33

Egy esõs napon, amikor nem gyakoroltunk, meglátogattam Bial táltost.

A táltosok ott sátoroztak Atilla palotái mögött. Rudakra tûzött lókoponyák jegyelték minden sátoron, hogy itt pap lakik. S valamennyinek a bejárata elõtt egy kicsiny négyszögletes kõoltár állott, amelyen tüzecske füstölgött. Kellemes pecsenyeszagok lengedeztek a sátorok során. Hát persze: az áldozatállat a papé. Ha más költi el, akkor az áldozatnak nincs foganatja.

- Te gyerek, melyik sátorban lakik a tudós Bial táltos?

- Amoda átal, ahun az a fehér gödölye ugrál.

- Köszönöm, kis pajtás.

- Rabnak én nem vagyok pajtása.

A legemeltebb sátorban az öreg vak Káma lakott. Az még Balambér idejében kezdte a papkodást, s bölcs ember volt. Fontos ügyekben ott lehetett látni mindig a fõurak között. Ritkás õsz szakálla melle közepéig ért, s vékony, hosszú bajusza bal felõl araszosan kinyúlt, jobb felõl meg többnyire lelógott. Mert bal könyökén szokott gondolkodni. Annak a papnak az a híre volt, hogy belelát a jövendõbe. De nem szabad mindent megmondania, mert ahány igét elárul a jövõbõl, annyi napot veszít abból a száz évbõl, amely neki ki van mérve ezen a világon.

A sátort csupa fehér lóbõr takarta. Ámbátor hát valamennyi táltosnak olyan volt a sátora, csakhogy az övé terebélyes. Árnyékvetõ ernyõk is voltak az elején.

A sátor elõtt sok gyermek játszott. Valamennyi az õ unokája. Vidám lármájukat a vak ember napestig hallgatta, mosolyogta.

A papi sátorok körben álltak egy kerek gyöpös tér körül.

S minden sátornak megvolt mindennap a maga dolga, látogatója. Aszerint, hogy melyik pap mit tudott. Mindenik tudott valami különöset.

Az öreg Káma volt a fõpap és fõlátó, viharcsillapító, seregáldó. Kezének rátevésével életre tudta kelteni a fölakasztottakat. A vihar elcsendesült, ha bûvös botjával fölkavarintott az ég felé, s meg is szûnt persze - ha Isten is úgy akartra.

Az öreg Iddár volt az áldozó. Nagy fejû, vállas, hetvenéves ember. A hangja dörgõ, a tekintete olyan erejû, hogy a levegõben megállította az ellenség nyilait úgy, hogy a nyilak ártalom nélkül estek le a földre. Ha Isten is úgy akarta.

A fiatal Zobogány volt a fõimádkozó és énekes. Hangja erõs, mint a kürtszó, s éneke velõkig ható, bûvölõ erejû. Azt beszélték róla, hogy van egy imádsága, amellyel eltompítja az ellenség fegyvereit, s ólommá változtatja az acélt is. Ha Isten is úgy akarja.

Bogár táltos (kövér, víg, szõke ember) volt a tûz papja és a népnek íródeákja. Ha levél kellett valahova, õ rótta föl a buta hun betûket. Persze jól megfizették. Arról nem hallottam semmi csudásat. Mondták, hogy a tüzes követ a markába veszi, de hát az nem nagy mesterség. Nálunk az utcai bûvészek tüzes vassal is játszanak.

Gyõrhe táltos igézéseket, szemveréseket gyógyított. A közrendû hunok temetésén õ volt a sirató, lakodalmakon a szerencsekérõ. Áldozásoknál õ metszette ki az állat nyelvét, s tartotta kanálban, amíg a fõpap imádkozott.

Bucsa táltos gyógyította a szembajokat. Áldozásokkor õ vágta le az állat fejét, s tûzte póznára, hogy a rossz szellemek elijedjenek.

Bial táltos a csonttörések összeragasztásának volt a mestere. Áldozásokon õ fogta föl az állat vérét, s öntötte az oltár alá az üregbe, a Gonosznak.

Sármánd a nehéznyavalyát gyógyította sikeresen. Szent táncos volt, fegyverbûvölõ, ellenségátkozó. Ha a csecsemõre vizet csöppentett, bizonyos volt, hogy a szemverés nem fog rajta.

