42

A visszatérés a katalauni mezõre persze napokig tart. Por, piszok, lógó nyelvû ebek, legyek felhõnyi sokasága csapatokon, lovakon. Csengés-bongás, fegyverzörgés, robogás, szekerek nyikorgása. Kiáltozás, kürtölés és utálat lépten-nyomon.

A had minden kerítetlen várost kifoszt, és minden vetést legázol - egy élõ fûszál nem marad mögöttünk.

Egy városnak mégis be van zárva a kapuja: Troának. A had eleje megáll. Mi a csuda ez a vaspántos nagy fakapu? A sokaság tóba folyik össze: Atilla parancsát várják, hogy továbbmenjenek-e, vagy hogy nekiállítsák a kapunak a faltörõ kost.

Belülrõl zsoltárének. A kapu tetején megjelenik a város püspöke. Aranyvirágokkal díszített fehér selyemkazula van rajta. A fején püspöki süveg. A kezében ezüstfeszület.

- Ki ért közületek latinul? - kiáltják le a papok.

Találkozik olyan. Van a mi táborunkban a világ minden népébõl. Még kínai is, mongol is, szerecsen is, hát itáliai hogyne volna.

A püspök azt izeni Atillának, hogy beszélni óhajt vele.

Ismerjük már az ilyen jeleneteket: a püspök kijön a kapun templomi díszben; vezeti a papságot meg a város elõkelõ polgárait, s könyörög Atillának vagy hát a vezérnek, mint valami istennek. Atilla vagy hát a vezér mindenkor azt feleli, hogy nem bántja a várost, ha illõn meghódol: ami élelem van a falakon belõl, kiadja. Szénát, szalmát, zabot is - s a kellõ biztosítékot, hogy híve marad a hun népnek.

Mi az a kellõ biztosíték? A város három elõkelõ polgárának családostul való átköltözése Atilla székhelyére.

A püspök visszatér. A kapukat bezárják. A lakosság tanácskozik, imádkozik, siránkozik. Nem akad az elõkelõk között egy család se, amelyik elfogadja, hogy túszul éljen az oroszlán­barlangban. Kitûzik a vörös zászlót, s védik a várost - ameddig lehet.

Nem sokáig lehet. A hunok betörnek. Mindenki a templomba vonul. A gazdag családok odaviszik az oltárra minden aranyukat, ezüstjüket. S az égre néznek:

- Könyörülj rajtunk, Istenem.

Az ég pedig nem felel. (Mi a földi élet az ember életében? Azt gondoljuk: minden. Pedig bizonyára csak egy kis fogságbüntetés, egy kis tanulmányút, rövid kiutazás az örökkévalóság országából - s boldog visszatérés.)

Troánál azonban másképp történt.

A püspök kivonult a klérusával: valami harminc pappal, polgármesterrel, bíróval, tanácsosokkal s egyéb méltóságokkal. Atilla éppen ott vonult el, hát õ lovagolt a kapuhoz. Mikor a zsoltáréneklést abbahagyták, az öreg csak állva maradt.

Fölemelte a fejét, némán bámult Atillára. Egyszerre, mint valami rémségre, rákiált latinul:

- Ki vagy te, aki trónokat döntesz te, országokat dúlsz el, népeket igázol? Honnan van ez a hatalmad? Ki bízta rád, hogy a világot fölforgassad? Ki vagy?

A lélegzet is elállott bennünk.

S még inkább eldöbbenek, mikor hallom, hogy Atilla latinul felel.

A mellére csap és felel, mintha kürt szólalna meg:

- Ego sum Atilla, flagellum Dei. (Átilla vagyok, Isten ostora.)

Csak akkor hallottam, hogy Atilla ért latinul is.

- No, ha így van - feleli síró szemmel az öreg püspök -, ha téged az Isten küldött, akkor nem tehetek ellened semmit. Jer, és végezd el rajtunk is a munkádat.

S a kapu kinyílt.

A fehér szakállú agg megfogta Atilla lovának a kantárszárát, és vezette könnyes szemmel be a kapun.

Látszott Atillán, hogy meghatja az öreg úr fenséges naivsága. Egy szót mondott Kamocsának, s belovagolt a kapun a kíséretével.

Kamocsa a kapu mellett maradt. Néhány zoltánt állított maga mellé, az utánuk özönlõ hadnak egyre kiáltozták:

- Ne bántsátok a polgárokat: a király rendelte!

Mikor a város piacára értünk, Atilla lovat adatott az öreg püspöknek.

- Te szent ember vagy - mondta neki -, szerencse van azokkal, akikkel te élsz: velem kell töltened néhány napot. A várost megkímélem, de rendeld meg a papoknak, hogy ami gabona és liszt van a városban, rakassák szekerekre és adják ki a hunoknak. A takarmányfélét is.

S haladtunk tovább.

A had rendben vonult át a városon. Nem hallatszott egyéb, csak a lovak kopogása, fegyverek zörgése. A benn lakó népbõl csak tél-túl látszott egy-egy agg férfi. A házak némák voltak. A lakosság bizonyosan elbújt mindenfelé a pincékbe, padlásokra. A zoltánok a fõutcán állottak, nehogy a király tilalmát valaki felejtse.

Mikor kiérünk a város keleti kapuján, látjuk, hogy a városi nép egy része lovon, szekereken, gyalog menekül az északi erdõség felé. Az asszonyok hátán gyermekek, s a nagyobb gyermekeken batyuk, kosarak. Erdõkbe, nádasokba igyekeznek, mint mindenhol. S leginkább a leánynépet rejtegetik.

