60

A zsákmányos szekerek ott álltak, százával, ezrével hosszú sorban a fõutcán, a téren s a király udvarán. Az írószoba elõtt nagy halmokba volt hányva az a zsákmány, amit lovon, öszvéren és tevén göngyölegekben hoztak el. Többnyire szõnyegek voltak s különféle kelmék.

Azokat kellett megolvasnunk, felrónunk. Hetekig tartó munka s unalmas - már ugyanis annak, akinek semmi része benne.

Szomorú is voltam én végtelenül.

A király udvarán, szanaszét a széles tornácokon tíz csoportban dolgoztunk. A rabok bonto­gatták a zsákmányt, a becsüsök egy pillantással megbecsülték. Nekünk csak föl kellett írnunk s meg kellett számoznunk a tárgyat, s utána jegyeznünk az értékét. Már ugyanis ami kiválóan értékesnek látszott, mint például az egyiptomi eredetû edények, selyemkelmék, arany- és ezüsthímzésû brokátok, templomi kazulák, gyöngyök s egyéb ékszerek. A közönséges holmit a ravók csak pálcákra rótták: szõnyeg ennyi, köpönyeg annyi, saru, fegyverek, gyolcsok, övek, bõrtáskák, tunikák, csuklyák, korallmunkák, sálok, pántlikák, ennyi, annyi. A lovakat valahol kívül becsülik meg, és róják pálcákra.

Római pénzek forogtak leginkább Atilla országában is, hát mindent szolidusban írtunk. A szolidus a legkisebb arany. A hunok nyelvén: zsoldos.

Mikor már minden föl van írva, szétosztódik a zsákmány. Kire hány szolidus esik, mi számítjuk meg. A vezéreknek és csapatvezetõknek tíz-tíz rész az osztalék. A zoltánoknak öt rész. Az özvegyeknek is öt rész. A közrendi harcosoknak annyi rész, ahány fejet vágtak - most azonban, hogy csata nem volt, csak egy rész az osztály. Akik az ostromban jeleskedtek, azok majd a rabokban és lovakban válogathatnak.

A rabokat is csakúgy fölírtuk és megszámoztuk, mint az értéktárgyakat. Az úri rabokat persze még a helyszínen maguk mellé szedték a hun elõkelõk. Egy festõ is volt köztük, nápolyi avzon. Az szegény vidáman viselte a sorsát. Volt is alkalma rá, hogy a mûvészetét megmutassa. Egy hunt lefestett. De hogy a lova fejét is odafestette, attól fogva nem festhetett egyebet, csak lovat. Minden hun csak a lova képét kívánta tõle.

Soha éltemben nem nevettem annyit, mint abban a szomorú munkámban és szomorú állapotomban. A becsüsök mindent rosszul becsültek meg. Így például egy ládából értékes kameagyûjtemény fordult ki. Csigahéj faragványok voltak, és oly mûvészi munkák, hogy némelyiken esztendeig is vakult a mûvésze.

Vizsgálják a becsüsök.

- Mi fene ez?

Aztán Turzó fõbecsüs diktálja:

- Bindönféle fületlen gombok, valabi rúzsaszínû kõbül valók, köntösre alkalbasak. Ötvenenkint egy zsódos.

Volt valami négyszáz.

Utána mindjárt színházi álarcokat fordítanak ki egy ládából.

Turzó becsüs fölemel egyet, és diktálja:

- Háborúba való ördögpofa. Ellenség rébítésére való. Értéke tíz zsódos.

Énbelõlem kitör a nevetés. A ravótársaim szintén megértik, mit nevetek, mert hiszen felében római és görög eredetû emberek - õk is lecsapják a szerszámukat, és kacagnak. A vén Turzó dühösen pislog ránk. Egyszer csak kirántja a kardját, és rikolt:

- Azt a fehér pofájú tengöri férög teröbtésit az apátoknak, engöb nevettök-é, kutyák?

Ha a többi becsüs le nem fogja, bizony közénk vág az öreg.

És ebben a dulakodásban lép Atilla a tornácra.

Megáll és kérdõn tekint át a társaságon.

- Urab - mondja Turzó mérgesvörösen -, ezek a hitvány rabok... De föl köllene kötni egyet példaképpen.

Atilla kérdõn néz ránk.

A ravók reszketve hallgatnak.

Végre én szólalok meg latinul:

- Felséges uram, értékes kameák vannak itt, amelyek megérnek egy kis országot, és Turzó fõbecsüs úr néminemû fületlen gomboknak értékeli õket. Iratja ötvenével egy szolidusra.

