43

Atilla sátora nyugatnak állott, hát a többi is arra fordította a sátorát. De lám, Aéciusz nem oda vezette a hadát, ahová vártuk, hanem lejjebb, keletnek nyomakodott. A Vezle-patak, amely a táborunknak mögötte folyt, egyszer csak azt látom, elõttünk van.

Csáth is morgadozik:

- Mi az Isten fekete csudája!

Atilla az Ob folyónál hagyta Ardarikot, hogy a gyülekezõ hadakat fedezze, s hogy a római had fölvonulása elibénk történjék: legyen szemben a reggeli nappal az ellenség.

A magyarázat aztán az elsõ római lovasok megjelenésével egy idõben érkezett: Aéciusz meg­rohanta a gepidákat, s áttörte a vonalukat kelet felé. Tizenötezer emberünk veszett el abban az ütközetben.

A megmaradt gepidákat beküldötte Atilla Katalaunum falai közé: védjék, ha rákerül a sor.

Akkor, hogy arra kellett fordulnunk, amerre addig háttal állottunk, eszembe ötlött nekem egy halom a mezõn jó távolocskán tõlünk. Az a halom a két had között... Mikorra én erre gondoltam, már a mi seregünk négy csapatja vágtatott arra. De a római hadból is: egy sebesen száguldó nagy lovascsapat. Látszott, nagyobb a mienknél. Nagy roppanással csaptak össze. A mieinket visszanyomták.

- Rossz jel - morogta mellettem Bial táltos.

- Miért volna rossz jel? - fordultam rá kedvetlenül. - Ha mi elõbb lódulunk és nagyobb lovassággal, a miénk a domb!

- Éppen ez a rossz jel! - csapott el a fülem mellett a táltos.

- Mi?

- Hogy nem lódultunk elõbb, és nem nagyobb lovassággal.

A táltosok csúnyán megváltoztak, mióta velünk járnak. A pestistõl való félelem volt-e az oka, vagy hogy mindig imádkoztak, nem tudom, de mind elkomorodott. Fekete ruhájukban olyanok voltak, mintha a halál szolgái volnának.

- Attól tartok - szóltam bosszúsan -, hogy ti, babonás papok, hangosabban számláljátok a rossz jeleket, hogysem kellene. Bocsáss meg: nem okosság.

- Mi a babona? - fufnyázott vállat vonva. - Te keresztény vagy: neked babona a mi hitünk. Mi hun vallásúak vagyunk: nekünk babona a ti hitetek.

S hogy így három ujjával gesztikulálva beszélt, olyan volt nekem, mintha a Szentháromságot gúnyolná.

Én is megbosszankodtam.

- Az Isten egy. Hun isten nincsen, latin isten sincsen, görög isten sincsen. Az isten: Isten; közös atyja és ura minden népnek. Nem harcol dombokért se velünk, sem ellenünk.

- Tudatlan rab, nem disputálok veled.

- Mert tartasz tõlem.

- Tõled?

- A szavaimtól, az igazságtól.

Sötéten nézett porosz szemöldöke alól.

A gazdám szekerén állottunk, a sátorunk oldalában.

- És ha én bebizonyítom neked - mondta halkan -, hogy a hunok istene nem egy a rómaiakéval...

- Azt ugyan meg nem bizonyítod.

- Nem bizonyítom-e avval, ha megmondom elõre, ami történik?

- Az csak koholás.

- De ha bebizonyosodik?

- A fejemet neked ajándékozom.

- Köszönöm. Értéktelen ajándékokat nem fogadok el.

- Nekem nem értéktelen.

- Biztosíts, hogy nem mondod el, amit közlök.

- Itt a kezem. De ha nem teljesedik?

- Raboddá tehetsz. Megkeresztelhetsz. Eladhatsz. Mindent tehetsz velem.

- Hallgatlak.

- Hát tudd meg, hogy a jelek ma mit mutatnak: Átilla elveszti a csatát.

Ezt olyan meggyõzõdéssel mondta, hogy a szava végigborzongatott.

- Lehetetlen! - döbbentem el. - A népet igaz, hogy dögvész tizedeli, de még mindig leírhatatlan sokaság. Átilla sohase vesztett még csatát. És hát az Isten kardjáról megfeledkezel?

Leült a szekér kerekére, és a markába csavarta deres sárga szakállát. Komoran bámult maga elé.