49

A sátorok déli árnyéka rövid még, mikor Kászon kürtös megjelenik a királyi sátor ormán, s belefúj a nagy fehér elefántcsont kürtbe:

Ezernyi ezer kürt rivall meg, és ismétli ezt a három iszonyú üvöltést. S ha csend volna, hallatszana, hogyan száll ez a három hang át a táboron a messzeségbe is, ahova szem már nem láthat, de ahol még a mi népünk sokadozik.

De csörögnek a fegyverek. Kiáltások zûrzavara egyszerre a tábor: nevek, hívások, parancsok hangzanak összevissza.

Mindenki lóra fordul. Mindenki kötözi-igazítja magán a bõrsüveget, sisakot, mellvasat, pajzst, puzdrát, kardot, kelevézt, lován a hevedert, íján az ideget. A szarmaták és rokszolánok fejükre vonják a szarvazott fejbõröket. A gelonok emberi koponyákat tûznek a dárdájukra. A markomannok ökörszarvakat csatolnak föl. A megjelenésük ördögi.

A sereg elõtt harminc helyen gomolyodik fel egyszerre az áldozati tûz füstje. Az idegen népek papsága is áldoz. A hun papok lovat áldoznak, fehéret, a szarmaták és gelonok embert.

Egy ismeretlen kürtrikoltás jött a távolból, északról, valami hosszan kígyózó hang, amelyet még nem ismertem.

- Fenn mán kanyarítanak - mondta egy lovász.

Az õrök visszahúzódtak a mezõrõl. A sátorok utcáin mindenfelé a száguldó zoltánok rúgtatják a port. A zászlótartók a kengyelükbe illesztették már a zászlóik nyelét. A síposok a belsõ szekerekre álltak. A gépíjakba és gépparittyákba lovakat fogtak be.

Minden mozdulat gyors. A szemek csillogók. Mindenki kiabálva beszél.

Talán csak én egymagam vagyok sápadt, hallgatag.

Mert érzem, hogy hideg vonul át rajtam. Mintha egy láthatatlan dögkutya nyalt volna az arcomra. Egyetlen gondolat áll az agyamban, áll szinte befagyottan, s az a gondolat: a halálodba indulsz.

Akkor még ott álltam Atilla sátora elõtt. A lovászok között álltam, akik Atilla és a fõurak lovait tartották. A lovam szügyén bõrkötény, nyergén a buzogányom. Magamon a szürke harci köntös, amely fölé még kacagányt is akasztottam, hogy az urakhoz jobban hasonlítsak. Fejemen a bõrszínre mázolt rézsisak, jobbomon a kard, balomon a puzdra, s benne valami száz szál félöles könnyû nyíl. Hátamon is puzdra. Kezemben az íjam.

A kürtszó másodszor szólott a sátor ormáról:

Ezernyi kürt kapja át, és üvölti át a tábor hosszán.

A szekérláncokat kikapcsolják. A lovas nép csörögve-zörögve özönlik a közökön ki a mezõre.

Fürge paripákon darutollas és strucctollas zoltánok cikáznak a sokaság elõtt. Nemzetségek és családok szerint rikoltják csoportokba a lovasokat. A legelsõ sorba azokat sorakoztatják, akiknek a lova szügye legjobban vértezett. Kipróbált hõsök azok. A zsákmány javából kettõs rész illeti õket a csata után.

A csapatok közepén hosszú lándzsán a családi jelvényt tartja a legfiatalabbik, néhol alig tizenöt éves kölyök.

A jobb karja valamennyinek meztelen. Némelyiknek a bal is, de ezüstkígyó vagy rézkígyó tekerül a karra, hogy védje az izmokat. Csak a mell van erõsen födve meg a fej. De ércsisakot keveset látni: többnyire bõrsüveget viselnek most is.

A fehér hunok a feketékkel összekeveredve apró csapatokban tarkállnak a belsõ sorok között. Leghátul állnak a gyalogosok.

