50

Ha lesz a maradékaim között, akit vagy a kénytelenség, vagy az enyimhez hasonló elmebeli bomlás csatába visz, tudja meg, hogy a halál nem fájdalmas. A test már a rohanásban elveszti csaknem minden érzékenységét: sem ütés, sem vágás, sem szúrás nem fáj, csak érintésképpen érzõdik. Ha meg halálos a seb, elkábulunk, mint ahogy mindennap is elkábulunk az elalvásunk elõtt.

Aki harcol, se nem érez, se nem gondolkodik. Csak akarata van: ölök! Még a védelmünk mozdulatai is csak gépiesek, olyanok, mint mikor esünk, s a kezünk elõremozdul, vagy ha a szemünk elõtt suhan el valami, behunyódik magától. De a legcsodálatosabb az, hogy a nagy ütések, nagy szúrások, nagy sebek nem fájnak.

Kérdeztem mást is, akit olyan ütés ért, hogy elájult belé - mind azt mondta: nem fájt.

Mikor felocsúdtam, sötétes volt már. Csak a felhõk hamvadó tüze világított még kissé a magasban.

Fáztam.

Hol vagyok?

A mezõn még éppúgy viharzik a harc, mint mikor én abbahagytam, csakhogy távolabb. Mennydörög‑e? Vagy lovak dübörögnek? Nem voltak távol, csak az én fülem volt elzsibbadva.

Két döglött ló között feküdtem. Hanyatt. Vérsárban. A két ló háttal volt egymásnak fordulva. Fölöttem holttestek hevertek. De a fejem a lovak feje között szabadon volt, s így mintha csak angyal bújtatott volna oda.

A fejemet erõmtõl telhetõleg megemelve füleltem a küzdõk tombolását, ezernyi ezrek zûrzavaros, dühös ordítását, az acélok csattogását, lovak hörkölését, dübörgést, férfirikoltást. A pokolban nem lehet rútabb zajgás.

Közelednek? Nem: távolodnak. Eszmélkedek: hát még mindig nem gyõztünk? Gyõzünk-e? Mért szállt le Atilla a küzdõk közé? Õ a sátora ormán szokott állani, és ahogy onnan nézi a csapatok küzdelmét, onnan kiáltatja meg a sátor alatt lóháton várakozó zoltánoknak, hogy melyik csapathoz micsoda parancsot vigyenek. A mérföldekre nyúló küzdõ hadnak õ az agya, õ igazgatja a tagokat: melyik törjön elõre, melyik vonuljon vissza, melyik siessen a másik segítségére, merrõl-felõl. Miért elegyedett ma a csatába?

Már besötétedett. Kürtök riognak visszahívót a távolban. S ha a hun kürt az ellenséges kürtjel közelében hangzik, rá egy percre a sötétségben is összeroppan a két ellenséges csapat, s meg-megújul közelemben a viaskodás.

Istenem, csak össze ne tiporjanak!

A fejemet visszaeresztettem a vértõl nyirkos fûbe. Micsoda sebeim lehetnek? Sok ütést éreztem, de talán felfogta a disznóbõr köntös, a sisak, a pajzs. Kimászhatok-e innét? Bágyadt vagyok.

Megint kábulat fogott el. Mikor ismét föléreztem a hidegre, a harci zaj már csak a távolban hangzott, mint nyári estéken a meg-megismétlõdõ távoli mennydörgés.

Aztán minden elcsendesült,

Csak a csatatér sebesültjei nyögtek, lovak hörögtek körülöttem. A távolban némi fegyver­csörgés hangzott s a tábori ebek ugatása. De mindez csöndesség volt ahhoz a pokoli lármához képest, amelyben órákig forogtam.

Vaksötétség. A harcmezõt mintha gyászlepellel födte volna be az ég.

Szomjazom.

A csatatéren egyre erõsebb hangon hallatszik a sebesültek kiáltozása, nyöszörgése, valami különös zsibongása a fájdalomnak.

Itt egy frank, ott egy hun, amott egy alán hörög, nyög, rikolt. Kínos kiáltások zûrzavara a világ.