Damonogh a szüléseknél imádkozott, különösen az idegenbe menõ embereknek áldotta meg a nyilait. A szeretõknek tanácsot adott. A forgószelet kézlengetéssel elûzte. Az átkokat vissza tudta fordítani az átkozódókra.

Vitos táltos, ájtatos, púpos vénember, a lovak és más háziállatok betegségére olvasott rá, s adott orvosságot. Volt neki szere, amellyel ha bekenték a ló száját, a harcban lerántotta az ellenséget a lováról, és eltiporta.

A többi is mind tudott valamit, amibõl megélt. Legtöbbet mégis, azt gondolom, az amulettek eladásából szereztek. Nem volt hun, akinek valami ne lógott volna a nyakában, persze a köntös alatt. Még a ma született kisgyermeknek is, mihelyt megfürösztötték, piros fonalat kötöttek a kezecskéjére, hogy a rossz szellem ne árthasson neki.

Én persze csak nevettem azt a vallást. Fiatal fej könnyen nevet. Pedig hát minden hajó, akár kicsi, akár nagy, akár kék, akár zöld, akár evezõs, akár vitorlás, csak azonegy csillagra igazodik. A csillag neve nekünk: Theosz. A gótnak: Gut. A hunnak: Isten.

Bial táltos otthon volt. Sátorának szélesre bocsátott ernyõje alatt ült Zobogány fõpappal. Elõttük asztalka, s azon tökkulacs meg két ezüstpohár.

Megálltam elõttük ötlépésnyire, tiszteletesen, s vártam, hogy megszólítsanak.

- Te vagy-e, Zéta? - fufnyázott rám vígan a táltos.

- Én volnék, uram - bókoltam -, eljöttem hozzád, hogy még egyszer kifejezzem a hálámat.

- No, derék! De hát ne állj ott az esõben. Kerülj beljebb! Hé, gyerekek - kiáltott be a sátorba -, párnát hozzatok ki!

Szabadkoztam, hogy nem vagyok rá méltó, de le kellett ülnöm.

Zobogány is szívesen nézett rám, noha nagy pap volt, s gazdag is - vagy tizenöt rab ura.

- Hallottam már rólad - mondotta a kezét nyújtva. - Priszkosz küldött téged ide, és tudós ember vagy. Persze körösztény vagy, mint, a görögök valamennyien.

- Keresztény vagyok - feleltem -, azon keresztények közül való, akik Jézus szívével néznek a más vallásúakra is.

- Hogyan?

- Az õ fõparancsolata, hogy minden embert bele kell foglalnunk a szeretetünkbe.

- Nagy és szent ember volt - bólogatott Zobogány. - Hallottam felõle, és nem aludtam miatta egynéhányszor. De lehetetlen embernek úgy élnie, ahogy õ óhajtotta.

Sovány és lógó bajuszú ember volt az a Zobogány. Úgy harmincöt éves, álmodozó, lassú mozgású. Fia volt különben az öreg Kámának.

- Eszerint - mondottam - már itt is jártak hittérítõk?

- Mindig jön egy-kettõ a visszatérõ haddal - felelte Zobogány -, a rabokat kísérik. Aztán próbálkoznak a hunokkal is. De nem sokra jutnak. Mihelyt a hun azt hallja, hogy ne harcoljon, otthagyja õket: nem nekünk való.

Bial is mosolygott:

- Egyetlenegy hunt se térítettek meg soha. Csak az idegen rabszolgák, azok keresztelkednek meg. De jönnek más térítõk is: keletrõl a sárgák, akik arra tanítják a hunt, hogy ne kívánjon semmit, ne akarjon semmit. Az még a raboknak se kell.

- És - kérdeztem alázatosan -, tisztelt pap uraim, szabad volna-e tudnom, hogy nektek mi a véleményetek a harcról?

Egy hun asszony jött hozzánk. Nyolcéves fiúgyermeket hozott a hátán. Bial táltost kereste. Tehén hágott a gyermeknek a lábára.

A sátorból padot hoztak ki, s ráfektették a kis szenvedõt. Nemigen jajgatott. Tapasztalásból tudom, hogy a csonttörés nem fáj az elsõ napon.

Zobogány felelt a kérdésemre:

- Hogy mink minek ítéljük a harcot? Kell az, öcsém. Ha nem kellene, nem volna.