Nagy áldás-zúgás Atilla sátora felõl. Õ lovagol elõ a sátorból. A fején aranyos sisak. A hátán oroszlánbõr kacagány. Elõtte fölemelkedik a nagy fehér selyemzászló, amelyen arannyal hímzett karvaly ragyog. Vacsar viszi.

Atillát a fõtisztek és testõrök rajozzák körül. Csillogó ezüst mellvért, s valamennyinek két kard csörög az oldalán.

Atilla zászlójának megjelenésekor viharzó örömüvöltés dörög el a végeláthatatlan táboron.

A király elõreszökteti mesébe illõ fehér lovát. Két meztelen karján csigatekervényes arany karvédõ. De micsoda izmos, barna két kar!

Domború mellét kifeszítve röptet el a sorok elõtt, s a mezõre kiindulva megfordul, hogy végignézzen a hadon, aminõt Xerxes óta nem látott az öreg ég napja.

A sereg éljenzése meg-megújuló mennydörgés.

Az oltárnál most szúrják le az áldozatokat.

Atilla megáll annál az oltárnál, amelyiknél a vak Káma áldoz.

A szertartás rövid. A pap kiáltva hívja a hun istent. Karját terjegeti a had minden osztálya felé. Aztán nyírfa seprût márt vérbe, és beszenteli vele a sereget. Ugyanazt cselekszik a szarmaták és gelonok az embervérrel.

A papok aztán csendesen folytatják az áldozást az oltároknál mindaddig, míg csak a csata zajlik.

Atilla sebes vágtatást száguld végig a seregek vonala elõtt. Néhol megáll, és szót vált a vezérrel. Néhol lelkesítõ szavakat kiált a seregnek.

- Hunok vagyunk - kiáltja a mi seregünk elõtt -, ma is megmutatjuk!

Micsoda erõ van ebben a hangban! Micsoda erõ a szeme villanásában, feje vetésében. Micsoda öröm látni egy embert, aki mintha nem is ember volna, hanem valami oroszlán-isten emberi testben.

Lelkesen ordítják vissza:

- Megmutatjuk!

De az én torkomból rekedten jön ki a kiáltás.

Mellettünk Berki serege áll.

Atilla odakiált:

- Isten velünk harcol! Csatát még soha nem vesztettünk!

- Most se! - dördül vissza a sereg.

S Atilla továbbrepül.

Késõbb már nem halljuk, miket mond, csak a zúgást halljuk, s a lándzsák fölemelését látjuk.

De a harcvonal olyan hosszú, hogy a két szárny kiterjeszkedése elvész a síkság messzesé­gében. Atilla arrafelé már csak a kardját villantja föl.

De elég szónoklat ez is: Nézzétek, itt az Isten kardja!

A távoli moraj, fegyverek megvillanása a válasz, hogy megértették Atilla mozdulatát, s az õ lelke áttüzel mindenki lelkén, mint a fölkelõ nap a tenger hullámain.

De látni a mezõ túlsó oldalán át az ellenséges had fölsorakozását is.

Õk odaát aligha akartak ma harcolni, s éppen délután, amikor a nap néhány óra múlván szembesüt nekik. De mit tegyenek: hallják a kürtjeleket, látják a támadásra készülést - el kell a csatát fogadniuk.

Hideg borzongás mászkál rajtam.

- No, ez veszett harc lesz! - fakad szóra mellettem egy vén hun, akinek a pofája olyan barázdás, mint a sárgadinnye.

- Miért? - kapok a szón.

Mert mindent falt a fülem, amit körülöttem mondtak.

- Azért - feleli a hun -, mert ha most kezdjük, éjjel folytatjuk. Nincs cudarabb az éjjeli harcnál.

- Antul jobb - szól rá büszkén Nagyfülû-Szabolcs -, legalább nem izzadunk.