S belemarkolok a kameákba, s tartom a király elé:

- Gyõzõdjél meg magad, felséges uram. Íme, csak találomra markoltam bele, s itt van egy Vénusz-kép, amint Vénusz kiemelkedik a tenger habjaiból. Micsoda remek finomságú faragvány ez! Még a hullámok habja is ki van faragva. S a gyönyörû testen csak éppen hogy az erek nem látszanak! Hiszen ez királyi koronába való ékesség!

Atilla a kezébe veszi a kameákat, és szemléli figyelmesen.

- Ezeket a kameákat - szólal meg aztán nyugodtan -. vigyétek az én kincstáramba. Te... hogy is hívnak?

- Zéta, uram.

- Te, Zéta, segíts a becsüs uraknak az ilyen értékek megítélésében. Ami kiváló, magamhoz váltom. Te meg, öreg Turzó, ha valaki akkor nevet, mikor haragszol, tanítsd becsületre akárha karddal is.

- A holló ögye beg - dörmögte az öreg -, iszen közéjök vágtab volna, haneb lefogták a karobat!

Az öreget aztán én békítettem meg:

- Lásd Turzó uram - mondottam -, nincs olyan ember a világon, aki mindent érthetne. Te soha efféléket nem láttál, hát akármilyen okos ember vagy is, nem értékelheted.

- Persze hogy úgy van - felelt az öreg -, de azért neb tûröb, hogy rajtab vihogjatok!

Egy esõs napon nem dolgoztunk. Délután átmentem Csáthékhoz. Olyankor a rabok és cselédek ott is tétlenkedtek. A sárban nem láttam Emõke lovának a nyomát.

Otthon volt. Meglátott, hogy oda megyek. Fölhívatott.

Atilla helyettem egy asszony rabot ajándékozott Csáthnak. Az asszony egy milánói patríciusnak a felesége. Menekülése közben fogták el. Várhattak érte jó váltságdíjat.

Azért szólítottak föl, hogy írjak levelet a patríciusné családjának.

Szívesen.

A házban nem volt írószer: át kellett futtatnom egy rabot a királyi íróházba. Ott ültem az ajtó mellett addig Csáthéknál, s tûnõdtem: szólhatok-e Emõkével?

A gazda nem volt otthon, Csáthné is látogatóban járt valahol a nagyobbik fiával. Csak hárman voltunk a szobában, s olykor Dzsidzsia.

Megszólítottam a rabnõt: kérdeztem, hogy mit írjak?

- Száz font aranyat kérnek értem - sírta -, de honnan fizethetne ennyit az uram, hiszen feldúlták mindenünket! Borunkat, gabonánkat is elvitték. A házban meg egy párna nem sok, annyit se hagytak.

Kissé hervadt, füstös arcú hölgy volt. Örökké könnyezett, s épp ezért nem lehetett tudni, hogy szép volt‑e valamikor. Dzsidzsia tudott vele beszélni, s tolmácsolta a házban az asszony szavát. Nem volt neki rossz sorsa, mert csak ruhát varrattak vele, de azért persze mégiscsak csöpögött a szeme.

- Asszonyom - vigasztaltam -. hálálkodj Istennek, hogy ilyen házba kerültél. Másutt talán tehenek mellé zártak volna, vagy kisgyermeket kellene dajkálnod. Mert tudd meg, hogy minél több váltságot várnak a rabért, annál nehezebb munkával sanyargatják.

- Még pártolod õket! - lobban reám. - Nekem nincs olyan ebtermészetem, hogy akárkit is gazdámnak érezzek. Nekem csak egy uram van: a férjem, annak is én parancsolok.

És gyalázta, átkozta a hunokat. Különösen a gyöngyeit siratta.

- Asszonyom - csillapítottam -, igaztalan vagy. Mert a te kincseid épp olyan szerzemények, mint ezekéi, csakhogy korábbiak. Mikor még nem a hunok voltak a történelem színpadán, hanem a rómaiak és görögök, azok éppen így cselekedtek. Nem végigrabolta-e Nagy Sándor Perzsiát, Egyiptomot? Nem rabolt-e végig Julius Caesar egész Európán? Most a hunoknak áll fenn a csillaguk, aztán megint fordul az idõ kereke, s a hunok kezébõl más nép ragadja el a kincseket.

- De csak az én gyöngyeimet hagyták volna meg - sírta az asszony -, vagyhogy ástam volna el.

Ebbõl megértettem, hogy a história tanulságai nem asszonynépnek valók.

Megírtam a levelet, és szép betûket írtam, mert Emõke is ott ült, és nézte az írásomat.

Eközben csend volt, csak a tollam percegett.

S a csendben megszólal Emõke halkan, álmatagon:

- Hogy vagy odaát?

- Kérdezheted-e, kisasszonyom? - feleltem hálás tekintettel. - Csak éppen hogy élek. De csak addig élek én, kisasszonyom, ameddig leány vagy.

- Bizonnyal sokáig élsz.

