61

Havonként egyszer, holdtöltekor, olyan vacsora volt Atillánál, amelyre a férfiak elvitték a feleségüket, leányaikat is. Akinek több felesége volt egynél, azt vitte el, aki több fiat szült neki.

Azon a télen engem is beszólítottak az elsõ vacsorára. Na, nem vendégnek, nem: Atillának sok elõkelõ rabja volt - azok mögé kellettem tolmácsnak.

Valami hatszázan voltak jelen azon a vacsorán. A király feleségeit is ott láttam elõször. Volt neki valami tíz. A király jobb oldalán Rika asszony ült, bal oldalán hû öreg barátja, Ardarik király. Rang szerint következtek a többiek. A nõk úgy voltak beosztva, hogy a férjükkel szemben üljenek. A leányok meg a legényemberekkel ültek keverten.

A királyasszonyok mellett a vendég királyok ültek meg azok a rab hercegek, akiket Atilla eleven biztosítékul tartott az udvarában.

A nõk abban a fehér hun viseletben voltak, amelyben Atilla nászakor láttam õket; fátyolos fehér selyemruha; a fátyol alatt a fejen, a nyakon és mellen aranyvarrat és aranypaszománt csillog. Piros saru a lábukon.

A férfiak ruhája különféle színû kamuka, atlasz és bársony. A csizmájuk szintén piros.

A termet ezernyi viaszgyertya világította meg. A teríték arany és ezüst. Csupán Atilla elõtt van fatányér és fapohár.

Mert õ megvet minden pompát. A ruhája is dísztelen sötétkék vagy hamvas bársonyruha. Gyûrût se visel.

A vacsora csendben kezdõdött. Csak akkor melegedett föl a társaság, mikor Atilla az elsõ tál étel után kezébe vette a fapoharát, és így szólt:

- Köszöntöm a családomat. Az én családom a hun nemzet. Isten szeressen bennünket!

Akkor mindenki fölkelt, és ivott a király egészségére.

A zene szólt a vacsora folyamán, de minduntalan félbeszakadt, mert hol az egyik hun állott föl, hol a másik, és mondott rövid köszöntõt. Hallottam Oresztésztõl, hogy azelõtt, Rof király idejében hosszú köszöntõket eresztettek a hunok, de Atilla azzal szoktatta le õket, hogy közbevágott:

- Elég! Másnak is hagyj szót!

Azóta mindenki rövidre fogja a mondókáját.

A harmadik tál étel után elhallgatott a zene. A teremben halk és vidám társalgás zsongott.

Az én szemem persze egyre Emõkén járt. Ott ült õ két idegen királyfi között, és az átellenes szomszédjaival is beszélgetett.

Azután az asztalt elbontották, s addig a terem túlsó felén a fiatal párok kettesével-hármasával sétáltak, míg a zene valami andalító dalt játszott.

Atilla aztán intett a zenészeknek.

Mindig õ kezdte a táncot. Az már nem rang szerint történt, hanem amint eszébe jutott.

Azon az estén Emõkének nyújtotta a kezét.

A vendégek az általános keveredésben szintén úgy cselekedtek, hogy akik legközelebb álltak egymáshoz, azok indultak táncra.

A hun tánc nem olyan, mint más nemzeteké. Csöndes és méltóságos lejtésekkel kezdõdik. A táncosok eleinte csak egymás kezét fogják, késõbb szembe állnak egymással, és egymás szemébe nézve ringatódznak.

Láttam Emõkén, hogy boldog. A szeme szinte mámorosan merült a király szemébe. Komoly volt. A király is. Soha életemben nem láttam embereket olyan komolyan táncolni. És ha Emõke soha el nem szédítette volna a lelkemet, amint ott lebegett akkor Atilla karjain, álomalakká vált, akinek földönléte, mint a délibáb.

A táncosok tánc közben párt cseréltek. Mindenki a hozzá legközelebbivel. Emõke Todomér gót vezérnek jutott, Atilla pedig Ildikónak nyújtotta a kezét, annak a szõke germán király­leánynak, akit Rika asszonynál láttam.

Egy szélsõ oszlophoz támaszkodva néztem õket. A tánc szép volt. Látszott rajtuk, hogy nemcsak a testük táncol, hanem a lelkük is.

Atilla elõttem járta a táncot. Ahogy föl-alá léptek andalgón, láttam, hogy Ildikó nagy, kék szeme boldogan nyílik Atillára, s Atilla szeme is visszamosolyog reá.