Szemléljük az ellenséges had elõrajzását. Kétszer annyira látok, mint máskor, de oly messze van tõlünk az ellenség, hogy csak mozgó sávokban mutatkozik: sárga sáv, vörös sáv, barna sáv, mindenféle színû sávok. De azért tudjuk, hogy az ezüstösen csillogó sáv a patakon túl a római; a sárga, a bõrpajzsos és piros foltos a frank; a fehérrel tarkázott a burgundi; a mozgó nádas az alán; a búzavetésként hullámzó nagy sokaság a vízigót, s a seregek elõtt föl-alá lovagló, ragyogó csoportozat: Aéciusz, Teodorik király a fiával, Szangibán király, Meroveusz frank király, Gondibó burgund király és a vezérek.

Õk is éppúgy elrendezik a maguk hadát, mint Atilla. Egy-egy ezüstös lovascsapat folyóvízként vált helyet. Aztán a vezércsoport szétoszlik. A távol messzeségben látható most már, hogy a római had mind a balszárnyon áll, szemben a mi gepidáinkkal s festett arcú, állatbõrös, különféle vad népeinkkel.

A vízigótok a másik szárnyon a mi osztrogótjainkkal küzdenek majd. A frankok, armorikok, burgundiak, alánok és más kevert népek a hunokkal állnak szemben a középen.

Atilla vezérei már a helyükre oszlottak.

Nagy a hõ. Mindenki izzad.

A római tábor mögött nagy füst emelkedik a távolban. A szénás szekerek égnek-e? Meg­kezdte-e a fõvezér a hátulsó támadást? Egy gólya kereng a két tábor fölött a magasban.

Atilla a kengyelben fölállva nézegelõdik az ellenség felé: látszik, hogy vizsgálódik még.

A gót királynak int a kardjával.

A gót had megmozdul. A lovasok szétereszkednek, mint a kinyitott legyezõ. Sebes vágtatással haladnak tovább a dombnak, amelyet Thorismund tart elfoglalva. Kiáltások hangzanak egyre sûrûbben, végre viharosan. A repülõ fegyverek csillognak a napban.

A por eltakarja a lovasokat. A gót lovasság azontúl csak földön vonuló sárga felhõ, minõt a vihar elsõ szele sodor az utakon.

De lám, megindult a római had is balra tõlünk. Mint az áradó Tisza, ömlik csillogón a mi felsõ hadaink felé. Oly messze vannak tõlünk, hogy csak tompa dübörgésük hallatszik, mint a távoli mennydörgés morgása.

Mindenki hallgat. Mindenki szemlél. Pokoli a hõség.

- A csuda egye meg - bosszankodik Csáth a lovára -, még el se kezdtük, máris izzad a füle.

Azonban nálunk is megdördülnek a dobok, rikoltanak a kürtök, és megszólal a síposok zenéje. Az indulás bõsz üvöltése nyom el kürtöket és sípokat.

Csáth hátratekint reám, hogy ott vagyok-e. A szeme máris véres. Az arca úgy fénylik az izzadságtól, mintha belakkozták volna.

Rajtam a halál hideg borzongása fut át. Izmaim, mint a fölvont íj, várják a feszültség fölszabadulását.

Atilla fölemelkedik a lován, s visszatekint. Indulót villant a kardjával. Háromszázezer torok üvölti a haj-rá! kiáltást. A paripák robogva indulnak a római sereg derekának.

- Isten segíts!

A föld reng. A levegõ hangok vihara. Mindenki elõrehajolt testtel száguld a csapatvezérek után.

S egymás nyomában szakadoznak elõ a csapatok, s mint a sakktábla kockái, egy-egy üres tér marad mögöttük. Az üres teret csakhamar kitölti Berki, Orgovány, Dorog és Mácsa serege.

A mezõn kiszélesedett csoportokban vágtatnak tovább. Elöl a jobb erejû lovak, mint a kesztyûbõl ahogy kinyúlnak az ujjak - alig gyõzik fékezni az ilyen lovakat. Utánuk, amint futamatnyi tér marad, megindul Upor, Bálán, Madarász és Kamocsa serege; azok után Urkon, Betegh, Aladár és Zsögöd.