Nagy erõfeszítéssel föltápászkodtam félig-meddig. Az egyik holttestet eltoltam a lóról.

Ki akartam mászni. De nyilalló fájdalmat éreztem a jobb térdemben.

Odanyúlok, hogy talán nyíl áll benne. Érzem, hogy a térdem véres, és hogy nagy nedves sebre tapintok.

Erre majdnem még egyszer elájultam.

Talán az tartott mégis eszméletben, hogy mozgó tüzet láttam a harcmezõn. Fel-alá bolygó, apró vörös tüzek voltak. Hol szanaszéjjel jártak, hol összecsoportosultak.

Fáklyás emberek jártak a mezõn.

Az élet reménye visszaszállt belém. Minden erõmet összeszedtem:

- Erre! Erre!

Kiáltani akartam, de csak rekedt hangok törtek elõ a torkomból:

- Erre! Erre!

S mindjárt rá megijedtem. Arra gondoltam, hogy talán nem hunok. Ha ellenséges emberek, és hozzám jönnek, lándzsát döfnek belém.

De mellettem is, a balsó ló túlsó oldalán hangzott egy bágyadt kiáltás:

- Erre, hé!

A fáklyások még távol jártak.

- Ki vagy? - kiáltottam át a hunnak.

- Öcsöd - nyögte egy hang fájdalmasan.

Nem ismertem a nevét.

- Hát te? - kérdezte kis idõ múlván, oly szomorú hangon, aminõt még soha nem hallottam.

- Zéta vagyok - feleltem -, Csáthnak a szolgája. Hazavisznek-e bennünket?

- Nem tudom. Ó, Istenem... Valami fõember esett el. Azt keresik.

- Átilla?

- Az nem.

- De én azt gondolom.

- Azt nem fogja fegyver.

Erre a buta szóra csaknem káromkodtam.

Égetõ szomjúság kínzott. Tapogattam a nyergeken, hogy van-e rajtuk kulacs, hólyag vagy tömlõ.

Csak fegyver volt rajtuk. A nyereg formájáról éreztem, hogy frank ló mind a kettõ.

A fáklyások eközben közelebb értek. A sisakjuk csillogásáról láttam, hogy rómaiak és vízigótok.

Tehát nem hunok: itt maradok a holtak között. Elvérzek, vagy szomjan veszek el!

Ez a gondolat elbágyasztott.

De miért is fekszek én itt vérben, döglovak és idegen halottak között, magam is talán reggelre halott? Mi hozott engem ide?

Szenvedni nagy célokért, vallásért, emberi nemzetért, tudományért - valami. De szenvedni egy macskáért, egy nõnemû hun gyermekért, aki oly mûveletlen, hogy az ábécét sem ismeri; olyan barbár, hogy szalonnát eszik reggelire, és aki még csak jókedvében sem néz rám szeretõn...

Minek tanultam én filozófiát, logikát és mindenféle -ikát, -riát és -tiát, elég lett volna tanulnom egy iát!

Ó, pokoli szomjúság!

Újra fölkepeszkedtem. Megint fáklyák világa mozog, közeledik.

A nyeregben megfogózkodva vizsgálom: kik közelednek? Rablók-e? Vagy hátha van köztük keresztény pap?

Már nem járnak szanaszéjjel. Egy csoportban, hosszú, egyenes vonalba keskenyedve jönnek.

Felénk jönnek. Dárdákból összeillesztett ágyon hoznak egy halottat.

A halott után hajadonfõvel egy csüggedt fejû fiatalember lépked. Fekete haja az arcába lóg. Olykor eltakarja a szemét. Sír.

Mellettünk haladnak el. Több síró embert is látok, leginkább vízigótok. A dárdaágyon aranytól csillogó öltözetû, õsz ember fekszik. A szakálla nagy és fehér. A sisakját egy ember lógatja mellette. A sisak koronás.

Ki gyõzött? Ki vesztett? - ez a kérdés hányódott bennem, amennyire az öldöklõ szomjúságban gondolkozhattam. Ha mi gyõztünk, csak megkerestet tán az uram...

- Öcsöd! - kiáltottam a hunnak. - Ki gyõzött?

