53

Bolond az, aki kétségbeesik. Íme, énreám hány alakban tört a halál. Hol az üstökömet ragadta meg, hol a lábamat, hol a mellemet, belém is bújt - s mégis itt vagyok.

De azt máig se tudom, hogyan kerültem ki élve a pestisbõl. Néha azt gondolom, hogy az a megecetesedett erõs vörös bor járta át orvosságként a testemet. Néha meg azt gondolom, hogy a sebláz leforrázta bennem a pestisnek a mérgét, s így maradtam élve. Tûnõdjenek rajta az orvosok.

Lupusz püspök bizonyára elámult, mikor hozzá vittek, s mondták, hogy szolgájának vallottam magamat. De szent ember volt: nem dobatott ki a házából.

Tiszta fehér ágyban ébredtem föl. A fejemen, lábamon puha kötés. A szoba levegõje tömjén­nel illatos. A falakon szentek képei. Az ággyal szemben öblös kandalló, elõtte bõrökkel takart alacsony karosszék.

- Pater sanctissime - hálálkodtam neki, mikor már megszólalhattam -, van-e az emberi nyelvekben olyan szó, amellyel meg lehetne köszönnöm a jóvoltodat?

- Hozzám vetõdtél, tehát bizonyára Isten küldött - felelte az öreg -, a többivel ne gondolj.

De látszott az arcán, hogy bámul a latinságomon.

- Azt gondoltam, hun vagy! - mosolygott jóságosan. - No de ne beszélgessünk. Túl vagy a bajon, áldassék érte az Úr neve.

- Amen - feleltem könnybe lábadt szemmel.

Az a sült csirke, amelyet hosszú koplalás után elõször ennem adtak, úgy olvadt belém, mint a vaj. Soha életemben olyan gyönyörûséggel nem ettem. A pecsenye illata nem is az orromba ment, hanem a lelkembe, s a hús, az már a számban erõmmé változott!

Aztán bort ittam rá egy pohárral, s éreztem, hogy elértem az életemnek azt az óráját, amelynél boldogabb órám soha nem leszen.

Az öreg püspöknek valami húsz papja volt, kanonok és tanuló papok. Együtt laktak az öreggel. A templomi ájtatosság végeztével levetették a ruhájukat: egyik kanonok fõzött, a másik söpört, vagy a kertben dolgozott. A harmadik a tehenet gondozta, vagy fát vágott. Egynéhány tanított, egynéhány a híveket gondozta. Kinek-kinek megvolt ott a dolga.

Hogy ím, fölépültem, az öreg nem gyõzött betelni a tudományom csodálatával. Mert õ bizony a papjaival együtt nem sok könyvet nyûtt el. A világi írók közül csak Ovidius Naptárát ismerte. A papjai meg csak éppen hogy olvasni tudtak.

Mikor az erõm visszatért, úgy ültem közöttük, mint Krisztus tizenkét éves korában a papok és írástudók között. Kérdeztem õket, és õk is kérdeztek engem. Sose tanultam egyházi tudományokat, mégis többet tudtam, mint õk. Az öreg maga volt csak tudós teológus. Az õ jelenvoltában nem is igen bocsátkoztam teologizálásba. De neki nagy gyönyörûsége telt énbennem.

- Fiam - mondotta -, téged csakugyan Isten küldött hozzám. Csak a katalauni nyelvet tanuld meg és a misézés módját, fölszentellek, és te leszel az utódom.

A papok olykor görbe szemmel néztek reám. De én gyakorta ismételtem, hogy nem kívánok más lenni a klérusban, csak alázatos kutya. Eleinte nemigen hitték, de aztán, hogy fölkel­hettem, és az apró házi munkákban is buzgólkodtam, megnyugodtak. Ó, tudok én alázatos lenni: a rabszolgaság nagy tanítómester az alázatosságban! Lassanként meg is szerettek. Azt se bánták már, hogy az öreg fiaként bánik velem: árnyéka vagyok. Én járok vele a halottakhoz is. Én ülök mellette a menyegzõkön s más ünnepeken is.