Mink következünk.

Mint az elpattanásig feszített íj, úgy álltunk eddig, várva a térszakadást. Mikor már oly messzire voltak az elõttünk elmentek, hogy megindulhattunk, Csáth is rikolt egyet, és megrázza az íját:

- Hajrá, Isten uram!

S burr! megindulunk.

Mi indulunk-e csakugyan, vagy hogy a föld alattunk, az fut visszafelé? A lólábak szinte hasig felkapódnak meg szétrugódnak. Ugyancsak kell a két térdemet szorítanom, hogy a rohanó lónak a hátán megmaradjak.

- Huj! Huj!

Nem szabad elmaradnom Csáthtól. Balról mellette Ladó roptat egy nagy, öblös bõrpajzzsal. Neki a harcban csak az urára kell vigyáznia. A nagy pajzzsal minden balsó dárdát és ütést neki kell fölfognia. A nyomában mi ketten Karaccsal, aki fölnyergelt lovat futtat a magáé mellett, hogy ha netán az úrét ellõnék, ledöfnék, azonnal más lóra kaphasson.

- Huj! Huj!

Vágtatunk. Azazhogy visz a ló. Mert bizony az elsõ percekben megint megzsibbadtam. Az a pokoli hujjogás, a lovaknak ijedt prüsszögése, dobogása, az a felkavargó por... apokaliptikus világzavarodás.

- Huj! Huj! Hujrá!

Mintha a szó láng volna a mellekbõl.

De csak az elsõ percek nyomása volt ez. Aztán egyszer csak valami soha nem érzett erõ van bennem. Az az ordítás körülöttem, a harag erejének ordítása, az erõsít meg.

A lovasok elszéledve rohannak tovább, mint ahogy az öntözõkannából hulló víz szokott elszéledni. Csakhamar porfelhõs tágasság nyílt körülöttem, úgyhogy elõreragadhattam az íjamat.

A lovam kantárát a nyereggombra csapom. Rántom-feszítem én is az íjam húrját. De még nem lövünk.

A mezõ gyepe fölszakadozott a lovak patkójától. A porfellegben alig látom Csáthot is.

- Huj-rá!

Kürtjel:

- Nyilazz!

A világ elhomályosodik elõttem: nyilak felhõje az, a mi nyilaink felhõje.

Én is megszorítom a térdemmel a fakót, hátrahajolok, s fellövöm a nyilamat a magasba.

Micsoda süvöltés, suhogás! Rémült lovak fújása. Bõsz emberek hujjogása.

De amonnan is száll már a nyilak felhõje. Pajzsomat fölkapom. Egy nyíl belecsattan a nyeregfába, a másik egy perc múlván a pajzsomon koppan el. Uram Istenem, csak a lovamat ne érje nyíl!

De vágtatunk tovább.

A rohanásban látom már a réseken a pajzsok alá sûrûdött ellenséget. A lovak szügye dörgõ ropogással nyomakodik rájuk. Csattog, zuhoz a szöges buzogány. A huj-rá! ordítás valami különös vonyításokra, rikoltásokra változik. Én még csak a mieink lovát látom magam elõtt, amint tajtékzó szájjal hánykolódnak, de a lovam már halottakon ugrat. Lándzsát elõ! Hiszen ezek az alánok! Tipord, lovam, tipord, tipord a fetrengõ férget!

Íme, velem szemben is kihuzakodik egy életben maradt! Nem: leütötte Csáth. Van helyette másik: egy borzas szakállú, páncélos alán. Lándzsája eltörött. Fabuzogányt sújt, jobbra valakire. Ütök jobbra-balra én is, ahol fejet látok. Irtóztató erõ van bennem, házat tudnék vele dönteni. Puff, kutya, ne! Az én combomra is zuhan valami. Oda se neki! Csáth! Ahol rántja vissza a lovát, s az arcához kap. Mellettünk üvöltve száguldanak elõbbre, akik mögöttünk voltak.