Ránéztem. Az arca mélázó volt. Isten tudja, mire gondolt.

Kis idõ múlván megint kérdezett:

- Látod Átillát gyakran?

- Látom. Tegnap is beszélt velem.

- Beszélt? Mit beszéltetek?

S az arca megélénkült. A szeme várakozással tapadt az arcomra. Az a bûbájos szeme, az a csupa titok és csupa zene szeme.

Elmondtam neki a tornácon történteket.

Aztán azt mondtam a végén:

- Mióta nem láttam Átillát, megvénült. A szakállában fehér szálak vannak. Meglásd, kisasszonyom: három év múlván vén ember lesz.

- Soha! - mosolyodott el. - Ha olyan fehér lesz is, mint a galamb. Átilla mindig fiatal marad. Olyan õ, mint a fûben járó görög istenek. Olyan, mint, nézd ott a faliszõnyegünkön Áresz, aki leszállt a felhõkbõl és páncélt öltve küzdött a hadakban. Nem látod-e a szemében azt az erõt, amelyhez hasonló más ember szemében nincsen?! Ha haragszik, még a falevelek is remegnek. Ha mosolyog, még a felhõk is megnyílnak.

Szerettem volna mondani, hogy ezen az esõs napon mosolyoghatna valamelyest, de nem szóltam. Megszoktam, hogy Atillát istenítik. Ma király, holnap por. Ha nem akad egy ilyen magamfajta rab, aki véletlenül följegyzi a nevét, elfújja a századok szele minden dicsõségével együtt.

Attól fogva majdnem minden héten átmentem Csáthékhoz. A patríciusné egyik levelet a másik után eresztette a hazájába. Íratott minden rokonának. A pápának is íratott egyszer. Volt úgy, hogy kifelejtett valamit a levélbõl, s másnap este ismét át kellett mennem, vagy ha nem mehettem, akkor a következõ estén.

A leveleket a jövõ-menõ követek hordták. Majdnem minden héten jött-ment a követség. Hol az elfogott elõkelõk váltságát hozták, hol a császártól, hol a pápától hoztak levelet, adót, ajándékokat.

Atilla mindenlátó szeme csakhamar megismerte bennem a használható embert. Ahányszor követ jött, engem is hívatott. Ott álltam Ruszti mellett és Konstantinosz mellett. Tolmácsoltam, még véleményt is mondottam. Néhány hét múlván azt látom, hogy nemcsak a rabok közt vagyok az elsõ, hanem a szabad ravók között is megkülönböztetnek.

Az boldog idõszak volt az életemben. A rabok már köszöntek nekem is, mint az uraknak, a szabados ravók, mintha õk volnának a rabok, s én a szabad, úgy viselkedtek. Mindenki azt jósolta, hogy Atilla felszabadít és vagyont ad. Gazdag és hatalmas leszek, mint Oresztész, aki szintén rongyos rabszolga volt, hozzám képest tökkolop, s hogy páválkodik a hun mágnások között!

Csáthékhoz mindig estennen hívattak, mikor már a hivatali munkámtól elszabadultam. Olyankor beszélgettünk is. Mirõl? Mindig csak Atilláról. Kik jártak nála? Mit mondtak? Mit felelt? Ha tetszetõset beszéltem Atilláról, Emõke szeme csupa öröm volt. Búcsúzáskor a kezét nyújtotta: - Megcsókolhatod.

A patríciusné látva, hogy milyen öröm nekem az a kéznyújtás, egyszer nagylelkûen szintén kezet nyújtott.

- Megcsókolhatod - mondta õ is hunul.

Azon aztán könnyezésig nevettünk.

Azonban négyszemközt nem beszélhettem Emõkével. Mindig ott ült a szobában az anyja is vagy Dzsidzsia vagy más nõcseléd. A kölykek is ott csintalankodtak. Meg kellett elégednem azzal, hogy látom, és hallhatom a szava zenéjét.

Elmenetelemkor többnyire Dzsidzsia kísért le a mécsessel a lépcsõn, és õ zárta be az ajtót.

Mindig boldog szívvel váltam meg Emõkétõl. Mert mikor jó éjszakát mondtam, sorra kezet csókoltam nekik - már a patríciusnénak is -, s olyankor magammal vittem Emõke finom kis kezének a melegét.

Hát annyira kábult voltam olyankor, hogy már a lépcsõn nem is szóltam Dzsidzsiának, csak amikor jó éjszakát mondott, akkor ocsúdtam föl.

Egyszer aztán megszólított:

- Zéta, te mindenkivel kezet szorítasz, mikor elmégy, csak nekem fordítasz hátat.

És ezt oly búsan mondta, hogy elmosolyodtam:

- Bocsáss meg: nem szándékosság, csak szórakozottság.

És akkor kezet nyújtottam neki.