- Isten adta nékem ezt a fiút - mondogatta az öreg a népnek is -, meglássátok, ebbõl szent ember lesz.

Hát a szentemberségbõl annyi meg is volt bennem, hogy nem bántottam soha senkit, s ha valaki kedvetlenül nézett reám, annyi figyelmet tanúsítottam iránta, hogy meg kellett szeretnie. De ez csak játék volt nekem. Megvetettem azokat az embereket, akiknek minden beszéde csak a maga ügyei meg a házi ügyek, pletykák, babonák. Csupán az öreg püspököt szerettem igaz fiúi szeretettel.

Az igazán szent ember volt.

Némelyik ember öltözik bársonyba, selyembe, s rangja, méltósága minden más fölött hor­dozza, s mégis, mikor vele beszélünk, mindjárt érezzük, hogy õkegyelme csak emberi testben élõ állat. Más ember meg öltözik kopott plundrába, jár feslett köntösben és félretaposott saruban, de ha megszólal, mindjárt érezzük, hogy állati testben élõ angyal.

Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas is, az értelme homályos. Tud szavakat, könyvcímeket, dátumokat, de ha a véleményét kérdezzük, elámulunk az ostobaságán. Másik ember, ha analfabéta is, világos értelmû, jó érzésû. Áldás azoknak, akik vele, mellette élnek.

Az én püspököm is ilyen kopott öreg angyal volt szegény. Marhaszõrbõl készült fekete csuhában járt. Nyáron hajadonfõtt és mezítláb, télen süvegben és csizmában.

Szobájában nem volt egyéb ékesség, csak Jézus, Mária s Szent Pál képe. (Azok is rossz képek: Jézus meredt szemû, Mária kancsal, és Szent Pál csámpás. De szent embernek jó az ilyen is: a szeretete megjavítja a hibákat még a festett emberen is.) Az ágya gyékényes nyoszolya volt. A székek gyökérbõl valók. Ágybeli fehérnemûje is csak úgy volt, hogy az asszonyok hordtak neki, mikor hallották, hogy már megint nincsen mit mosniuk. Inget nem viselt. Nem is ismerte. Az ing a hunok találmánya.

Az épületben sok szoba volt, de õ csak egyben lakott. A szomszéd szobát két koros kanonok lakta öt árva kisfiúval együtt. Valami öt szoba üresen állt - a városon átvándorló koldusok hálogattak benne.

Az öreg a koldusoknak adta mindenét. A templomi jövedelmeit is. Rongyos ruhájukat újjal cserélte meg, és gondozta õket jó tanáccsal, vigasztalással is.

Mikor a tél elsõ hava leesett, az öreg összegyûjtötte a városi gyermekeket, és valamennyien tanítottunk. Én a legidõsebbeket, s különösen azokat, akik papságra készültek. A latin nyelvet tanítottam nekik, s a biblia volt a tankönyvem.

In principio creavit Deus coelum et terram. (Kezdetben teremtette az Isten az eget és a földet.) Ez volt az elsõ lecke. Ajánlom a latin nyelv tanítóinak, hogy ebbõl a bibliai fejezetbõl induljanak meg a tanításban. Könnyû mondatok, és szép tartalmúak.

Esténkint, mikor már az árvák lefeküdtek, összegyûltünk az öreg szobájába, a nagy kandalló elé, s beszélgettünk.

Néha vendége is érkezett az öregnek: hol a városból, hol vidékrõl. Olyankor sütöttünk-fõztünk erõsen. Volt úgy, hogy a novíciusok is el voltak foglalva, s az öreg tisztogatta a répát, vagy vágta a fát, vagy forgatta a nyársat. Vacsora után én a szentek legendáit olvastam nekik, két viaszgyertya illatos világosságában, s utána zsoltárokat énekeltünk. Gád pap magányosan is egy-két szent éneket, valami csodásan szép bariton bõgedézéssel. Aztán, ha vendégünk is volt, az öreg püspök történeteket mondott el az angolországi élményeibõl, vagy pedig a többi anekdotázott.