Lihegünk. Legalábbis egy órát küzdöttünk. A lovak is zihálnak. Hátsó lábaik közt csorog az izzadság fehér tajtékja. A kengyelemet rövidebbre kellene csatolnom, hogy feljebb ágaskodhassak, mikor ütök. Csak idõm lenne rá! A tüdõm szinte szakadoz a lihegésben. Szomjas vagyok.

Nézem Csáthot, hogy mi baja. Vérrel pöki oldalt két-három fogát. Irtózatosan káromkodik. Kirázza a könnyet a szemébõl, s odaordít Ladónak:

- Fokost!

S fokost ragad. Az alán oly sûrûn áll, mint az aratatlan búza. Csak a lovat döfik. Kapálódzó lovak és földön fetrengõ emberek halmaza bástyázza el õket. Kanyarodnunk kell, hogy ismét hozzájuk férhessünk. De a portengerben a piros tollas frank lovasság hullámzik elõ. S reánk!

A két lovassereg összerobban. Pajzsok duhogása, sisakok csattogása, rikoltozás, kiáltozás, lovak prüsszögése. No, pokoli gabalyodás! Egy vérbe borult frank lovas lükken reám. A buzogányomat a mellének sújtom. Lefordul. A lova nekitorlódott az enyémnek. Azt is fõbe ütöm. A portól nem látok már. De hallom a visszahívó kürtölést. Eldöbbenek. Rántom a lovam zabláját.

A sûrûség nagy. Megfordulni nem lehet. Az idegen lovasság nyom bennünket visszafelé.

De mögöttem tágul a tér. A lovam ágaskodva fordul meg, és eliramodik a többi után.

- Áldjon meg az Isten, okos állat!

Egy mellettünk visszarohanó csapat ragadja át tõlünk a harcot, s mi lihegve állunk új hadirendbe.

Hála istennek: élek.

A sereg véres, Csáth kürtje rendbeigazodást fúj. Pihenünk. A frank lovasok sodra olyan erõs volt, hogy ezerlépésnyire tolt bennünket, mígnem Orgovány hada segítségünkre érkezett, s oldalba fogta a frankokat.

Pihenünk, lihegünk, törülközünk. A szomjúság éles késként áll a torkomban. Csáth egyre köpköd és káromkodik. De mások is véresek. Forgatják a karjukat, nyújtogatják a lábukat: amíg forog, nincs baj. A vérzés nem baj. Nekem is véres a combom, a mellem - még büszke is vagyok rá. Csak a kengyelemet megigazíthatnám! Csáth káromkodik. Mindenki ágaskodik a nyeregben: Orgoványékat nézik. Orgoványék harcolva vonulnak északnak. Érthetetlen, hogy a két küzdõ sereg miért halad éppen északnak. Mintha apró fehér villámok cikáznának szünös-szüntelen a sokaság fölött. Talán a kezdetben való nyomás indította arra a lovakat. Köztünk és e harcoló sokaság között akkora tér nyílik, mint a Duna szélessége.

- Nyolcat vágtam - lihegi Ladó -, láttátok.

- Ötöt vágtam! - kiáltom én is.

- Láttam - feleli Ladó -, hát te?

- Ezret - dühöng Csáth -, ezret ölök meg egymagam!

Valami nagy zúgás mögöttünk, amely még a harci lármát is elnyomja.

- Átilla - álmélkodik Csáth.

Valóban õ egy nagy fehér lovon, vagy húszezernyi hunnal a ragyogó testõrök között. A kardját magasra villogtatva rázza felénk, mintha mondaná: „Hunok, miért vesztegeltek? Van-e, aki nem küzd erejefogytáig, mikor én harcolok elöl?”

S elrohan elõttünk dörgõ nagy zúgással. Elõrehajló lovasok, dülledt szemû lovak, amint tágult orrlikakon prüszkölik a port. Atilla zászlója, mint valami fehér szellem a száguldó sereg fölött...