- Még nincs vége - felelte bágyadtabban.

- Honnan tudod?

- Csöndes a tábor, mind a kettõ.

- Tehát alszanak.

- Nem: vigyáznak. Vagy talán kerítik egymást. Szomjazom.

- Holnap is küzdenénk?

- Egy hétig is. Eltipornak itt engem a lovak...

Elborzadtam.

- Hát minket nem visznek haza?

- Talán reggel.

- Hát nem bizonyos?

- Nem.

- De hát csak összeszedik tán a sebeseket!

- Össze. Ahol nem küzdenek.

- Neked mi bajod?

- Dárda...

- Hol ért?

- Hasban.

- Nagy a seb?

- A hátamon jött ki.

Nem beszéltem vele többet. Ez az ember már halott. Csak a szája mozog még.

Kis idõ múlván nyöszörögve szólott:

- Vizet adj!

A közelben és a távolban mindenfelé hallottam a nyöszörgést. Olykor egy elkeseredett vagy síró kiáltást is:

- Vizet...

- Vater...

Ki ad most vizet? Isten keze se!

Tûz már nem bolygott a mezõn. Csak a fegyverek csörgése hallatszott szüntelen a távolban. A harcosok tehát ébren vannak.

Egyszer csak latinul nyöszörög valaki a közelemben, a fejem fölött:

- Aquam! Aquam!

Arra gondoltam, hogy valaki, aki járni tud, kihúzhatna engem. Lótól lóig másznék, míg csak italt nem tapogatnék ki valahol. Szárító szomjúság égett bennem. Ahhoz hasonló kínt nem éreztem soha.

- Aquam! - hangzott ismét, de már a lábam irányában.

A hang csak az, amelyik az elõbb, tehát a szomjas római jár, vagy legalábbis mászkál.

- Amice! - kiáltottam reá.

- Aquam! - nyögte vissza. - Da mihi bibere! (Adj innom!)

- Tudsz járni?

- Tudok valamelyest. Csak látni nem látok. Vak vagyok mind a két szememre.

- A látó se lát, olyan a sötétség.

- De az én szememet kilõtték nyíllal. Mind a kettõt egyszerre. Adj vizet, ha van istened!

S hallottam a kardja hüvelyének a zörgedezésérõl, hogy felém tapogatózik.

- Erre, erre - biztattam. - Adok innod, ha ki tudsz innen húzni. A lábamon seb van, és két ló közé szorultam. Azt se tudom, megvan-e a lábam alsó része, vagy hogy halott fekszik rajta, vagy hogy a ló alá törött.

- És van vized?

- Nincs, de keresek.

- Hol keresnél? A patak messze van, s már estefelé annyira megáradt, hogy a ló szügyig gázolt benne.

- A lovam ezen a tájon esett el. Azon van borom.

Míg így beszélgettünk, a római hozzám ért és végigtapogatott.

- Te hun vagy! - ijedt el.

Bizonyára a kacagányomra tapintott.

- Ne félj - feleltem -, te is sebesült vagy, én is. És mind a ketten szomjazunk.

- Nem bántasz?

- Keresztény vagyok. Hallgatott.

Néhány minutum telt el.

- Ha keresztény volnál, nem volnál itten - mondta gyanakodva.

- Hát te? - feleltem bosszúsan. - Mondjuk, hogy kereszteltek vagyunk, a fõ az, hogy vonj ki innen.

- Nem ölsz meg?

- Krisztusra esküszöm.

Megfogta a két karomat, és húzni próbált. De nem nagy erõvel.

- Gyenge vagyok - hagyta abba sírva. - Mikor elestem, a lovak megtiportak. A combom, a derekam, mindenem töröttnek érzem. A vér csurog a szemembõl, és én itt meghalok. - És sírva folytatta: - Ó, kedves Juliuszom, kedves egyetlen fiam! De minek is házasodik a katona!

- Ha túlról mennél, talán ki tudnád szabadítani a bal lábamat. Vagy a nyeregben akadt meg, vagy halott van rajta: nem bírom mozdítani.

Átvánszorgott a másik oldalra.

