28

Elmúlt a nyár.

A sátorok városa megváltozott. Minden sátor mellett szénaboglya, szalmakazal. A kazlak közé lóállást igazítottak. Oldalt vesszõfonás és semmi egyéb. Csak épp hogy az északi és keleti szél ne fújja a lovat. Még a sátorok is úgy álltak, hogy védjék a lovakat a szelektõl.

Akkor aztán már a sátorokra is több került. A sátornyílást mindenütt lóbõr vagy tehénbõr lógta be. Nappal félreakasztották; éjjelre lebocsátották.

Az emberek is megváltoztak. A lobogós ing és gatya bozontos bõrruha alá került. Farkasbõr, medvebõr, szarvasbõr, borjúbõr, de mind szõrösen. A könnyû posztósüveg helyét is tornyos prémsüveg váltotta föl. A közrendi embereké bárányprémbõl való, a jómódúaké rókaprém, hódprém. Atilla süvege oroszlánsörénybõl készült. A fõvezér és más elõkelõk medvekucsmát tettek föl. A gazdám is medvekucsmát viselt.

Csupán a rabszolgák jártak tovább is hajadonfõtt.

Én még mindig csatlósa voltam Csáthnak. Az istállóban való alvást megszoktam. Nehezen törõdtem belé, s könnyeztem is néha miatta, de mikor az idõ hidegre fordult, az állatok melege enyhítette az állapotomat.

Emõkét mindennap láttam. Rám se nézett. Csak néha, mikor tanúk nélkül találkoztunk, szólt egy-két szót hozzám, félvállról, hidegen, de mégiscsak szólott.

Egyszer azt kérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve a sorsommal.

- Kisasszonyom - sóhajtottam -, én vagyok a föld legszerencsésebb boldogtalanja.

Az következett volna, hogy megkérdezze, miért mondom magamat szerencsésnek, és miért boldogtalannak. De õ ehelyett csak vállat vont:

- Késõ bánat.

- Ha téged látlak - feleltem -, nem bánok én semmit.

- Tudod-e - mondotta fenyegetõen -, hogy az életeddel játszol, semmiért?

- Neked semmi, nekem mindenem.

Haragos szemmel fordult el és ment tovább.

Egyszer a kert felõl való ablakon könyökölt. Szürke õszi est volt. A hold akkor kelt. Arra mentem, és köszöntem neki:

- Jó estét kíván a te rabszolgád.

Rám nézett. Az arca nyugodt volt. Megálltam egy percre, hogy talán mond valamit, de nem mondott semmit. S nekem tovább kellett mennem, mert a szolgák megláthatták volna, hogy a kisasszony beszélget velem.

Egyszer meg ott ültem búsan az ajtó elõtt. Annyira elmélyedtem a gondolataimban, hogy nem is figyeltem arra, kik járnak mellettem. Csak akkor pillantottam föl, mikor már ott állt, s a ruhája illata megérintett.

Vadmacskából készült prémköntös volt rajta. A fején ugyanolyan süveg.

A lovát várta.

Fölkeltem és meghajoltam.

Akkor szólott:

- Egészséges vagy-e?

- Köszönöm - bókoltam -, lélegzõ halott vagyok.

Többet nem beszéltünk.

Pedig én, amikor csak lehetett, mindig kerestem a fonalat, amely bevihetne a házba. A gyermekeknek szüntelen kedveskedtem: hol játékot csináltam nekik, hol virágot vagy gyümölcsöt vittem be. Csakhogy a többi rab éppúgy kedveskedett nekik, s a nõk jobban értik a csirkenyelvet. Nõ rabszolga pedig volt ott tíz is.

Csáthtal lehetett beszélnem, hiszen azért is tartott maga mellett, hogy gyönyörködjék bennem, mint valami köszörült kõben. Az õ rabja vagyok, tehát a mûveltségem is az õ mûveltsége. Hordozott magával, mint ahogy a láncait, gyûrûit viselte. Érezte, hogy érték vagyok, csak azt nem tudta, hogyan lehetne aranyra váltania.

