40

Az elsõ nagy állomás, ahol egy hétig pihentünk, Auguszta városa volt.

Atilla nagysátorát ott állították föl elõször. Csak elbámultam azon az aranytól ragyogó pompás alkotmányon. Csupa aranyoszlop és csupa aranylemez. Nem is annyira sátor, mint inkább kárpitokkal falazott emeletes, tornyos fapalota.

Az emeleten lakott a két királyi asszony is, és a két asszonynak a nõi cselédsége. Földszint a tágas ebédlõ, amely egyúttal tanácskozóterem is.

Szép idõben csak három fala volt annak az alsó teremnek. A sarkában keskeny falépcsõ kanyarodott föl az emeletre. Atilla akkor már aranytól és gyémánttól ragyogó ruhában járt-kelt közöttünk.

Meg nem foghattam, mi történt.

A ravók mondták aztán, hogy hadjáratokon mindig a pompa környezi Atillát, különösen mikor népek hódolatát várja.

Már akkor velünk jöttek a markomannok, a kvádok és svábok ezrei is. Azok a fõvezérnek a túlsó parton haladó seregéhez csatlakoztak.

Ott a Rajna elõtt hozták el a zászlóikat a türingi törzsek, a Rajnán túli burgundok és a Nekár-parti frankok, akiktõl az elûzött királyfi Atilla szárnyai alá bújt. Elhozták neki a koronát, s jelentették, hogy bátyja meghalt. Gondolom: agyonverték.

Míg ezek a csatlakozások történtek, az õs hercini erdõ fejszecsapásoktól csattogott.

A Rajnán át kellett szállania a seregnek, de hol annyi híd, tutaj és komp a világon, hogy ezt a tengernyi hadat átvigye?

- Vágjátok le az erdõt! - parancsolta Atilla.

Nem telt bele fél óra, mennydörgéshez hasonló morgás keletkezett, s ez a mennydörgés tartott napestig, tartott éjten által.

Amennyi szekerce, balta, fejsze volt a hadban, mind csak hidat és dereglyét faragott.

A következõ napon már átkelt az elöl járó hadrész és a vezetõk százai. A kémek persze már régelõbb.

Ha a nap szemével lehetne nézni ezt a népözönlést, olyan látvány volna ez, aminõ nem ismétlõdik többé a föld életében.

Milliónyi hangya nyüzsög-bözsög a hegyeken és völgyeken, s összesûrûsödik a Rajna elõtt. Napokig, hetekig szüntelenül látni, mint szállnak a csillogó emberi hangyák apró csoportokban keskeny sárga fûzfalevelekre, és vonulnak át a vízen.

Ott ismét elszélednek északnak, délnek, s mint mikor a hajtóvadászaton nagy karéjba nyúlad a hajtók serege, úgy terjeszkednek a népek is ki száz-kétszáz mérföldnyi szélességben.

S elõttük vonul, jóval nagy-elõttük egy másik népsokaság.

Micsoda sokaság az, amelyet Atilla hada nyom egyre jobban nyugat felé?

A római helyõrségek, melyek elhagyják a városokat, s menekülnek elõlünk. Keresik Aéciusz hadát, hogy egyesüljenek vele. Aztán a száli frankok, parti frankok, mindazok a népek, amelyek ittak már a római mûveltség poharából.

Csak a sátoros népfajok csatlakoznak Atillához. A kõházakban lakók elvonulnak, s mennek-mennek, míg csak a római hadsereget meg nem találják.

De hol az a római hadsereg?

Csak arra, amerre a nap lebocsátkozik az égrõl.

Mégis van egy burgundi népfaj, õrült vakmerõségében nevetséget keltõ és tisztelni való egyaránt.

A királyuk, Gondikár megveti a sarkát, és a mellére csap:

- Mi nekem Átilla! Mik nekem a földi istenek! Az én hátamat nem látja Átilla maga elõtt!

Valami nyolcvanezer embere van. Mind hõs, és mind bolond.

Egy óra múlván vér-sártól piroslik a hun lovak patája, s nyolcvanezer lélek száll a felhõkön át.

Egy szikla tövében sebekkel borított, meztelen karú szürke ember fekszik. Se kard, se sisak mellette. A feje be van horpadva. Õsz szakálla véres. Ruhát alig hagytak rajta a fosztogató kezek. Mutatják, hogy az ott Gondikár király.

Levettem a süvegemet.