Egy decemberi
délelõttön görög köntösû lovasok állítanak be az udvarunkba. Az egyikben
megismerem Vigilásznak a betegágyban nõtt fiát, a másikban Nómusz patríciust,
aki a császárhoz szokott járni.
Csáth aludt még
akkor. Én a kapu eresze alatt guggoltam. Nagy szemû hópihék szállongtak.
Ahogy a görögöket
megláttam, egyszerre elfûtött a meleg: szentséges Isten, ha Priszkosz belép!...
Megöl a szégyen!
Három szolga is
volt velük meg egy tolmács. Valamennyiüket ismertem látásból.
- Itthon-e a
gazda? - kérdezte a tolmács hunul.
- Itthon -
feleltem szintén hunul.
És csodálkoztam,
hogy nem ismernek reám.
Egy cseléd
bejelentette õket. Fölmentek. Ajándékot vittek egy kis ládában, s körülbelül
negyedóráig idõztek Csáthnál.
Én csak fõttem a
kapu alatt, fõttem, kábuldoztam.
Végre
megszólítottam az egyik szolgát görögül:
- Vagytok-e
sokan?
- Vagyunk jócskán
- felelte meglepõdve.
- Micsoda urak
jöttek?
- Anatóliusz úr
és Námusz úr meg egy írástudó meg a tolmács.
- Maksziminosz úr
nem jött el?
- Nem.
- Hát Priszkosz
úr?
- Õ se.
Megkönnyebbülten
lélegzettem. Egyszerre megegyenesült a derekam. Vallató hangon folytattam:
- Hát Krizafiosz
úrnak a feje?
- Krizafiosz
úrnak a feje?
- Az: a feje. Hol
a feje?
- Hol volna? A
nyakán.
- Akkor baj lesz.
- Ahol arany van,
nincs baj. Hoztunk. Három láda arany van velünk. Talán csak fölér egy embernek
a fejével?
Azután õk
kérdezõsködtek, hogy ki vagyok. Pedig gyakran láthattak Konstantinápolyban.
A ruhám
változtatott-e el, vagy hogy a bajuszom és szakállam az utóbbi hónapokban
erõsen kimohodzott, nem tudom. Elhárítottam a kíváncsiságukat:
- Most nincs
idõm: hosszú lenne elbeszélnem a történetemet. Majd alkalommal.
Alighogy
eltávoznak, hívat a gazdám, hogy fussak át a királyi palotába, szóljak
Konstantinosz ravónak: jöjjön át mindjárást.
Látom, hogy levél
van az asztalán, s még a pecsét sincs feltörve.
No, énbennem is
megszeppen a hogy vagy.
- Uram -
készségeskedek -, ha kívánod, hogy elolvassam a levelet...
- Nem - feleli
hidegen -, ezt Priszkosz küldi. Hátha rólad is van benne szó.
Fordultam. Tértem
vissza a ravóval.
- Uram -
könyörögtem neki az úton -, ha rólam is van szó a levélben, hagyd ki, kérlek.
Emberek vagyunk...
- Bajos, bajos -
mondotta a fejét rázva -, a gazdád mással is elolvastatja a levelet:
lehetetlen.
No, kutyául
voltam.
- Maradj te is -
intett vissza a fejével a gazdám -, hátha olyasmi van a levélben, amire a te
magyarázatod is kellõ.
Fölszakította a
levelet, s odaadta Konstantinosznak:
- Olvasd.
Az a
Konstantinosz római eredetû ember volt. Ösztövér kis barna legény, de eszes,
mint a kígyó, és hideg, mint a teknõsbéka. Még Aéciusz ajándékozta Atillának.
Végigpillantott a
levélen, s olvasta a görög szavakat hunul:
Tisztelt Uram.
Kívánok neked minden jót Istentõl. Azért
háborgatlak ezen alázatos írásommal, mert az én kedves szolgám, Zéta, elhagyott
engem, és hozzátok utazott. Mind e napig vissza nem tért.
Én ezt a fiút gyermekkorától fogva neveltem s
tanítottam. Az volt vele a célom, hogy a császári palotában szerzek neki
hivatalt, amit meg is érdemel, mert az elméje kitûnõ, s becsületessége
páratlan.
De annak a szerencsétlen fiúnak valami megzavarta
az eszét. Elszökött tõlem, s most valahol Átilla országában kóborol.
Kérlek, kerestesd öt meg, és küldd vissza ezekkel
a követekkel. Ha pedig valaki elfogta volna, s rabságban sínylõdne, izend meg:
kinél van, s hogy mennyiért válthatom ki. Ha nem nagy a váltság, mindent
megteszek érte, amit csak tehetek.
A követek egy aranyozott ezüstbõl való vázát
visznek neked. Az én csekély ajándékom ez.
Fogadd szívesen.
Tisztelõ szolgád:
Priszkosz rhetor
Csáth elkerekült
szemmel nézett rám. A felesége a vázát forgatta az ablaknál. Emõke
végighallgatta a levelet, és átfutott a másik szobába.
- Nem értem -
mordult meg Csáth -, nem értem. Olvasd még egyszer, ravó.
A ravó megint elkezdte elejérõl:
- Tisztelt Uram.
- Nem értem! -
bosszankodott Csáth, s vonogatta bozontos szemöldökét. A mellében mintha
szélvész volna belezárva, úgy fuvallt az orrán át.
- Avagy nem
Priszkosz maga ajándékozott-e téged nekem? Hiszen levelet is írt! Hé, anyjuk,
keresd csak elõ azt a levelet! Vékony, sárgás, kisfajta. Ott van a gerenda
alatt az öregházba.
Az asszony is
gyanakvón nézett, és sietten csoszogott el a levélért. Hallottam a padló halk
ropogását a szomszéd szobában. No, kutyám: itt se be, se ki!
- Uram -
szólaltam meg, mintha valami nagy kõ alá szorultan szólanék -, vallomással
tartozom neked. Azt a levelet nem Priszkosz írta, nem: én írtam.
Csáth rám meredt:
- Te írtad?
- Én.
- Hát az a levél
hamis volt?
- Nem tagadom.
Elfelejtettem,
hogy barbárral beszélek, s nem mûvelt emberrel.
Csáthban
egyszerre megbõdült az állat. Nem várt magyarázatot. Csak azt látta, meg mertem
csalni.
Fölkapta a
széket.
- Gazember! -
ordította olyan hangon, hogy a faház reszketett belé. - Hej, kutya gazember!...
És megfordította
a széket a feje fölött.
Én csak a karomat
emelhettem föl védelmemre. De a rettenetes csapástól a karom leroppant,
lelettyent - eltörött. A szék is eltörött. Csáth kezében csak a székláb maradt.
Azzal is úgy
sújtott fõbe, hogy világomat vesztve terültem el a szõnyegen.
|