint az ebek: nem tûrik az idegent, amíg meg nem szokják.

De a szakácsasszony feje fölött mégse nézhettem el: õ mérte ki a tányérba az ételemet. Hát akármilyen morcos volt is irántam, mindig szóltam neki egy-két jó szót. Amit adott, meg­köszöntem.

Akkor aztán reá is repültek a nyilak.

- Csak a javát neki, Rába néni - kiáltotta Zuzura -, mert igen szépen köszön! Holnap már kezet is csókol.

- Elveszi Rábát feleségül! - rikkantott Kopi.

Kacagtak. Rába asszony koros volt már, bajuszos, férfihangú, és legalábbis másfél mázsás. Kopinak a szavát napokig röhögték.

Persze Rába asszony még görbébben nézett reám, s bizony nem volt érdemes megköszönnöm, amit adott.

De azért megköszöntem.

- Beszélhettek, amit akartok - mondottam -, én nem az ételt köszönöm meg, hanem a fáradságát. Az ételt a gazda adja, Rába asszony pedig foglalkozik velem akaratlanul is. Én ezt megköszönöm neki, ha elfogadja, ha nem.

Lehet, hogy urak is olvassák e bús soraimat, s talán csodálkoznak azon, hogy nem hagytam ott õket, vagy hogy másképpen nem segítettem magamon. De haj, nem volt az soha a nyomorúság láncán, aki nem tudja, hogy enni nemcsak szokás, hanem kénytelenség is. Az ínséges megeszi a fakérget is, és megissza a pocsolyavizet is. S hogy a bibliai tékozló fiú egy vályúból evett a disznókkal, azon én nem csodálkozom.

A mai eszemmel bezzeg tudom már, hogy velük kellett volna figuráznom magamon. Ha tréfáltak rám, tódítanom kellett volna a tréfájukat, s akkor minden nyiluk lehull elõttem. De a lelkem úgy meg volt akkor törve, hogy csak vonaglottam, mint a bottal összevert kígyó. Minden fájt, még az ostoba szó is.

Hallgattam hát, s félrevonultam. Kiültem a küszöbre, sánta Kopi mellé, aki utolsó szolga volt a háznál, s akire nem tudtam haragudni. Látszott rajta, hogy a tréfálkozás nem gonoszsága neki, hanem csak mulatsága.

Eb nem volt õnáluk, mert az egyik gyermeket megharapta egyszer valamelyik kutya, s akkor Csáth minden kutyáját megölette. A konyha elõtt baromfiak tanyáztak. Azok között szemembe ötlött egy nyomorék lábú fekete tyúk. Még csirke korában rálépett valaki a lábára, s úgy maradt a nyomorult. Persze nem ölték meg, de tán különben se került volna soha nyársra, a színe miatt. A fekete csirkét oda szokták adni a táltosoknak. Az persze, hogy sánta volt, oda se kellett.

Hát mondom: ahogy ott eddegéltem a küszöbön, megállt a szemem azon a szegény kis tollas állaton. Rút volt és szomorú. A szeme szinte szüntelenül rémületre volt kikerekedve. A taraja halavány. Azért vonta magára a figyelmemet, mert azt láttam, hogy minden tyúk vágja. Ha kivetnek valamit a konyhából, s õt is odahajtja az éhség a többi közé, hol az egyik, hol a másik csíp rajta. Néha szinte sikolt szegény a fájdalomtól.

De hát azért csak megvan. Mindig egyedül, mindig szomorúan, gondolkodón. A többi tyúk elszéled az istállók köré: vidáman kapirgálnak. Az az egy ott marad magányosan a konyha közelében. Csak akkor rebben meg, ha ember közelít feléje. Olyankor ijedten sántikál tovább. Fél mindenkitõl.

Milyen furcsa, gondoltam: az állatok között is van gyûlölt és üldözött, egyedül élõ, némán szenvedõ.

Dobtam neki a kenyerembõl.

Eleinte meg-megrebbent minden dobásomtól. A szemén látszott, hogy azt hiszi, kõvel dobálom. Néhány nap múlván azonban elmúlt az ijedtsége: egyre közelebb bátorkodott.

Már látszott a szemén némi bizalom. Már tudta, hogy tõlem csak jót várhat.

S míg a többi cselédtársam odabent beszélgetve evett, én azzal a tyúkkal társalogtam.

- Gyere, kis tollas ördög, ne félj. Nesze! Hopp: kapd föl!

Nem telt bele hét, a tyúk a kezembõl evett. Annyira ismert, hogy mikor kiültem a küszöbre, egyenesen hozzám bicegett. Mellém állt. A szavaimra káricálással felelt. Okosan és félelem nélkül nézett reám. Még késõbb az ölembe is beleült, és engedte, hogy simogassam, pedig a madárféle nem szereti, ha simogatják.

Az a tyúk aztán annyira szeretett engem, hogy reggelenkint mindig ott találtam magam mellett. Ült az ágyam alatt, és várta az ébredésemet.