54

Elment a hó. Jött a csoma. Öt-tíz halott naponként, késõbb húsz-harminc is.

A püspök húsvét napján pappá szentelt, hogy legyen, aki segítsen neki a gyóntatás és a temetés munkájában.

Belenyugodtam, hogy pap leszek. Minek is térnék vissza - gondoltam -, hiába vitézkedtem a csatában, fejet nem vittem a táborba a rovók elé. Tanúm is ki lehetne rá, hogy hogyan viselkedtem? Csáth legföljebb, ha fölszabadít - ha ugyan ott nem eszik a varjak õt is csata mezején - de se vagyont nem kapok, se méltóságot olyat, hogy Emõkét megkérhetném. Ott hányt-vetett ember lennék, itt a kezemet csókolják, úrnak neveznek, csöndes, nyugalmas az életem. Még azt is remélhetem, hogy még fiatalon rám illesztik a püspöki süveget, mert hiszen ezen a vidéken nálamnál képzettebb embert nem találnak.

Hanem a pestis!...

Mikor már húsznál is többen haltak naponként, nem adtuk rájuk többé az utolsó kenetet. Csak hárman voltunk: nem gyõztük. A paptársaink csaknem mind meghaltak. Aki meg nem halt meg, kiment a hegyekbe, az odavonult lakosság közé. Mert valami ezren ott maradtak a hegyek között, ahová Atilla elõl menekültek, s nem mertek hazatérni. A püspök már szakácsot és cselédeket fogadott, hogy a házzal ne legyen dolgunk, de még úgyse gyõztük.

Májusban már ötven-hatvan-hetven halottunk volt naponkint. Volt olyan ház, hogy az egész család kipusztult belõle. Volt olyan utca, hogy nem maradt benne két lakó.

De júniusban mégis csökkent valamelyest a halál ereje.

Már akkor csak ketten éltünk az öreg pappal, a jó zsoltárost is elvitte a csoma. A halottakat a templom elé hordták. Ott adtuk rájuk a generális bûnfeloldozást, s onnan temettünk minden második órában.

Egy júliusi napon gazdag polgár halt meg. A püspök örömmel újságolta, hogy a polgár reám hagyta minden vagyonát.

- Reám?

- Tereád. Áldassék az Úr neve: mennyi jót cselekedhetel azzal a vagyonnal.

Másnap este megnéztük a hagyatékot: szép emeletes ház, három paripa, sok szép kép, remek fegyverek, bútorok és hétszáztíz arany.

A pénzt odaadtam a püspöknek, hogy tegye el a szegények ládájába. A házat és a benne való holmit meg rábíztam a város bírójára: gondozza, míg a csomát más tájra nem viszi az ördög - azután majd elkótyavetyéljük, s az a pénz is a szegényeké lesz.

Hanem mikor a három paripát megnéztük, arra már nem mondtam semmit se. A mellemben megmozdult valami, mint mikor a sírkõ megmozdul alulról.

Mikor este a püspök elaludt, kimentem a házból. Mentem egyenesen a város bírójához és megzörgettem az ablakát:

- Kelj föl uram, és hozd a házamnak a kulcsát.

Kijött mezítláb, öltözetlenül, ijedten:

- Mi történt?

- Még az éjjel Párizsba kell mennem. A püspök úr papokat kért: nem jönnek. Hát majd én hozok. Holnap délutánra itthon leszek.

Bementem a szobába, és kiválasztottam a fegyverek közül egy pompás kardot, egy lándzsát és egy íjat. A nyakamba tarsolyt akasztottam. Ruhát is cseréltem: szép bársonyból való meggyszínû ruhát vettem magamra. Egy térdig szíjazható ünnepi saru is volt ott, felvontam. A sarun aranysarkantyú, rajta hagytam. Sarkantyú nélkül nem lehet lovagolni.

A bíró nem csodálkozott az öltözetemen: a vidék tele volt még farkassal.

Kiválasztottam a legjobb paripát, és co föl, sárga, napkelet felé!