58

Estefelé Emõke hazatért. Egy hervadtlevél-színû lovacskán járt akkor. Kezes kis kedves állat volt az. Ott legelészett mindig a ház körül, s akárki szólította, hozzáfutott. Olyan volt, mint a kutya.

Tudtam, hogy elmondja majd az anyjának: miket beszéltem a királynénál és hogy fölhívatnak vacsora után. De vajon nem azért hívat-e föl, hogy õ maga is szólhasson velem?

Az ajtó elõtt két sûrû lombú tamariszkfa piroslott. (Nem tudom, honnan kerülhetett oda: talán éppen az én hazámból hozta Csáth a feleségének. ) Az alatt szoktam ülni, mikor a gazdámat vártam. Akkor este is odaültem, hogy ha hívatnak, ne késsek.

A várakozásomban nem is csalódtam. Még jóformán végén se voltak a vacsorának, kiszólt Dzsidzsia az emeleti ablakon:

- Zéta! Nem láttátok Zétát? Mondjátok neki, hogy jöjjön föl.

Az asztalnál ültek.

A két gyermek mellett ott ült egy kisasszonyforma leány is, akit én még nem ismertem. Az öregapó képe már olyan volt, mint a piros posztó, a bortól.

- Zéta - dorgált az asszony -, te csak a királynénál beszélsz?

- Ó, asszonyom - mentegetõdztem -, hogyan beszélhessek, ha nem parancsolod? Rabnak a neve: Hallgass.

- Te nem vagy olyan rab. A te neved: Beszélj.

- Köszönöm. Mindig örömmel, ha szólítasz. De hiszen ha csak a csatát magát beszélném el, az is eltartana egy hétig. És ha csak az én uramnak a cselekedeteit beszélném, arra is kevés lenne egy est.

- Hát láttad az uramat a harcban?

- De láttam ám, asszonyom. A vihar volt õ, emberi alakban.

- De hiszen õ nem látott téged, azt mondja, mindjárt elvesztél a szeme elõl.

- A gazdának nem kötelessége látnia a rabját. A rabnak kötelessége látnia a gazdáját. Mindig mellette vagy mögötte harcoltam én.

S míg Csáthnak a tetteit beszéltem, szomorúan gondoltam arra, hogy lám a királynénál leültettek engem, itt meg állva kell beszélnem.

A fél lábamat még akkor is sajoltam, különösen, ha sokat álltam vagy jártam. Még most is, ha idõjárás változik, bizony emlegeti a térdem Katalaun síkját.

S azon este mind csak Csáthról beszéltem. Gondoltam, Csáthéknál Csáth az érdekes. Az asszony valóban áttüzesedve hallgatott. A két kisgyermeknek is nyitva maradt a szája. Csak az öreg Barakony pislogott a kancsó mellett, s emelgette bokros õsz szemöldökét.

- No - fakadt ki egyszer -, én negyvenöt csatában forogtam, de a negyvenöt csatáról nem beszéltem ennyit összesen, mint ez a kölyök itt errõl az egyrõl. Már mindenki hõs. Ha egy fáradt ellenséget kardra kapott, százat beszél róla.

A gyermekek szeme már ragadt az álmosságtól. Az öreg is laposakat pislantott. Csak az asszony nem akart betelni a beszédemmel, meg Emõke.

- Várj kissé a szóval - mondotta az asszony -, a gyermekeket lefektetjük.

Bevitték a gyermekeket. A harmadik szobából kihangzott, hogy az egyik gyermek, a Dédes, mindenképpen vissza akar térni, de ágyba biztatják:

- Majd Dzsidzsia mesél, a vörös medvérõl meg a tündérkirályfiról.

Az öreg elszenderült. Magunk voltunk Emõkével. Fél könyéken nézett reám. A három ezüstmécses sercegett olykoron. Megszólaltam:

- Kisasszonyom... Nincs-e valami mondanivalód?

- Ha anyám bejön, beszélj Átilláról. Szép lehetett, mikor megjelent a sereg elõtt aranyos sisakban..., beh szép lehetett az az ember! Szép, mint valami földön járó isten!

És maga elé merült a nézése.

Csáthné visszatért. Beszéltem Atilláról. Olyan apróra elmondtam azt a jelenetet, mintha festõnek beszélném.

Emõke felkönyökölt az asztaira, és szinte itta szavaimat. Az arcát a mécsfény rózsaszínûre festette. A karja gömbölyû volt, mint a márványnimfáké.