És én abban a boldog jómódban szomorú voltam.

Mert tél volt, mikorra fölkelhettem az ágyból, s az erõm lassan tért vissza. A térdem begyógyult, de még nem hajolt. Elbocsátottak volna, ha nagyon kívánom, de hát hogyan üljek lóra rossz térddel? S ha jó volna is a térdem, hogyan lehetne átmerészkednem azon a sok farkascsordán, amely a vidékünket járta.

Mintha farkaskongresszus volna, s a világ minden farkasa odagyûlt volna reá. A levegõ ragadozói is soha nem látott sokadozással kóvályogtak a magasban. Sasok, hollók, varjak. Egyebet se hallottunk, csak károgást.

Beszélték, hogy kezdetben a püspök el akart temetni szegény, minden halottat. A város jámborai ki is mentek valami ötszáz ásóval, kapával, másnap azonban visszatértek.

- Százezernél is több ott a halott - mondták a fejüket rázva.

Áldott az Isten, aki a farkast, hiénát, hollót és szelet teremtette.

De hogyan induljak én ilyen világban útnak!

Bús volt énnekem még a sarum szíja is. Dolgozni is csak azért dolgoztam szívesen, hogy ne gondolkodjak. De este, mikor lefeküdtem, bizony akármilyen fáradt voltam is, nem bírtam elaludni. Mi történik most otthon? Hogy éppen én nem mehettem haza! Néha olyan erõvel rohant meg a hazatérés vágya, hogy kész lettem volna hajadonfõvel gyalog nekilódulni a világnak.

A püspök sokszor faggatott, hogy mért búsulok? Mi bajom nála? Ha nem tetszik a szegényes asztal, szívesen fõzet többet. Ha ruha kell, szóljak.

Egyszer aztán elmondtam neki az Emõkével való történetemet.

Hallgatta, szótlanul hallgatta. A végén aztán a fejét csóválta reá:

- Különös, hogy ilyen tanult, okos ember, mint te vagy, ennyire rabja egy tanulatlan, oktalan szoknyának. Hiszen én is voltam fiatal, én is cselekedtem bolondságokat: másztam falat, átúsztam folyót, álldogáltam hideg, szeles éjszakán olyan ablak alatt, amelyik mögött a tündér nyugodtan hortyogott, de már az életemet nem tettem volna tányérra, hogy odanyújtsam neki névnapi ajándékul.

- Elhiszem - sóhajtottam -, de az a leány nem Emõke volt, Emõke csak egy van.

- Át kell ezen jutni, fiam, mint a fogzáson - vigasztalt -, az a leány a télen már bizonyára férjhez megy, s mikorra hazajutnál innen, talán már szoptat is.

Csak ezt ne mondta volna! Mintha tigris szakította volna fel a mellemet, és a szívemet cibálná, marcangolná. Ahogy ott ültem a tûznél egy felfordított szakajtókosáron, csak leestem a földre és sírva átkoztam azt az órát, amelyben a halál kieresztett a markából.

Az öreg megijedt. Szenteltvízzel locsolta a halántékomat. A fejemet az ölébe vette és simogatta, mintha anyám volna.

- Szegény fiú - sajnákolt -, mily nagy a bánatod! és mily nagy az éretlenséged! Lásd, én feleséges ember voltam, és hat évig boldog házasságban éltem. Végtelen volt a mi szeretetünk. Hanem, hogy mindig imádkoztunk, azt mondtam: „Tetszõbb lenne a jó Istennek, ha én pap lennék, te meg apáca.” És így is történt. Elváltunk egymástól: én püspök vagyok, õ apáca. De azért szeretettel gondolunk egymásra minden napon.

A szomorúság is csak olyan hólyag, hogy ha nagyon feszül, elpukkad: a szent történeten nevetésre fakadtam.