Ahogy átmegyünk a hídon, hát ott bukdácsol a mezõn egy elmaradt rongyos asszony is. A két kezén két gyermek. A hátán lepedõben egy csecsemõ. Mellette fut még öt mezítlábas kisleány és két serdülõ szép szõke leány. Mindenik cipel valamit, rongy, hitvány semmiségeket, még a meszelõt is. A nagy, lihegõ sietésben hol az asszony bukik el, hol valamelyik gyermek, és sírnak-rínak valamennyien:

- Jaj, anyám!

- Jaj, édes kicsim!

S hogy vissza-visszapillant, látja: nincs menekvés. Megáll a patakparton. Könnyes arcán sápadt rémület. S néz, mint az õrült.

Atilla megállítja a lovát, és szól Urkonnak, hogy az asszonyt vezessék eléje.

Urkonnal odasietett a püspök is, és biztatja, hogy ne féljen.

Az asszony a gyermekeit vonszolva térdel Atilla elé, és nem tud szólni, csak reszketõ két kezével, omló könnyeivel könyörög.

- Mind a te gyermeked ez? - kérdezi Atilla.

- Mind, uram! - sírja az asszony. - Özvegy vagyok. Ha megöltök, tíz árvám marad kenyértelen.

A püspök tolmácsolta a beszédüket.

Atilla intett a kincstartójának, Upornak. Mondott is neki valamit. Upor erszényt vont elõ a tarsolyából, s pénzt olvasott belé, aranyakat. Lehetett háromszáz.

- Térj vissza békén a városba - mondotta Atilla az asszonynak -, és nesze ez a pénz, neveld föl rajta a gyermekeidet.

Odarendelte az asszony mellé Botár testõrt, hogy kísérje vissza a városba.

Már Orleán alatt láttam, hogy a hadban sok a beteg. Sápadtan, kék foltos szemmel támolygott némelyik. Leült, és vért hányt. Aztán egyszer csak halott jobbra, halott balra; hullt az ember, mint a legyek õsszel. A sereg szaga már különben is irtóztató.

Eleinte a forróságot okoltam, hogy azért. De haltak borús napokon is. Egyszer csak hallom, hogy Eudoksziusz orvos pestisnek mondja a sok megbetegülést.

Mikorra visszafordultunk, már az út mellékén halottak hevertek. Itt egy neur, amott egy herul, sváb, markomann, összevissza minden nemzetbõl, ki hason, ki oldalt, ki hanyatt. Aki egyszer eldõlt, ott hagyják az útfélen. Ha értékes a fegyvere, elveszik tõle. Bocskorát, ha jó, levonják. Köntöse, ha jó, kifordítják belõle. Mindenét elszedik, õt magát ott hagyják.

Atilla olyan komorrá vált, hogy félelem volt ránézni.

Egy délután, ahogy Csege mellett lovagolok, elõttünk tántorodik el egy bõrdolmányos turciling.

Az ember tarajos rézsisakot visel. Bizonyára Orleán alatt ragadta el valamelyik római tisztnek a fejérõl, vagy hogy fejestül vette le. A sisak a szemünkbe ötlött már elõbb is.

Hogy az az ember eldõlt, a sisak legurult a fejérõl.

Csege leugrott a lóról, és fölkapta. A maga fejére tette.

Irigyeltem érte. A sisak taraján gránátkövek piroslottak, s föltolható arcrostélya volt. Megért két aranyat békeidõben is. De hány aranyat ér háborúban! Csak a réztarajt kell beborítani egy darab posztóval vagy bõrrel, s egy vagy két toll kell reá, akkor aztán a hunok tudják, hogy a sisak viselõje közülük való.

Másnap Csege fejfájásról panaszkodott. Harmadnap eleredt az orra vére.

- Végem - mondta sápadtan.

Ötödnapra daganatok támadtak a hóna alatt meg a torkán. Este már készen volt a halálra. Vizet kért tõlem.

A táborban már mindenki aludt. Elmentem vízért, s innia adtam.

- Köszönöm - pihegett -, otthon van egy kis értékem: néhány rend ruhám és egy könyvem; neked hagyom. - S a kezét nyújtotta.

Megigazítottam a fáklyát, hogy az arcába lássak, s hozzáhajoltam.

- Csege - mondottam reszketve -, nem izensz-e Emõkének semmit?

Még abban a gyászos órában is Emõke volt az eszemben. A másvilágra menõ embert a halál kapujában ragadtam meg.

Rám nézett, és bágyadtan felelte:

- Nem.

- De hát miért nem izensz?

- Minek?

- Csege - mondottam a karját megszorítva -, ne menj hazugsággal a másvilágra: mondd meg nekem, hogy amit Emõkérõl fecsegtél, hazugság volt. Te nem beszéltél vele soha! Nekem az nem kerülte volna el a figyelmemet. Mondd meg igaz lelkedre, hogy hazudtál.

És a szemébe néztem.

Nem felelt.

A szeme már akkor üvegesedett. Homlokát verejték lepte el. Ujjai görcsösen horgolódtak a fûbe. Egyre nehezebben lélegzett... Még egyszer rám nyitotta a szemét: a tekintete kérdõ és csodálkozó volt.

De nem szólt többé semmit, csak úgy maradt, reám fagyó halotti nézésben.