Én hát kedves kutyája lettem. A rabszolgák látták, hogy nem rúg el magától, hát õk is más szemmel néztek már. Ha valami kérnivalójuk volt, rám bízták, s én ügyesen bele tudtam szõni a beszédembe a kívánságaikat. De a magam ügyeiben ostoba voltam és szerencsétlen. Hiába példálóztam neki, hogy az ebédlõjében nem okos rendben függenek a szõnyegek, hogy a kincseit, fegyvereit velem tisztíttassa. Megkérdezte, hogyan gondolom, aztán megtaníttatta velem másvalamelyik cselédjét.

Látszott rajta, hogy igen alkalmas csatlósnak tekint, s hogy minden tudomány érdekli. Bárhová ment, kísérnem kellett õt hajadonfõtt, nyergetlen lovon, és beszélnem kellett neki akármirõl.

Elképzelhetetlenül tudatlan ember volt. Néha, mikor azt gondoltam, hogy ért, olyant kérdezett, hogy alig bírtam a kacagásomat elnyeldesni.

A tudatlansága arra vitt, hogy magam koholjak olykor tudományos tételeket, soha meg nem történt történelmet, nem létezõ országok és népek leírását.

Õ mind elhitte. A kutyafejû emberek, a fejetlen emberek, az egylábúak neki mind hihetõk voltak.

De ez tartotta bennem az életet, a lelki fensõségnek ez a folytonos érzése. Máskülönben megölt volna a szomorúság.

Különösen búsított, hogy a ruhám szakadozik.

Nem annyira a hidegtõl féltem, mint inkább Emõke látásától.

Az udvari rabszolgák - vagy ahogy õk mondják: külsõ rabok - mind hajadonfõtt és rongyos, piszkos ruhában jártak. A ruhát olykor csak a szíj tartotta össze a derekukon. Csak néha mosdottak és fésülködtek. A hajuk, szakálluk mindig torzas-borzas volt.

Én idõnként megmostam magam a ruháimat, s megvarrtam, ha elszakadt. Rendesen mosdottam és fésülködtem. De még mindig a római ruha volt rajtam, és a sarum annyira szétfeslett, hogy pirulva néztem a lábamra.

Már szégyenkeztem Emõke elõtt. Ha jönni láttam, elbújtam elõle, vagy hátat fordítottam. Reszkettem egy pillantásáért, s mégis kerültem, hogy ne lásson.

Mikor az elsõ hó leesett, dideregve lovagoltam a gazdám mellett. A kezem kék volt, s az orrom vörös. Érezhette, hogy erõltetve jön belõlem a szó.

- Ördög a bõrödbe! - koffogott rám. - Mit vacogsz, mit dideregsz? Mért nem kérsz ruhát Csokonától? Hiszen meggebedsz ebben a hidegben.

- Ó, uram - feleltem búsan -, az öreg Csokona olyan ronda ruhákat osztott széjjel, hogy attól tartottam, ha felveszem magamra, megszólnak téged a ruhám miatt.

Csáth dühösen csapott a kardjára:

- Ki mer énrólam rosszat beszélni? Senki se jártatja a rabját selyemben!

Mégis, mikor hazaérkeztünk, Csáth fölhítt, és maga szórta szét a ruháit, hogy válasszon belõlük reám valót.

Már régen óhajtkoztam, hogy hun ruhám legyen. Hun akartam lenni Ha hun vagyok, egy lépéssel közelebb vagyok Emõkéhez. De máskülönben is tetszett már nekem a hun viselet: a fehér ing, gatya, sastollas süveg, a lóháton járás. Csak az õszi viselet nem tetszett még. Az emberek olyanok, mintha valami rokonságban volnának az állatokkal; lovon ülõ medvék.

Csáth sok fújás és káromkodás között kiválasztott egy rókabõr nadrágot, farkasbõr köntöst és borjúbõr csizmát.

Az asszony pörölt vele.

- Megbolondultál-e - mondotta -, hogy jó ruhát adsz ennek a rabnak?

- Csiba! - mordult rá Csáth olyan hangon, aminõt úri körökben nemigen hallottam.

Az asszony elkotródott.

