Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
Gárdonyi Géza A láthatatlan ember IntraText CT - Text |
|
|
41Továbbutazunk. Atillánál jönnek-mennek a kémek, posták és követek. - A római hadak délnek húzódnak - mondják a kémek márciusban. - A vízigótok nem csatlakoznak a római sereghez - mondják áprilisban -, a királyuk, Teodorik nem egyezett meg Aéciusszal. Aztán megint: - Aéciusz már az Alpesek alatt jön. Rómából hozza a derékhadat, százezer fegyverest. - Az alánok királya, Szangibán a rómaiakhoz csatlakozott. - Teodorik azt izente Aéciusznak, hogy ha a rómaiak magukra idézték a vihart, ám lássák, hogyan hárítják el. Aéciuszt kétség gyötri. Végeláthatatlan mezõre érkezünk, amelyen mindenféle csontok fehérlenek: lócsontok, emberi koponyák. A mezõn át egy széles medrû, de nem mély patak kígyózik el. Víz csak alig arasznyi folydogál benne. A kékes távolban egy városka falai fehérlenek. Az a város Katalaun. Atilla pihenõt parancsol a seregnek, s bejárja a vezérekkel a síkot. Órák hosszat nyargalnak fel-alá. Meg-megállnak. Mikor visszatérnek, Atilla megjelöl egy halmot a maga sátorának. A táborverõk tudják a többit, tudják, hol verjék a fõurak sátorát, a testõrség sátorát, s hogy melyik nép merre telepedjen. Nagy karajt lovagolnak, s annak a vonalába állítják a szekereket. Napokig és hetekig tart, míg a szanaszét szállingózó népek odagyülekeznek. A városka üres, mint az apró városok mind, amerre vonulunk. Csak egy-egy eb csahint ránk félõn az elhagyott utcákon. Atilla azt a várost jelöli a szekérkör sarkának. A vasas szekereket két körbe vontatják. A fõtábor. Oda térünk vissza, ha a római hadsereg megérkezik. A szekeres hadak gyûjtsenek takarmányt és lisztet, szarvasmarhát, juhot, zsírt, szalonnát, fõzeléket. A patakra zsilipeket ácsoljanak a szekercések: sok lónak sok víz kell. Az elhelyezkedés közben napokig tanácskoztak a vezérek, hogy Párizs városát támadjuk-e meg elõbb vagy Orleánt. Közben követek eredtek Szangibán alán királyhoz, hogy Atillához szólítsák. Meg is ígérte, hogy Orleánnál csatlakozik hozzánk, de ki tudná, miért, késõbb mégiscsak Aéciuszhoz pártolt. S indultunk Orleánnak. Már akkor tudtuk, hogy Aéciusz Galliában van, és hogy útközben õ is szedett fel népeket. A hada nagy. Egy napon újságolták, hogy a büszke római vezér maga ment el a vízigótokhoz, hogy ne Atillához csatlakozzanak, hanem õhozzá. - Ötheti idõ ez - mondotta Atilla. S fölállította Orleán körül a faltörõ kosokat, a kõvetõ katapultákat és a vasas gerendákat lövõ ballisztákat. A vár olyan erõs, aminõt nem láttam soha. Ahányszor mozgás mutatkozik a falakon, a hunok nyilai felhõként szállnak föl. A válaszfelhõ igen csekély. De hát a falak!... Fölállítjuk a gémeskútforma gépparittyákat. Mázsás kövek repülnek át a falakon, s dörögve hullanak bent alá. A gerendákra csigázott faltörõ kosok is megkezdik a munkálkodást. Száz-kétszáz ember vonja visszafelé köteleken a vasakkal fejelt, nehéz fatörzseket. Kürtrikkantásra egyszerre eresztik el, s a hosszú, vastag fatörzsek akkorát duhhannak a falon, hogy a föld is reng belé. A harci zaj csak este csillapul le. Az éjjeli csöndben kihallatszik a város mélyébõl a zsoltárének: Ut quid Domine recessisti longe, despicis in opportunitatibus in tribulatione! A férfihangok csak a falak közelében hallatszanak, távolabb csak a nõi hangok. Ezernyi ezer nõ énekel, hátbizsergetõ fenséggel a csillagos éjszakában: Kelj föl, uram Isten: emeld
