32

Legtöbbet Dzsidzsia ült nálam. Ült az ágyam mellett, és leste, mit kívánok. Beszélt, csicsergett, akár hallgattam, akár nem.

Mikor aztán mennie kellett, megsimította a kezemet:

- Viszontlátásra.

S néhány percre rá megint odaült.

Szinte örült, hogy beteg vagyok.

Egy napon azt mondtam neki:

- Nem tudom, mi bajom, Dzsidzsia, de igen szomjazok. Tégy a vizembe egy marok havat.

Elbámult.

- Havat? Hol szerezzek én havat?

- Hát nincs odaki?

- Odaki? Az almafák virágzanak.

Annyi idõ telt el, hogy feküdtem!

De alig is vártam, hogy kimehessek.

A világ zöld volt már. Az udvaron kotlósok vattyogtak, kislibák legeltek. Az égboltozat kék volt. Fecskék hordták már a sarat a szájacskájukban. A boglya mellett pitypang sárgállott.

Odavezettettem magamat az új fûbe. Tollas ördögkém is kísért, boldogan káricálva:

- Káá-ká-ká...

Mi az a csodálatos gyógyító ereje a napnak, hogy minden beteg annyira áhítja? Ahogy ott hevertem az áldott verõfényben, úgy éreztem, mintha hó volnék én is, és a nap fölszívna; és én egyre kisebb és kisebb vagyok, és édes megsemmisüléssel oszlok bele az örök világmindenségbe.

Az én táltosom utoljára látogatott meg azon a napon. Lebontotta a kérget a karomról, és elégedetten tapogatta a forradásomat.

- No - vont a nyakán büszkén -, tudnak-e ilyet a körösztény papok?

- Jó Bial - feleltem hálásan -, engedd meg, hogy beteg kezemnek elsõ mozdulata egy hálás kézszorítás legyen. Tudom, hogy rab vagyok, te meg úr vagy, s hogy nem illõ ez a kívánságom, de emberek vagyunk.

- Jó, jó - mosolygott, gyöngéden megszorítva a kezemet. - Értelmes, derék fiú vagy. Hallottam, hogy írni is tudsz, olvasni is. Ha fölszabadulsz, gyere el hozzám: olyan táltost nevelek belõled, hogy még esõt is idézel.

- Ha fölszabadulok - feleltem -, az elsõ arany, amely a kezembe kerül, a tiéd lesz.,

- Én meg - mondotta - neked adom feleségül a lányomat.

Lemosta a kezemrõl a földet. A fejemet is megnézte még egyszer, aztán megsimította az arcomat.

- Csak feküdj a napon! - szólt utolsó tanácsul. - A nap sugara Isten kezébõl tûz a földre. Azért gyógyít. Máskor is, ha beteg vagy, csak hívass engem. Akire én ráimádkozok, bizonyosan meggyógyul, ha Isten is akarja. Apám is híres orvos volt. Átilla most is az õ poharából iszik. De nem is fog rajta semmi ártalom.

- Beszélj nekem, jó Bial, a hunok hitérõl: milyen a ti istenetek?

- Milyen? Nézd meg, ha bírja a szemed.

- Hol?

- A Napban. A Napban láthatod. Haja arany, és szakálla arany, és a szeme gyémánt, és a lába hegyéig minden tündöklõ egyarany. Reggel fölkél, és világát szemléli, és este lenyugszik. Akkor jõ sötét leplében a Gonosz. Haja szurok, és szakálla korom, és a szeme zöld, mint a macskáé. De ritkán villantja elõ sötét szemöldökei alól.

Bágyadtan hallgattam, s el is aludtam a további magyarázatain.

Késõbb aztán járkálni is próbáltam. Persze csak bocorogtam az udvaron. Csáthné két rend nyári öltözetet adott: gyolcsból valót. Az nagy öröm volt nekem. Hegyesre pödörtem immáron jól kiserkedt bajuszomat, és a palota elé ültem. Hogy a másik szép napomat is lássam, ha elõjön.

Helyette azonban Csáthot látom, amint éppen kinéz az ablakán:

- Te vagy-e, görög?

- Én vagyok, uram.

- Gyere föl.

No - gondoltam -, kár volt még mutatkoznom. Ha megint megharagszik, aligha ragaszt engem össze még egyszer Bial táltos!

Hát Csáth zordul is fogadott.

- Folytassuk - mondotta - a beszélgetést. Hát mért bolondítottál engem azzal a levéllel?

Az asszony meg az apja ott ült a szobában. Emõke is átlebbent a másik szobából, és az ajtófélfának támaszkodott.

És nézett rám aggodalmasan.