A seregünket új erõ szállja meg: nincs, aki ne bízzék a szerencsében, amikor Atilla vezet.

Ismét megindulunk.

- Csak a közepének! - rikoltja elõttem egy strucctollas zoltán. - Átilla parancsolta! Derékon törjük az ellenséges hadat.

Ki az ördög tudja ebben a forgatagban, hol a dereka a hadnak?

Arra kell lennie, amerre Atilla vezet.

S csakhamar ott vagyunk mi is, ahol a por legmagasabbra kavarog. De látni azért a kardok villogását, por fölött a fehér zászló lengedezését. Sûrû sokaság rengeti ott a földet és eget a fogcsikorgató véres-ádáz viaskodásban. S mintha látnám köztük Atilla sárgás csillogó sisakját, kardja villámvillogását. Az ellenség csupa lovas alán már. Öles hosszú dárdáik madarakként röpködnek közöttünk. Mi is benne vagyunk megint a pokolforgatagban.

Az elsõ, aki nekem jut, egy széles szakállú, véres szemû burgund. Csáthnak a buzogánya elzúzta a pajzsát, és Csáth elrobbant mellette a másik elevenre. Amint lehanyatlik megsújtott bal keze, lándzsám ropogva hatol a mellébe. Pillanatnyi irtózás fut át. A lándzsámat vissza­rántani elfelejtem. A burgund zsákként fordul le a lováról.

Nincs idõm, hogy feltekintsek: ki látta a döfést, a lovam tovaragad. Lándzsám nincsen. A kardomhoz kapok. Haj, kutya kengyel, csak feljebb csatolhatnám!

- Huj! Huj!

A lovam már döglovakat ugrik át, s halottakra tapos. A huj-huj! kiáltásokat futnak! üvöltés váltja fel.

De íme, a lovak egymásba torlódnak. Az alán lándzsások nem bírták meg a hunok iszonyú nyomását, de az erõs frank százezernyi tömött lovassága ellenáll. A kard nem fog azokon, csak lándzsa, tõr, buzogány.

És összegomolyodik a hun és a frank lovasság, hun és frank üvöltés, hun és frank gyilok. Nem látni mást, csak a dühös-véres gomolygást, fegyverek villogását, lovak hánykódását. Károm­kodások vihara, buzogányduhogás, kardok és lándzsák ropogása, csattogása. Egy-egy ló lerogyik, az ember is vele, fölöttük más lovasok csapnak össze, s néhány perc múlván ott, ahol az az egy ló elesett, a lovak és emberek vonagló, mozgó, véres halma marad.

Egy percre én is ilyen pokoli bonyodalomba kerülök. Csáthot már rég elvesztettem a szemem elõl. Közrendû fehér hunok forgatják körülöttem hosszú nyelû harci csákányukat. Az egyiket elõttem csapja mellbe elsújtott szekercéjével egy véres szakállú frank. A hun hátra hanyatt fordul le a lováról. Ahogy a csákánya elbillen elõttem, elkapom. A következõ pillanatban úgy roppantom vele fejbe a frankot, hogy a koponyája recsegve szakad be, s az ember leomlik.

- Ki látta?

A magam szavát se hallom a pokoli gomolygásban.

- Csak a sûrûjének! - rikoltozzák a zoltánok.

S ahogy egy nagyszájú zoltán ordítva áll az összetorlódott lovak hátán, mintha nemcsak a szája ordítana, hanem az egész teste. Emberré változott ordítás! Csak gyötrelmes álomban teremthet ilyen alakot a beteg képzelõdés.,

Portól prüsszögnek és zihálnak a lovak. Tajtékjuk fehér rongyokként röpköd fejükön át a lovasokra.