- Ez a te lábad?

- Nem.

- Ez?

- Az sem.

- Akkor nem tudom, melyik.

- Csak jer a hangom iránt.

Kis idõ múlva éreztem, hogy a lábam szabadul. Minden erõmet összeszedve kapaszkodtam az egyik lónak a nyergébe, s nagy nehezen föl bírtam annyira emelkedni, hogy a ló tomporára hasalhattam. Jaj, de micsoda kín nyilallt a térdembe!

- Jer hát - szólt a római.

Nem feleltem, csak nehéz nyögésekkel szívogattam a fájdalmamat.

- No - unszolt az ember. - Mozogsz-e már? Megtettem, amit kívántál.

- Nem bírok! - nyögtem végre. - Nem bírok mozdulni se. A térdemen iszonyú seb...

És visszahanyatlottam.

- Mondd meg legalább, merre keressem a lovadat.

- Jaj... Nem tudom. Csak tapogatózz itt minden lovon. Jaj... Hátul a nyeregkápára van akasztva.

Néhány perc múlva utána szóltam:

- Ha megtalálod, hozz nekem is.

Hogy a fájdalom megszûnt, ismét a térdemre tapogattam. Akkor éreztem, hogy amit én nagy sebnek tapogatok, nem egyéb aludt vérnél. A bõrkötés hiányzott. Egyszerre csak valami keménységre is rátapintok a térdemen, s arra végignyilall rajtam a kín megint.

Percek teltek belé, míg ezt a fájdalmat is elszürcsöltem. Azután megint lenyúltam a térdemhez, és akkor már igen óvatosan. Sok szisszel-jajjal kitapogattam végre, hogy a térdem csontjában egy eltörött lándzsahegy áll.

Ha kiránthatnám..., bizonyára elszûnne a kínja. Valami dárdát, fokost vagy buzogánynyelet csak találok, és annak segítségével reggelig elsántikálok a táborba vagy csak a közelébe is a tábornak. Virradatkor legalább nem tipornak agyon, ha a harc megint folytatódik.

De bágyadt voltam, s forróság is nehezített. Nem tudtam, hogyan, de a tyúkom jutott egy percre az eszembe, a sánta kis fekete tyúkom. S láttam is, láttam, ahogy sietten biceg felém, a szárnyával is segítene magán. S megáll elõttem:

- Káá-ká...

- Mi kell, pipikém? - rebegtem. - Te kis rongyos ördög! Víz kell? Nekem sincs.

S föl akartam kelni, de megint belegyökemlett a kín a térdembe. Arra föleszméltem.

A fájdalom kissé szünetelt. A könnyeimet is letöröltem. Ki kell jutnom innen akárhogy is! A lábamat mereven tartva húzódtam följebb, föl az élettelen lóra.

Akkor láttam az éji sötétségben, hogy két nyíllövésnyire tõlem nagy, hosszú vonalban igen sok fáklya ég, s mozog föl s alá.

A fáklyák fényénél sasok csillognak. Tehát a római tábornak vagyok a közelében.

Mit akarnak a rómaiak? Fáklyavilágnál kezdenék a harcot?

Megfordultam a hun tábor felé. Ott csak az õrtüzek égtek, apró vörös csillagokként, amennyire a holttesthalmokon át odaláttam.

Mennyi idõ lehet? Talán éjfél van. Az égen sûrû fekete felhõk vonulnak észak felé, csak olykor-olykor szakad egy-egy tiszta kis rés, amelyen át látni lehet egynéhány csillagot.

- Öcsöd!

Nem felel.

Helyette egy perc múlván halkan nyöszörög valaki:

- Anyám!... Anyám!...

Valami fiatal hun harcos hívja haldoklásában az édesanyját.

A római táborból egyre az az egyhangú csörömpölés hallatszik, amely a mozgó tábor szokott lármája.

Mit akarnak?

Ráindulnak a hunra ebben a pokoli sötétségben? Egyik kézben fegyver, másikban fáklya?

Óvatosan körülmarkoltam a lándzsahegyet:

- Jézus, segíts!

Összeszorítottam szememet, fogamat, s kirántottam.