|
Akkor már, ha
ebédre ment a gazdám Atillához, nem ácsorogtam a palota elõtt. Tudtam, hogy
napnyugta elõtt nem tér haza. Ha pedig a fõvezérnél ebédel, akkor csak éjfél
felé kell eléje mennem. Hát az olyan délutánokon betelepedtem a konyhába.
Széles, nagy
tûzhely volt ott az egyik sarokban, üstök és kondérok forralására való, alig
arasznyi magas. Nagy hasábfákkal tüzeltek ott télen, s délutánonként jó volt
ott ülni a meleg kövön, s bámulni a tüzet.
A téli hosszú
estéken néha tízen is ültünk a tûz körül. Csikósok, gulyások is, akik
behúzódtak az állatokkal együtt a mezõrõl, hun nemzetbeli szabad szolgák meg én
és Csokona, az öreg kulcsár. Néztük a tüzet. A hunoknak valami áhítatos
mulatsága az. Nyári estéken is tüzet raknak a mezõn, és bámulják álmatag
szemmel.
Egyszer magam
ültem ott. A nõk mostak aznap, s a padláson terítgettek. Az idõ napalkonyat
felé járt, s künn dara esett.
A konyhába
benyitott Dzsidzsia, és rám villantotta fekete, mosolygó két szemét.
- Zéta bácsi -
prütyögte -, örülök, hogy itt talállak.
Leült mellém, s a
kezét a parázs fölé nyújtotta:
- Olyan ritkán
találkozhatunk - csevegett tovább -, pedig sokat szeretnék veled beszélni. Mert
az én anyám is római alattvaló volt, és gondolnád-e azt, hogy én már tizennégy
éves vagyok?
Nem gondoltam. De
nem is érdekelt.
A leány nem
látszott tizenhárom évesnek se. Semmi leányi nem volt rajta: mintha szoknyában
járó fiú volna, száraz képû és kedvetlen. De ha engem látott, mindig mosolygott
és köszönt. Nem szerettem. Ha õ nem volna a világon, talán rám bíznák a
gyermekeket!
- Mert onnan
számítjuk - folytatta -, hogy a kisasszony akkor született, amikor Átillát
fejedelemmé választották. Én meg utána két évre. Nézd ezt a menyétbélésû
kabátkát: alig kopottas, ma adta a kisasszonyom.
Fölkelt, és ivott
a cselédek korsójából. Azután ismét letelepedett, valamivel közelebb, s úgy
ült, hogy szembefordult velem. Emõkének a múlt heti kabátja volt rajta, de a
lába szára meztelen, s vörös a hidegtõl.
- A gyermekek
alszanak - csevegett jókedvûen -, a kisasszony a palotában van. Táncolnak ma.
Aztán nem tudom,
még miket beszélt. A szeme szüntelen rajtam bolygott. Egyszer megint közelebb
ült, és hozzám hajolt, mintha a vállamra akarná hajtani a fejét.
- Eredj innen -
mordultam reá.
Ijedten kelt föl,
és zavarodottan veregette a ruhájáról a hamut. Aztán szomorúan tekintett reám.
Sóhajtott.
És
kiszégyenkedett a konyhából.
|