Egy hun sereg oldalt verekedik be a frank seregbe, s eltolja õket elõlünk. Akkora szabad tér szakad közénk, hogy szusszanhatunk kissé. Föltaszítom a sisakom rostélyát. A verejték úgy szakad rólam, hogy békeidõben három virágágyat megöntözhetnénk vele. A lovam is csupa hab, véres hab. Soha ennyi piros lovat!...

A verekedõkbõl hátramarad egynéhány véres vitéz, s a lova orrát a táborunk felé rántva térül el a harcból. Az egyiknek, látom, csak lóg a karja, mint a kitömött bábé. A másik lefordul útközben a lováról, s a ló a földön vonszolja tovább a kengyelbe akadt lábánál fogva.

Az én kengyelem még mindig hosszú. De marja az arcomat a verejték. Elõrántom a kendõmet, hogy letörüljem. Amint a kendõt leveszem az arcomról, látom, hogy csupa vér.

- Huj, az apátok gyilkos keservit!...

S hogy a tér egy felénk hátráló csoporttal telik meg, nekisarkantyúzom a paripámat, és a fokosommal egyszerre három franknak rontok.

A dühtõl elvakultan csapkodok közéjük. Jóformán nem is nézem, hogy hová ütök. De más hunok is segítenek: két frank a lovak közé fordul, a harmadikat elragadja a szabad térbe a paripája, s leveti.

- Mestervágás volt, Zéta! - kiáltja egy hang mögöttem.

Megfordulok. Badaló az, városvégi hun, aki lándzsavetésre tanítja otthon az ifjakat. Neki is véres az arca s melle. Meg nem ismerném, ha a verejtéke nem mosná az arcát. De mintha új lelket teremtett volna belém a dicséretével!

A következõ percben az armorik sereg zúdul reánk. Más ordítás, más fegyverek, más emberek. Sokan, mint a sáskák. Nyomnak, mintha hegy dõlne reánk. Egyik hun a másik után omlik le a lóról. A többi, aki hozzájuk nem fért még, rikoltva rázza a kardját és fokosát.

A kürtös hátrálót fúj.

A lovak megfordulnak, rántani se kell õket, értik a jelet: megfordulnak, s visszafelé röpülnek egy futamatnyira.

Az armorikok és frankok nagy rajban hurrognak utánunk.

De a mi futásunk már nem olyan nyomott, mint az elõbb. Cselfutás csupán.

Már a száguldás közben hátrakaptunk az íjért, s felvonjuk. Az új kürtjelre megfordulunk, s rájuk zúdítjuk a nyilainkat.

Jaj azoknak, akik elöl voltak! Némelyik olyanná válik, mint a sündisznó. Dõlnek le lovastul.

- Csákányt elõ!

De rengeteg sokan vannak. Tenger apró hullámaiként hánykódik a sok tajtékzó lófej. Az elhulltak nyomán új meg új élõ robban velünk szembe. Az élõ paripa átugrálja a holtat. A mezõt az élõ ördögök sokasága lepi el ismét.

- Haj-rá!

Egy vállas frank, aki fazékforma fekete sisakot hoz a fején, az elõttem nekihuzakodó Badalót úgy vágja nyakba széles pallosával, hogy Badaló feje forogva röpül a lovasok közé.

Érzem, hogy ez a végzetes perc! A halál fekete perce! Badaló gyilkosa nekem tartogatja a második sújtást. De mily kiszámíthatatlan a csaták szerencséje: a lovam elé egy hun lovas roppan oldalról. Üvölt, s dárdáját rázza:

- Haj-rá!

Elnyom onnan, s hátraszorít. Utána másik, harmadik lovas is. Oldalról érkezett új csapat ez, amely még nem is ereszkedett eddig a harcba. Látni a vértelen öltözetükrõl, meg hogy valamennyinek ott van még a fején a süveg. Én egyre hátrább és hátrább szorulok a Badaló-haddal, s a szemem elõtt vörös tûzkarikák játszanak.

