59

A harmadik hétre megérkezett Atilla is.

A város ünnepi színt öltött. A hegyekbõl száz meg száz szekér fenyõgallyat hoztak, s fölékesítették a sátorokat és utakat.

A királyasszonyok a város széléig kimentek eléje a kíséreteikkel.

A had eleje már délben megérkezett: a jászok és gótok. Büszkén lengették nyilak szaggatta lobogóikat. Hozták a sok rabot. Micsoda bús kép. Fiatal emberek, s fiatal nõk, asszony és leány vegyesen. Mind barna, alacsony, s mind rongyos, mind szomorú. Kísérték õket hunok és gepidák.

Estefelé kürtök rivallása hírelte, hogy közeledik Atilla is. A síposok zenéjét már messzirõl lehetett hallani. A város népe mind künn. A férfiak a süvegüket lengették. A nõk fátyolukat. S örömkiáltozás vegyült a zenébe.

- Áldás! Áldás!

A király kézintéssel üdvözölte az asszonyokat. Csupán a gyermekeit csókolta meg.

Ott aztán persze elbomlott a rend. Minden hun harcos a feleségére ölelkezett. A gyerekek diadalmasan vitték elõre az apjuk íját, lándzsáját, pajzsát. Sátorról sátorra lehetett látni, mint csókolják meg a lovat is, és mint vizsgálják néhol az udvarra állított rabot - már akinek valami okból még az úton odaengedték, hogy szolgálja. A két gyermek mellé én is ki voltam rendelve.

Mi is kimentünk persze Csáth elé. A szolgák közül csak én, hogy a család mögött járjak. S arra az alkalomra föl kellett öltenem a katalán ruhámat, csak éppen hogy a süveget kellett otthon hagynom.

Bezzeg elbámult Csáth, hogy engem meglátott. Alig is hitt szemének.

- Hogy mersz elejbém kerülni - kiáltotta aztán tréfás haraggal -, hiszen te halott vagy!

- Óh, jó uram - bókoltam udvariasan -, éppen ez bizonyítja a hozzád való hûségemet, hogy holtan is visszatérek a szolgálatodra.

Volt annyi emberség benne, hogy kezet nyújtott.

A várost azon az estén zajos jövés-menés, csengés-bongás, muzsika szó töltötte be. Az utcákon mindenütt fáklya égett, s a nép a sátorok elõtt nagy tûznél sütött-fõzött, vigadott. A hegedõsök egyenként vagy páronként dalolták a dicsõség dalait. A síposok sípoltak. A kvád zenészek dudáltak. Sarkantyú pengett és csujjogott, danolt, zengett a város.

Éjfél felé Atilla is elõjött a palotából, és a fáklyás testõrök között, víg zeneszó mellett végiglovagolt a városon. Meg-megállt egy-egy sátornál, ahol nagy volt a világosság, és ahol sokan vigadtak. Ivott a neki nyújtott kupából. Kezet szorított az öregekkel, s a nép viharos áldásolása között lovagolt tovább.

Másnap megérkezett a derékhad is a zsákmányolt szekerekkel együtt. Reggeltõl estig való végtelen hosszú sor: szekerek és szekerek. S még másnapra is maradt.

Csáth este hívatott.

- Itt az óra - gondoltam dobogó szívvel -, Csáth fölment a rabság alól.

Hát szólott is róla.

- Fiam - mondotta -, tudom, hogy harcoltál a katatauni síkon, s egypár nap múlván meg is vizsgáljuk az érdemeidet, de mostan Atillának kellesz: sok a dolog. Neki ajándékoztalak. Hát csak fogd a holmidat, és jelentkezzél Rusztinál vagy Ména-Sághnál.

Mintha villám sújtott volna belém, úgy álltam ott. Mit ér nekem, hogy fölment a szolgaságtól, ha áttesznek a király ravói közé.

- Uram - nyögtem csüggedten -, engedd megvallanom, hogy nehéz megválnom innen...

- Én is sajnállak - felelte -, bizony isten szívesebben fizettem volna, de hiába: a ravók közül elvitt a csoma hármat is, és a zsákmány szétosztásában sok a dolog.

Oly nagy volt a kétségbeesésem, hogy csak álltam ott, mintha gyökeret vert volna a lábam. Könnybe lábadó szemem Emõkére fordult.

A leány a gyertya lángjába nézett, egykedvû, merengõ nézéssel.