52

Másnap délután összeszedték a sebesülteket, s elhordták a táborba.

Láttam, hogy engem elkerülnek. A csoma növekvõ erõvel gyulladt belém. A halál a lábamnál fogva húzott már, de én még mindig kapaszkodtam az élet gyökerébe.

- Feleim - könyörögtem síró szemmel a mellettem elmenõknek -, ne hagyjatok itt!

Nem is feleltek.

Azután egyenként szólongattam õket:

- Taros, könyörülj rajtam! Sukoró, vigyetek már engem is! Cobor, mozduljon meg a szíved!

Cobor meg is állt. A vállát vonogatta:

- Mit használ neked, ha beviszlek is? Csoma van benned, az ebattát!

- Legalább emberek között halok meg, és nem hollók között.

Rázta a fejét. Pökött és továbbment.

Magamra maradtam. Lófej volt a párnám, holttestek a társaságom, szálldosó hollók az eléneklõim.

A mezõkön kigyulladtak a nyergekbõl és fapajzsokból rakott máglyák. Magas oszlopokban szállt fölfelé a füst. Nyújtott hangokban kezdõdött a táltosok gyászéneke. Dobok pergése, búgó kürtök szava kísérte az éneket. A hunok hite szerint a lángokból fölszálltak a lelkek, s magukkal vitték szolgáikul azokat, akiket a csatában megöltek.

Hány máglya füstölt ott, és hány embert égettek el? - nem tudom. Bizonyára csak kevesen részesültek ebben a megbecsülésben. Valamennyi holt hunt elégetni - erdõ kellett volna.

Aztán az ének is elmúlt. Nem maradt más hang, csak a távoli tábor morajlása s a kerengõ hollók károgása.

És én ott feküdtem a holtak között étlen-szomjan. Istentõl is elhagyottan.

Idõnkint elkábultam, idõnkint ébredezett az eszméletem.

Mikor leszállt az este, s elõtündököltek az égen a nyári csillagok, a halál érzete végtelen gyásszal borult reám.

Csak éjjel ne halnék meg! Csak még egyszer látnám a virradatot, a piros hajnalt, a fölkelõ napot! És hát csak még egyszer, csak még egyszer ihatnék ebben a földi életben!

Akármi ronda vizet, csak víz legyen, mert a belsõmben a pokol parazsa ég.

A patak itt folyik elõttem alig tízlépésnyire, s én itt gebedezek a szomjúságtól?

S akkor valami mégis történt velem.

Már régen éreztem, hogy valami különös nyomás bántja a derekamat. Éjjel a csatatéren is kellemetlenkedett, de akkor annyira elfoglalt a lábam sebe, hogy nem gondoltam vele. Hát ahogy ott fekszek a halálom óráját érezve, gépiesen odanyúlok. Vélem, hogy valami nagy ütéstõl támadt daganat van ott a derekam táján vagy hogy valami kõ. Ha már meghalok, hát legalább az utolsó perceimben az se nyomjon, ha kõ.

Hát lám, mire tapintok: a tömlõre, a boros tömlõre, amit a gazdám adott a csata elõtt!

Egyszerre eszembe jutott, hogy akkor, abban a nagy zavarban a nyereg helyett hátra az övembe kötöztem. Mert arra gondoltam, hogy a ló kidõlhet alattam, s akkor elvész a borom is.

Semmi se látszott bizonyosabbnak, mint az, hogy nem érem meg a reggelt, az öröm érzése mégis olyan lobot vetett bennem, mint mikor az elalvó tûz az utolsó lángjában még egyszer fellobog.

A fogammal téptem ki a dugót, s ittam. Ittam mohón, végtelen ivással. És ittam és ittam. Az a savanyú, méregerõs bor, vagy inkább ecet, éreztem, hogyan járja át minden eremet, inamat. Ittam, egész testemmel ittam. Minden porcikám, testemnek minden molekulája itta, szívta a bort. Csontomba, velõmbe belement, beleomlott, eloszlott bennem, mint spongyában a víz. Mind megittam az utolsó cseppig.

S nyomban elaludtam.

