Mikor
felocsúdtam, látom, hogy szoknyák lógnak a szögön: a szakácsasszony kamrájában
vagyok.
Nõk állnak körül.
Az egyik az ágy lábára borulva sírdogál.
Megismertem, hogy
Dzsidzsia.
A többi nõ arca
is könnyes volt. Azt gondolták, hogy meghaltam.
De amint
megmozdult a szemem, õk is megmozdultak.
- Él - rikoltotta
Rába asszony -, vizet hozzatok!
Lehúzta rólam a
köntöst, és az ölébe fogta a fejemet. Mostak.
Hogy mekkora a
sebem, s mi történt velem, nem tudtam, csak a dézsába csurgó vízen láttam, hogy
olyan, mint a vörös bor.
Késõbb egy táltos
lépett be. Bial táltos, sárga szemöldökû jó ember. Fakérget, földet és háncsot
hozott. A karomat beillesztette a fakéregbe. A földdel körültapasztotta, azután
úgy körülkötötte hánccsal, hogy csoda volt nézni.
Dzsidzsia ott
könnyezett.
- Ugyan ne
picsogj itt - szólt rá a táltos -, nem hótt ez, hogy siratni kölljön.
Lenyírta a
hajamat, és bekötötte a fejemet is valami agyaggal.
Mikor kiment,
behallatszott a deszkafalon át, hogyan vigasztalja a cselédeket:
- Ezt hát jól megporhanyították.
Csuda, ha még egyszer lábra állhat.
Orrhangon
fufnyázott, s valami fitymálást éreztem mindig a hangjában.
Késõbb ismertem
meg azt az embert, hogy micsoda becsületes lélek.
A seb okozta-e
vagy az a sötétség, amely a lelkemre borult, érzéketlen voltam, mint a kõ.
Rába asszony
másutt keresett tanyát. És a cselédek fölváltva ápoltak.
A cselédek... Itt
meg kell állanom. Azok a cselédek mind rabok voltak, csak a csikós, gulyás,
kanásznép között akadt egy-egy nyomorodott kezû vagy harcokra más okokon nem
alkalmas hun, meg a két ajtónálló volt hun, az egyik a vastag derekú Uzura, a
másik az óriástermetû, de gyermekhangú Ladán.
Én azokkal
nemigen beszéltem, azután se, mikor már összeszoktak velem. Nekem az ember a
betûismeretnél kezdõdött. Aki nem olvasta Platót vagy legalábbis Vergiliust, az
énelõttem állat volt.
Hát biz azok
hírét se hallották Platónak s még kevésbé Vergiliusnak. Emberarcú állatok
voltak. Gondolataik csak a napi dolgaikon forogtak meg egymás személye körül.
Megvetettem õket.
A gazdámat is.
Csak az egy Emõke
volt, akivel nem bírtam leszámolni.
Sokszor mondottam magamban:
„Ez is csak olyan
állat, mint a többi, csupán hogy szép formában került elõ a teremtés mûhelyébõl.
De hát láttam már én szép formákat sokszor; sõt ha a márványba faragott nõben
egyesül a nõi szépség mindenfélesége, akkor még szebbet is láttam.”
Sokszor
eltûnõdtem, hogy mi is van azon az arcon, amely engem így elbûvölt. Részekre
szedtem gondolatban: hát hús, bõr, bõr - semmi. Aki elõször tekint reá, nem
marad rajta a tekintete. Hanem ha a szavát hallja, azt a különös zenés hangot,
az már megfogja. Abban a pillanatban széppé válik az az arc s a nõi teremtés. S
azontúl, ha hallgat is, szép marad, a szépségnek csodája marad. A szemöldöke
olyan szép, olyan szokatlan szép vonalú, s hogy a szeme olyan tiszta tükrû,
álmodozó. De hát mi a szemöldök is? Csak szõr, szõr... S mégis mintha nem is
földi teremtés volna, hanem valami szebb világból ideszármázott. Aztán ha nem
is jártas a tudományokban, lám, a galamb sem ismeri az ábécét, mégis kedves.
Galambot ha fogunk, meg nem állhatjuk, hogy meg ne csókoljuk.
De azért a
többire úgy néztem, ahogy juhász néz a szamaraira, birkáira, kutyáira.
Akkor láttam,
mennyire nem ismeri az ember az embert!
A nõk
valamennyien érdeklõdtek irántam. Mintha testvérük volnék. Egy pillantásom elég
volt, hogy tudják, mikor kívánok vizet, mikor ételt, mikor csendességet.
Azt is gondoltam,
hogy talán mégis úrnak éreznek ezek engem, s kénytelenül is hódolnak az én
mûveltségemnek.
Nem: szenvedõ
voltam, csak a szenvedõt látták bennem.
Nem tudtam,
mekkora a zúzódás a fejemen, de nagy lehetett, mert fölemelni nem bírtam.
Mintha mérhetetlen nagy hegy volna. S mintha akkora tüzes folyó hömpölyögne
benne, mint a Duna! Vagy mintha én hányódnék forró nagy hullámokon, amelyek
jönnek szélesen, s fölemelnek meg alábocsátnak, s megint fölemelnek.