A ruha csakugyan díszes volt. A köntöst oroszlánkörmös aranyláncok fogták össze. Persze azokat Csáth lemetélte, s nekem apró szíjakat adott. De azért szép köntös volt. Csak oldalt látszott valamelyes kis molyrágás. A nadrágnak se volt más hibája, csak egy kis kopás hátul, de azt a köntös eltakarta.

- Uram - hálálkodtam farizeusképpel -, nem érdemlem én ezt, talán hitványabb ruha is akad itten.

- Ennél hitványabb nem akad - morgotta. - Süveget is adnék, de akkor úrnak néznek, hát azt nem adok. Hanem ha fázik a fejed, kösd be kendõvel, mint a többi.

De a ruháért szívem szavával hálálkodtam. Ha meglát Emõke! - ez volt a legnagyobb örömem.

Bezzeg leestem hamar az egembõl! Mikor a ruhát fölpróbáltam, akkor láttam, hogy Csáth sokkal szélesebb és magasabb testû, mint én. Bõ volt minden. Úgy álltam a köntösben, mint a két lábra emelkedõ medve. Szíjjal kötöttem aztán át a derekamat.

A nõcselédek kacagtak, mikor az öltözõbõl kimásztam. Maga Csáth is röhögött. Elõkiáltotta a házbelieket is. Az asszony is nevetett. De csak Emõke ne nevetett volna!

Erõlködtem, hogy én is nevessek, de a szememet elöntötte a könny. Szerettem volna leszórni az állatbõrt, s elbujdosni a világba. De a határszéli keresztre még emlékeztem.

- Uram - szólaltam meg egyszer, hogy jókedvében láttam -, annyi a szûcs a táborban, nem lehetne ezen a ruhán igazíttatni?

- Hova gondolsz - ütközött a szavamba -, azt véled-e, hogy én minden esztendõben más és más ruhát adok? Nõhetsz, vastagodhatsz: holtodiglan viseled ezt, görög.

Mikor aztán a tél megszigorodott, akkor láttam, hogy miért viselnek a hunok szõrös ruhát. Hát bizony nem egyébért, hanem hogy szõrrel befelé fordíthassák.

Tûz mindig égdegél a sátorban, de csak fõzésre-sütésre való az. Az emberek künn csopor­toznak télidõben is. A lovakon is takaró. Ha csikorgós az idõ, kesztyût is öltenek. A süveget levonják a fülükre. Nincs olyan hidege a télnek, amely a prémes ruhát által bírná járni.

De télen a nõk is más ruhában járnak. Az úri nõk fejérõl a fátyol eltûnt. Prémes süveget viselnek õk is. Csizmájuk puha nyúlbõr vagy macskabõr, térden fölül érõ. Köntösük olyan, mint a férfiaké, csakhogy hosszabb és finomabb. És hát a ruhájuk belsõ préme nyest- és menyétprémek.

Az én hajam megnõtt, vállig ért már. Száraz hidegben nem is igen fáztam, de mikor hó esett, jéggé fagyott olykor a hajamon.

A befordított prémes ruha azonban kellemesen melegített.

Atillához majdnem minden héten érkezett valami követség. Néha királyok is jöttek látogatóba. Persze nem olyan márványkirályok, mint a római császárok, hanem zsíros képû barbár királyok, akik sátorban laknak, s fél mázsa aranyat zörgetnek magukon. Mûveletlenek, de méltó­ságosak. A puhaságot nem ismerik, hát nem is keresik. Atillát maguk vállalják feljebb­valójuknak.

Hát olyankor, mikor királyi látogató érkezett, nagy zengõ-bongó vacsora volt a palotában, s reggel felé az uramat többnyire másodmagammal vezettem haza. A hunok veszettül ittak. Azt mondják: néha Atilla maga is jókedvû volt.

Lakodalom is zajlott, hat is olykor egy nap. A nép muzsika mellett táncolt és ivott. Egyszer nálunk is azt beszélték a szolgák, hogy Emõke férjhez megyen, s hogy Aladár királyfi veszi el. De nem lett belõle semmi. A királyfi egy közrendû hunnak a leányát vette feleségül. Láttam a leányt. Nem volt olyan szép, mint Emõke.

Azokat a napokat sem kívánom vissza.