- A rosszra mondod-e, uram, hogy kell?

A pap vállat vont:

- Mi a rossz? A jónak az anyja. Minden, ami jó a világon, valami rosszból születik. Ha a keresztény hitet valljuk, bele kell szórnunk a Tiszába minden fegyverünket. S ha ma beleszórjuk, holnap kiirtják a hun népet. Maguk a keresztények irtják ki. Akkor aztán igazán nincs se jó, se rossz a hun népre ezen a világon.

- De gondoljuk el - feleltem -, hogy minden nemzet elfogadja a keresztény vallást.

- Lehetetlen!

- Hátha nem? Bocsáss meg, uram, nem azért mondom ezt, hogy ellene mondjak a szavadnak, hanem csak hogy az igazságot megtaláljuk.

- Csak bátran.

- Csak azt mondanám, hogy ha egyes emberek meglehetnek verekedés nélkül, mért ne lehetnének meg nemzetek is? A nemzet is egyes embereknek a nagy csoportja.

- De az emberi faj ma még a gyerekkorát éli. Hol láttál olyan gyermeket, aki nem verekedik? Minden verekszik a teremtett világban. Az erõs föléje kerekedik a gyengébbnek. Viaskodás az élet.

- De mink nem vagyunk állatok.

Behunyta a szemét, s mosolyogva hümmentett az orrából:

- Nem vagyunk állatok. Hm. Hogy mink nem vagyunk állatok. Hm. De hátha az állatok is emberek?

- Emberek?

- Emberek, más-más testi formákban élõ emberek.

- Nem értem uram, bocsáss meg.

- Mielõtt ember voltál volna, voltál fû, voltál virág, voltál fa, voltál légy, voltál cserebogár, farkas, ló, oroszlán, minden, minden.

- Bizonyos ez?

- Bizonyos-e, hogy mindennek van elõzménye?

- Az bizonyos.

- És az elõzménynek is elõzménye?

- Az is bizonyos.

- Nem is lehet másképpen. Nem érzed-e magadban hol az egyik állatot, hol a másikat?

- Nem én, uram.

- Nem ismersz-e embereket, akik prédalesõk, hálófonók, mint a pók?

- Ismerek.

- Nem ismersz-e olyanokat, akik gyûjtenek, mint a hörcsög, akik vérengzõk, mint az oroszlán, vagy gyávák, mint a nyúl, vagy szolgálatra valók, mint a ló, vagy alattomosak, mint a kígyó? Mi egyéb ez, ha nem maradvány az elõbbi életnek a természetébõl?

- De mire volna ez jó, uram, a léleknek ez a minden testen való átutazása?

- Mire jó? Tudja az, aki elindított. Én csak azt gondolom, hogy erõérzésre jó. Az értelmünk erõsödik, mint a növekvõ csillag fénye. Minden halál vedlés. Vedlés után megújult testben, megújult erõkben élünk a következõ vedlésig. Aztán megint egy fokkal elõbbre.

- És aztán, ha emberek is voltunk?

- Megint egy fokkal feljebb: még tökéletesebb test formába jutunk. Csak semmittevésbe nem. Az élet: mozgás. Mozog maga a Teremtõ is szüntelenül. Az embernek is mozognia, alkotnia, küzdenie kell. Minden formában, csakhogy más-más helyen, más-más ütközõk között. De egyre világosabb az értelmünk, jobb a szívünk, nemesebb a kezünk.

- De én nem emlékszem arra, hogy mi voltam, micsoda tapasztalatokat gyûjtöttem például tücsök koromban.

- Hát minek is emlékeznél? Érdekel téged, hogy kétéves korodban mért sírtál? mért nevettél? mivel játszottál? hogy gondolkodtál? Egy minutumra ha érdekel.

- Hallottam már, uram, nem egy prédikációdat, de vajon errõl is papolsz-e?

A táltos vállat vont:

- Nem értené a nép. Hiszen te sem érted, pedig te tanult ember vagy. Majd ezeréveknek elmúltával. A népnek ma még bûvölés kell és jelek, amiket a testi szem láthat. A lelki szem, az még nem nyílt meg bennetek.

Félbe kellett hagynunk a beszélgetést, mert Bial táltos föltette a bûvös süveget, s áhítatosan gajdolt rá egy fekete táblás könyvbõl a gyermekre.