- Uram - feleltem szomorún -, lágyuljon meg a haragod irántam: nem vagyok én annyira kormos, mint amilyennek látszom. Én, hogy a gazdámmal itt jártam, megszerettem a hun életet. Egy napon Szabad-Göröggel találkoztunk, aki ékes hun ruhában jött elénk, vígan, boldogan. Elmondta, hogy rab volt, de csatába kísérte az urát, s vitézkedett. És hogy most a volt rab egy asztalnál ül azzal, akinek szolgált.

- Ez igaz - felelte Csáth jóindulattal -, hát ez járt a fejedben?

- Ez.

Emõke arca megvidámult. Tekintete meleg sugárral állt az arcomon.

Csáth azonban megint gyanakvón pislogott:

- De hiszen Priszkosz fölszabadított téged, és úri tisztségre nevelt!

- Nem bíztam, uram, az udvarban. Ott nõk kormányoznak. Itt férfiak. Láttalak téged, uram, és kivizsgáltam az arcodból, hogy jó ember vagy, uram. Gondoltam: beállok hozzád rabnak, s mihelyt háború lesz, melletted harcolok.

Csáth nézett. Föl és alá járt a szobában.

- Bolond, de derék - mondta a fejét rázva -, ezt kellett volna rögtön nyilvánítanod, nem pedig alakoskodnod. Most már nem adlak vissza Priszkosznak. De ezt egyenesen is megmondhattad volna.

- Féltem, uram, hogy visszafordítasz.

- Hát jó. Rab maradsz, mert magad szegõdtél rabnak. Idegen szabados különben se lakhatik nálunk. De mivel mégsem vett rab vagy, se nem fogott, legelõször is visszaadom a pénzedet. Asszony - szólt a feleségének -, add vissza ennek a fiúnak az erszényét.

- Kérlek, uram - feleltem -, tartsd magadnál. Én venni nem akarok semmit, nincs is szükségem semmire, csak a ti kegyelmes jóságtokra. Legfeljebb egy aranyat ha adnál belõle, hogy megajándékozzam Bial táltost...

- Retek neki, nem arany! - rikkantotta az asszony. - Majd bizony! Kapott egy bornyút, amiért gyógyított. Elég az neki.

Az asszony mostohaanyja volt Emõkének. Csáth jobban félt talán tõle, mint Atillától.

Aznaptól kezdve kijártam minden délelõtt a tizennégy-tizenöt éves gyermekek közé, hogy nyilazzak, lándzsát vessek, és megtanuljam a hadilovaglást.

Persze csak azt gyakoroltam, amit az egészséges karommal lehetett. Voltak ott tanítók, akik mindent megmutattak az íjhúrsodrástól a ló hátán való megfordulásig. De különösen a kürtjeleket kellett jól ismernem. Minden mozdulatra, minden harci cselekedetre volt kürtjel. Azt a hunok gyermekkoruktól hallották, hát könnyû volt ismerniük, de énnekem minden új volt. Le kellett jegyeznem, s otthon is tanultam.

Bizony röstelkedve tapasztaltam az elsõ napon, hogy a lovaktól is kellett tanulnom. Hogyan tudja az valamennyi: melyik kürtszó a rohanj! Melyik a kanyarodj! Melyik a megállj! - s más efféle. Legjobban persze a zabrahívót értik.

No, nehéz tudomány a hunok hadilovaglása. Véltem elõbb, hogy nem is kell tanulnom lovagolni: Konstantinopolisz szemetes utcáin többnyire lovon jártunk. De nyergeletlen lovon azok a vad futtatások, ugratások, fordulások, amiket aztán a hunok mezején kellett tanulnom..., mindig nyaktöréssel fenyegettek.

A rohanásra mindig sûrû csapatban indultunk, s tova-tovább kiszélesedett a raj, mint a legyezõ. Az ellenség többnyire egy nyírfaliget volt, amelyet arra a célra ültettek oda.

A ligetnél ki kellett lõnünk a nyilakat, s a kürtszóra hirtelen megfordulnunk és vissza­vágtatnunk.

A csataviselt tanítók magyarázták nekem külön, hogy az igazi harcban a lóval való parancsolni tudás a fõ tudomány. Az ellenség megszakadozik, mikor a futó hunoknak merészkedik utána. Akkor hirtelen megfordulni, új nyilat ellõni, azután szemberugaszkodni a nyilaktól megzavart ellenségnek, és mikor már elértük õket, lándzsát dobni rájuk, ez a harcosnak a fõ tudománya. A többi aztán: kard, csákány, fokos, árkány és buzogány, virtus dolga.