föl kezedet! Az ostrom hajnalban ismét megmorajlik: dörög a kõ, duhog a fal, tüzes kóccsomók repülnek a nyilakon a várba egyszerre ezerfelõl. A várból pedig parittyák köve sivít közénk, s rézzel hegyezett nyilak brummognak. Egy-egy koppanás, valakinek a bõrpajzsa nyilat fogott. És a magasban, a füstölgõ város felett százezer holló kavarog. Jönnek közben a hírek: - A bretonok egyesültek Aéciusz táborával! - A-ffekete csuda egye meg õket! - mondta a gazdám. - A burgund menekültek a száli frankokkal csatlakoztak, Meroveusz vezérli õket. A rómaiak hadát növelik. - A-ffekete csuda egye meg õket! - Velük a lét teutunok, a lét batávok, a manszi svábok, a renni frankok, poatyiéi szarmaták és tájfalok, mind-mind a római sasok alá! - A-ffekete csuda!... Végre jött a hír: - A vízigótok királyát Aéciusz megnyerte segítségül. Atilla azon a napon komor arccal lépett ki a sátorból. Beizent a várba, hogy hódoljanak, mert ha nem, erdõt vitet a falak köré, s tûznek tengerébe fojtja bele a várost: nem marad élten a csecsemõ se! A városbelieknek a püspökük volt mindenük: polgármester, generális és egyházfõ egy személyben. Háromtagú küldöttség vonult ki másnap délben a kapun, ajándékokkal és levéllel. - Mi van ebben a levélben? - kérdezte dühösen Atilla. - Alázatos föltételek! - rebegte a követ. - Semmi föltétel! - csapja vissza Atilla, s a levelet a követ lába elé dobja. - Nem levelezni jöttem én ide, hanem hódítani! Ha meg nem nyitjátok a város kapuit, megnyitja a tûz. Már akkor ezernyi szekérrel állt az ölfa a város alatt. Atilla türelmetlenségének más oka is volt: közeledtek a római hadak. Irdatlan sokaság! Atilla kémei mérföldrõl mérföldre hírelték a jövetelüket. Csak az orleániak nem tudták. - Uram - könyörgött térden a három követ -, csak három napot engedj, míg az emberek útra készülnek! Elhagyjuk akkor a várost, vagy ha a szavad biztosít, hogy a népeid közé fogadsz, a lábadhoz rakjuk a kincseinket. - Holnap reggelig várok! - felelte Atilla. Június 14-e volt másnap. A vár kapui megnyílottak, s a püspök küldöttei bársonyvánkoson hozták Atilla elé a város kulcsait. - A véreteket nem kívánom - mondta Atilla -, de a hadnak élelem kell. S háromezer üres szekeret eresztett a városba. Az utcákon csakhamar megkezdõdött a rablás. Mi Atilla környezetében egy dombról néztük, mint vonulnak be a szekeres hun csapatok. A háztetõk megteltek emberekkel. A lakosság oda vonult föl, hogy ne lássa, mint fosztják ki a várost. Persze a vadak oda is föltörtek, különösen ahol kincseket szimatoltak a lakás szépségében. És hát sürgõsen intézték el a kérdéseket. De íme, déltájban futó gepidák érkeznek véresen. Jelentik, hogy a római had elõcsapatai szétverték a mi szélsõ csapatunkat. Atilla visszavonulót fúvat a városban, s alánokat küld fedezetül a kapuk elé. A város tornyairól azonban messze lehetett látni: a lakosság bizonyára látta nyugat felé a nagy porfellegeket s bennük a római légiók elõcsillogó sasait. Már akkor mindenfelé riogtak a kürtök: - Vissza! Vissza! De a háztetõkön is megmozdult a nép: a szabadulás örömének dühével szórták az utcán nyüzsgõ ellenségre a követ és gerendákat. A foglyok is letépik a kötelüket, szíjukat, bilincseiket, s ki mit foghat! De künn a város körül is nagy a kavarodás: a seregek rend és parancs nélkül csapnak össze a római haddal. A Loár vizében emberek és lovak veckelõdnek a véres hullámokban. S ezernyi kürt rikoltoz: - Vissza! Vissza! Hát harcol, aki már rádühödött, de a had dereka oda sem ügyel. Már tegnap megkezdték a vonulást vissza a katalauni síkságra. A csata csupáncsak a vár körül viharzik, míg a hunok a zsákmányt eltakarítják, azután odaengedik a lépeszedett kast a rómaiaknak.
|
Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License |