Meddig feküdtem
így, nem tudom. Egyszer csak elmúlt a nagy hányódás, és fölnyitottam a
szememet. A szobában nem volt más, csak Kopi. Akkor tett be vizet. Ahogy
megfordult, s látta, hogy rajta a szemem, megszólított:
- No,
hál’istennek!
- Kopi - rebegtem
-, a kis Tollas Ördög... él-e?
- Él hát, hogyne
élne.
- Adtok neki
ennie?
- Adunk hát,
hogyne adnánk.
- Hozd be,
kérlek.
Ma is különös
nekem, hogy az a tyúk jutott elõször eszembe. Örültem, mikor megláttam, s
mintha testvérem volna, úgy szólítottam meg:
- Ördög! Ördög!
A tyúk
rettenetesen meg volt ijedve, mikor hozták, de a szavamra azonnal lecsillapult.
Mellém ült s nézett - fél arccal, jobb szemmel, bal szemmel, ahogy a tyúkféle
szokott -, s boldogan káricált. Látszott rajta, hogy megismer. Beszélgettünk,
mint mikor egészséges voltam.
Elkérdeztem:
- Kapsz-é eleget,
öreg? Vágnak-e azok a cudar tyúkok? Ott hálsz-e még az ágyam alatt?
Õ mindenre felelt
a maga tyúknyelvén:
- Ká-ká-ká...
Sokat aludtam a
napokban. Ha egy-egy órát ébren voltam is, megint csak elszenderedtem, mint a
csecsemõk.
Egyszer, hogy
megébredek, valami kellemes hûvösséget érzek a homlokomon. Ahogy fölnyitom a
szememet, látom, hogy Emõke ül mellettem, s az õ keze az a kellemes.
Mellette
Dzsidzsia áll. Halkan beszélgetnek. A hólyagablak napfénytõl sárga. A szoba
világos.
Amint azonban az
én nyitott szememet látja, elvonja kezét, fölkel.
- Ne menj el -
rebegtem -, maradj még, szép álom!
Habozva nézett
reám, aztán Dzsidzsiához fordult.
- Eredj -
mondotta -, hozd tele a tálat friss vízzel.
És visszaült a
székre.
- Jobban vagy? -
kérdezte jólelkûen. - Aggódtunk, hogy meghalsz.
- Ha téged látlak,
nem vagyok beteg. Úgy érzem, mintha május volna körülöttem, s te egy szál
nárcisz volnál a virágzó nárciszok közül, leánnyá vált nárcisz. És mikor a te
szavadat hallom, mintha angyaléneket hallanék.
Gondolkozva
nézett reám, aztán behunyta egy percre a szemét.
- Apám is
sajnált, Tudod, hogy hirtelen ember. Mért mondtad meg, hogy te hamisítottad a
levelet? Néha bölcsebb vagy a táltosoknál, néha meg olyan gyermek vagy, hogy
nem bíznék rád egy tejesbögrét.
- Hazudni nem
tanultam.
- Ez a baj. A
hazugság magunk védelme. Kell. A férfi fegyvert visel az oldalán, a nõ és a
rabszolga hazugságot. A mi pajzsunk a hazugság. Mondtad volna, hogy részeg volt
a gazdád, mikor apámnak ajándékozott: mikorra kijózanult, te már messze jártál.
Hallgatódzott,
aztán susogva szólott:
- Bort küldök
neked. Idd, hogy meggyógyulj. Akkor aztán: ígérd meg nekem, hogy hazamégy. Apám
elbocsát. Váltságdíj nélkül bocsát el. Már meg is izente Priszkosznak.
- Nem megyek
haza.
- Nem mégy haza?
- Nem. Nem bánom,
akármennyit kell is szenvednem. Nem élhetek úgy, hogy téged ne lássalak.
És könnyek
csordultak ki a szemembõl.
Kedvetlenül
bámult reám.
- De hát, te
õrült! Nem tudod azt, hogy...
- De tudom.
- Ha egy óvatlan
pillantásodat elfogják, a következõ órában rettenetes halállal ölet meg az
apám.
- Azt is tudom.
- És én nem
jogosítottalak téged arra, hogy bármi bizakodással is...
- Nem
jogosítottál, de meg sem tilthatod. Rab vagyok: nyársba húzathattok, keresztre
feszíthettek, amikor akartok. De azt meg nem tilthatja nekem semmi hatalom,
hogy azt ne álmodjam, amit álmodom.
Bámult. A szeme
elnedvesült.
- És ha kérlek,
hogy menj el, ha én kérlek?
- Mért kérnél
arra? Terhedre én soha nem leszek. Ha csak az árnyékodat látom is, boldog
vagyok. Ha a ruhád a szegen függ, én titkon megsimítom. Ha a poharadban víz
marad, én iszom meg. S az a víz nekem édes, mint a pogány istenek nektárja.
Tudom, tudom, hogy nem lehetsz enyém soha. De csak azt mondd meg, azt az egyet:
te adtad-e a rózsát?
Elkomolyodott. A
fejét rázta.
Én azonban tovább
könyörögtem:
- Miért tagadod?
Téged az igaz szó semmire nem kötelez. Engem azonban boldogítana.
A fejét rázta:
- Nem én adtam.
Dzsidzsia
belépett. Vizes kendõt borított homlokomra.
Mikorra a kendõt
elhelyezte, Emõke már nem volt a szobában.
|