44

Az urak napestig ott állongtak Atilla sátora tornyán; szemlélték a római sereg letáborozását.

Én csak a mi sátorunkról nézelõdtem a nagy hõségben. A síkon messze el lehetett látni. S hallgattam az öreg vitézek megfigyeléseit.

- Ni - mondotta az egyik -, középre az alánokat állítja a római.

S valóban látszott a seregek elhelyezkedésén, hogy azt a mozgó nádast középre illeszti Aéciusz. Szangibánnak a hada az. Talán gyanakszik arra az ingadozó emberre, azért hagyja középen? Vagy talán a hosszú dárdának a derékhad védelmében lesz dolga? Ki tudja? S csakugyan dereka-e? Hol a közép az ily rengeteg embersokaságban?

- Ni - mondotta a másik -, a burgundok is ott vannak, a frankok is.

- De mi a macskát akar a római balról?

Mert a csillogó római sisakok valóban balról helyezkedtek el. Eléjük odahúzták a nyíllövõ gépeket meg a kõvetõket. A jó szemûek látták.

- Be akarja keríteni Átillát - röhögött egy széles vállú testõr.

Rám pillantott, s meglátta a fejemen Csegének a sisakját. Vígan kiáltott rám:

- Nini? Talán te is harcolsz?

- Nem is fõzök.

- Az urad oldalán?

- Nem is temelletted.

- Jártál már hadban?

- Ilyenben te se.

- Ha nekem adod azt a sisakot, megtanítalak valamire.

- Mire?

- Hogyan kerülhetsz ki élve a csatából.

- Ha a sisakomat neked adom, akkor nem kerülök ki élve. Hát csak tartsd meg magadnak a tanácsodat, én is megtartom magamnak a sisakomat.

Nevettek. A testõr hozzágyeszölte hátát a sátoroszlophoz, mint a disznó.

- Nagy róka ez a görög - mondotta az egyik -, ezt nem ugratod zsákba.

A hunok különben az úton is mindig csak harci fogásokról beszélgettek. Egyik azt mondta, hogy a harcos a lovában bízzék. A másik azt mondta, hogy csakis a lovától féljen: sok ló elbukik vagy megijed, vagy beleugrik a veszedelembe.

Némelyiknek próbált erejû amulettje volt. Másiknak olyan kardja, amely már száz ellenséget küldött a másvilágra. Olyik embervérrel dörzsölte be a lova orrát. Másik meg abban a kiáltásban bízott, hogy: „Hopp, uram Istenem, õrdög az ellenség!”

Az ilyen tanácsok, bármily ostobák is, mindig érdekesek háborús idõben.

Én csak azt tudtam, hogy a lovam Csáthnak a legjobb lovaiból való. A karom ha nem is olyan erõs, mint a másoké, az eszem mindig helyén van: ahol azt látom majd, hogy veszedelmes az egészségemre az állapot, a lovamat félreugratom, visszarángatom. Ha netán közibe sodródik a rómaiaknak, lerántom a sisakom tarajáról a bõrt, a rostélygombról a tollat, s ordítok latinul. Ha meg azt látom, hogy a hátán vagyunk az ellenségnek, én ordítok leghunabbul:

- Huj! huj! a kutyafáját!

S én dolgozok majd legserényebben. A fõ a tanú vagy a levágott fej.

Azon a napon mégis, hogy a tengernyi ellenséget láttam, valami hideg sugallat járt a fülem körül:

- Zéta, itt maradsz! Sok ezer ember marad itten, hol a bizonyosságod, hogy élve kerülsz ki a veszedelembõl?

Délután még mindig helyezkedett a római hadsereg. Látni lehetett, hogy a bõrpajzsos vízigótok barna vonala kanyarodik elõ. Azokat is az elsõ sorokba viszik.

A mi táborunk is egyszerre megcsördül.

- Hirjit! Hirjit! (Ide! Ide!) - hallom a gót tisztek kiáltását.

S megindultak a gótok. Hosszú vonalban kígyóztak elõ a sátorok közül. A tisztek egymás után tûnnek elõ: a fekete arcú Akrán, a kék szemû, hóbortos Ejszárn, a szaporán lépõ Filleinsz, az örökké mosolygó, sodrott bajszú Fiszkja, aztán jöttek a többiek is: Gilta, Nikilsz, Milit, Nuta, Roiksz, Szavil s a fiatal Szkura, akinek mindig fél fülön a süvege. Táncolt tegnap dudaszó mellett.

Akkor már, hogy a római sereg elhelyezkedett, Atilla a vízigótokkal szembe a maga osztrogótjait állította. Pokoli gondolat: testvért testvér ellen! A vízigótok gyûlölték az osztrogótokat, hogy miért nem tartottak velük, mikor megszöktek Atillától. Az osztrogótok szintén gyûlölték a vízigótokat: azt mondták, hogy meghódolni, azután megszökni gazság!

Ellenség ellenséggel megbékülhet a hadban, de testvér a testvérrel nem. Káin fegyvere a leggonoszabb.

S így harcolhatnak majd egymással az alánok is!

Középen a hunok maradtak: fekete és fehér hunok együtt; Ardarikot a gepidákkal jobbra állította Atilla. Oda kerültek a kazárok, a jászok, kvádok, rugok és szarmaták is. A rómaiak válogathatnak majd a népfajokban.

- A herulokat nem látom - szólalt meg mellettem Szabad-Görög.

- Északnak küldte Átilla õket - felelte a verejtékét törölve a gazdám -, magyariakkal együtt; a hátába kerülnek a rómainak.

Egy dárdalövõ gépet vontattak el mellettük nagy zörgéssel. Hat ökör húzta. Már akkor mindenfelé rendezték a gépeket: dárdalövõket, faparittyákat, kõhányókat, gépíjakat. A parittyás népfajok a szekerek tetejét szállották meg. A tömött zsákok, hordók és bugyrok tetején vígan dolgozhattak. A szekerek elõtt a lándzsás alánok és kaszás gelonok ültek.

Azok majd csak akkor elegyednek az aratásba, ha az ellenség a szekérvonalig hatol.

Azt gondoltam, hogy még azon a napon megkezdjük a harcot, de nem: csak helyezkedtek egymás mögé, egymás elé, ahogyan Atilla rendelte.

Beesteledett. Mintha az eget korommal festették volna be. Az õrtüzek kigyulladtak mind a két sereg elõtt. Az õrségek olyan közel álltak egymáshoz, hogy átlõhették volna egymásra a nyilaikat.

Az utolsó parancs azon az estén az volt, hogy a síposok és kürtösök hallgassanak, s mindenki korán térjen pihenõre.