Meddig tartott az alvásom? - nem tudom; lehet, hogy egy nap, lehet, hogy két nap is. Az arcomat záporesõ verte. Dörgött és villámlott. Villámlott és dörgött.

Még mindig hanyatt feküdtem, és a kezemmel védtem az arcomat.

Eközben látom, hogy a világosság nappali. Érzem, hogy az esõ átveri a ruhámat. Mintha nem is esne, hanem öntenék az égbõl a vizet.

Fél óra múlván szûnt a zápor, s a nap kisütött. A lábamat víz mosta csendesen. Ijedten észleltem, hogy a patak megáradt, s annak a vize terjedez. Már látom az áradatot. De sárga, iszapos ár helyett bíborszínû szennyes víz hömpölyög a mederben.

A csatatérrõl folyó víz!

Fölvonakodok nagy ínnal-kínnal hátrább a lófejre, hogy a derekamat rátámaszthatom. S látom a rohanó árvizet, látom, mint bukdácsolnak a hullámokban a halottak, mint lejtenek a süvegek és fapajzsok, nyergek, fasisakok, nyilak, dárdák, szénacsomók.

A víz egyre nõ. Már a derekam alá is becsemcseg. Már emelgeti is a lábamat.

No, a szerencsétlenség sokféle módot küld, hogy meghaljak!

A halottak pedig egyre utaznak elõttem. Egyik hanyatt, másik háttal az égnek, a harmadik oldalt. Némelyiknek csak a köntöse látszik ki. De mennek tízével, húszával, utaznak a habos, veres vízben. S bukdácsolnak, integetnek, mintha mondanák:

- Ó, beh jó vízben utazni a másvilágra. Tarts velünk, Zéta!

Egyik-másik megáll és forog. Az újonnan érkezõk hozzáütõdnek, és vele forognak. Aztán egy nagy társaság jön egyszerre, eloltja a forgókat, s új halottak kerengenek, némán, komolyan. De amilyen gyorsan összegyûlt a társaság, éppoly gyorsan szét is oszlik. Egyik a másik után oldalog el. Utoljára csak egy marad, egy félig levágott nyakú római, kinek a feje a vállára van billentve. Az magában kereng nagy komolyan, aztán az is továbblejt, mintha táncolna.

Már a mellemet is ellepte a víz. Változatosságképpen egy nagy rossz híd lebeg felém. A híd rövid, s a karfája kérges fából való. Arra gondoltam, hogy az a híd elvihetne engem a táborba.

Minden erõmet kapásra szedem. A híd jöttön-jövöget. Hozzám ér. Belékapaszkodok görcsösen.

A következõ percben én is ott lebegek a hûs hullámokban, s utazok a híddal, a halottakkal. Utazok hosszan, végtelenül, ringatódzva. A hullámok a nyakamat mossák, az arcomba is fel-felcsapnak.

Mikor arra a helyre érünk, ahol a tábort gondoltam, látom, hogy a térség üres. Sehol egy sátor, sehol egy szekér. Csak a szanaszét feketéllõ tûzhelyek vallják, hogy ott volt Atilla tábora. A parton egy farkas ivott a vízbõl. Sokat ehetett, mert mohón ivott.

Vitt a víz tovább.

Végtére estefelé embereket láttam a parton. Férfiak, asszonyok, gyermekek álltak a víz szélén. Csáklyákkal és gajmós botokkal húzgálták ki a halottakat, az úszó fasisakokat, dárdákat, fegyvereket, fatalpú sarukat.

Kiáltok:

- Isten nevére!...

Kihúztak. Bámulva álltak körül.

- Könyörüljetek - mondottam -, vigyetek házba, adjatok ennem!

Csak néztek, bámultak.

Akkor eszmélkedtem rá, hogy görögül beszélek, holott õk katalaunok: se nem frank, se nem burgundi, se nem gót. Eddig csak holt tanúit látták a csatának, most, hogy egy élõ került eléjük a csatából, ugyancsak meresztgették rám a szemüket.

Végre egy papot pillantok meg közöttük.

Annak nyöszörgök latinul:

- Reverendissime domine! Én Lupusz püspöknek a rabja vagyok.

Aztán nem tudom, ami történt velem.