Szeretnék visszatérni a táborba, hogy megnézzem, miért ömlik úgy a vér az arcomról. De mögöttem is viharzik a harc: porba burkolt lovasok gomolyognak végeláthatatlan sokaságban a visszafelé nyílható úton. Csak arra van idõm, hogy leugorjak egy hosszú nyelû acélfokosért, amely a földön hever. A bal kengyelemet is meg tudom rövidíteni egy hirtelen csomókötéssel.

A következõ percben déli irányban robogunk, holttesteken, döglovakon át ugratva minden percben. Utánunk egy verejtéktõl szennyes hun csapat száguld, tajtékzó lovakon. Elöl a zoltán piros gyolcsból való zászlós lándzsával. A hajrá! kiáltások a rekedt torkokból már inkább csak hangos hörgések. Minden ló csupa tajték, csak úgy röpköd róluk az arcunkba.

Hátulról támadjuk meg a valami ötszáz fõnyi burgund csoportot, amely a fõtesttõl szerencsétlenségére elszakadt. Ezt most mindenfelõl szorítják, verik, ölik a hunok. Õk is küzdenek agyargó kétségbeeséssel.

- Kerítsd - kiált a kürt -, kerítsd!

Mögéjük jutok, tehát háttal vannak felém. Mennyit verek le közülük, nem tudom, de a karom elfárad belé. Egy mégis visszavágna, de hogy a lovam fölkapja a fejét, azt találja el a pallosával. A lovam dõl, rogyik. Én egy burgund lóra szököm, de látom, hogy az is sebesült. A gazdátlanul maradt ló azonban annyi itten, s úgy össze van szorulva, hogy akár futni lehetne a hátukon. Egy hun ló is van köztük. Annak a sörényébe kapok s fel!

- Kerítsd!

Meddig tartott az emberirtás, nem tudom: talán negyedóráig, talán egy óráig. Csak azt láttam, hogy a burgundok fogyton-fogynak, mígnem az utolsó is lehull, s a hunok összeszorult gyûrûje a halommá nõtt holttestekre fut föl.

A kürtök akkor fordulót rikoltanak.

Új csoportok képzõdnek. Döglovakon ugrálva vágtatunk arrafelé, amerre a csapatfõk és a zoltánok vezetnek.

Atilla fehér zászlója lobog a távolban, talán az ellenséges tábor közepén.

Arrafelé visznek.

De nekem már fogyton az erõm. Vérzek is. A jobb oldalomon nincs egy tenyérnyi tiszta hely. A kantár is oly véres, hogy csúszik a markomban. Szeretnék visszatérni a táborba, vagy legalább pihenni egy negyedórát. És inni sokat, egy vödör vizet. Nem lehet.

Az ellenség szekereihez értünk. Észak felõl dühös vijjogással nagy seregben futnak elénk a mi festett pofájú gelonjaink.

A következõ pillanatban elborítják a szekereket: láncokat szaggatnak, a szekerek közt nyílást törnek, bontanak.

A levegõt liszt felhõzi be, s a lisztfelhõben a szekerek védelmére szálló gyalog frankok kardjával a gelonok tõre villog össze.

Mi csak elrohanunk mellettük, s ismét egy gabalyodásban akadnak meg és vergõdnek prüsszögve a lovaink.

Ma már nem bírok irtózás nélkül gondolni arra a sokadalmas embergyilkolásra, a vérre, amelyben meg-megsiklott már a lovunk lába s a holttestekre, amelyek halommal hevertek mindenfelé, ló és ember egymáson, összevissza. De akkor, mondom: nem voltam ember. A lélek mintha helyet cserélt volna bennem egy vadállatnak a lelkével - öltem és öltem tigriserõvel és gyûlölettel minden ellenfelet. A magam halálára se gondoltam már. Pedig ott, hogy egy erõs haddal viaskodtunk, csapás csapásra hullt reám is, mígnem valami csép vagy bárd úgy fejen sújtott, hogy elsötétült elõttem a világ, s leszédültem a lóról. A halottak közé.