1

Tizenkét esztendõs voltam, mikor apám eladott. Rabszolgának. Mint ahogy a csirkét eladják vagy az ebkölyket vagy a szamárcsikót. Nem panaszolom: sírva cselekedte.

Trákiában laktunk, a keletrómai birodalomban, és adóért sanyarták. Abban az idõben kezdték a hunok adóját kihasogatni az emberek bõrébõl. A világ a hunok nevével volt tele.

- Jönnek a hunok. Hallgass! - ijesztette síró gyermekét az anyja.

- Hunokkal álmodtam - morgott, aki kedvetlenül ébredt.

A szegény trák embernek elhajtották a marháját, hogy a hunok ne õket egyék meg.

Anyám akkoriban került a temetõbe. Hat gyermek maradt a házban meg egy tehén. Apámnak nem volt más választása, csak az, hogy vagy engem vigyen a vásárra, vagy a tehenet.

Engem vitt el.

Elhajóztunk Konstantinápolyba. Apám bemeszelte a lábamat, és fölállított a piacon a pallóra, ahol a többi rabszolga is állott.

Volt ott ilyen magamkorú fiú harminc is.

Engem elõször egy ruhakereskedõ kérdezett meg, utána egy zöld selyemkendõs öregasszony. Apám tíz aranyat kért értem. Ellegyintették. Nevették.

Azután egy tógás úr jött, büszke, nagy szál ember. Két rabszolga vert neki utat a nép közt. Attól az apám csak két aranyat kért. Az úr megadta.

Apám akkor sírva fakadt és megcsókolt:

- Isten veled! Emlékezzél meg rólam, ha kedvez a szerencse. Mert azért adtalak olcsón ennek az úrnak, hogy a szerencsének mindig az útjában légy.

Soha nem láttam többé az én jó édesapámat.

Az úr, aki megvett, nagyméltóságú, barna ember volt. A fejét úgy forgatta, mint a sziklán ülõ sas. Lábát úgy rakta, mint a trák legény húsvétkor, mikor új saruban megy a templomba.

Maksziminosz volt a neve.

Ahogy hazaérkeztünk, engem elõször is megfürösztöttek, és szép fehér ingbe öltöztettek. A derekamat fekete szíjjal övezték át. Azután Maksziminosz úr magához intett, és bevitt a kertjébe.

Három gyermek játszott ott egy platánfa alatt.

- No, itt a rabszolgátok - mondotta Maksziminosz úr -, Teofil a neve.

A gyermekek akkoraformák voltak, mint én. Kettõ idõsebb valamivel, az egyik fiatalabb. Hasonlítottak az apjukra, már amennyire tücsköket lehet egybehasonlítani valami bivallyal.

A tücskök örömmel szemléltek végig. Én is megvidultam - hiszen csak játszópajtásnak kellek! Azonban csakhamar megismertem, hogy milyen pajtásnak. Hát olyan pajtásnak, mint amilyen pajtás a bárány vagy a kutyakölyök vagy a macskakölyök a vásott emberkölyöknek.

Kiállítottak célba, és citrommal dobáltak.

- Ugorj, no!

Ugrottam. A játék mulatságos volt, míg el nem találtak. Azután már csak nekik volt mulatságos. Késõbb már el is bõdültem, és lefeküdtem a gyepre. Akkor aztán csalánnal verték a lábam meztelenjét. Megbõszültem: rárohantam a legnagyobb fiúra, és úgy löktem egy fának, hogy a feje koppant.

A fiúk elképedtek. A legöregebb megfordult és befutott: a nevelõt hívta. Már akkor én is éreztem, hogy hibás vagyok valamennyire. De gondoltam, hívjanak bárkit, megmondom, hogy hogyan bántak velem a gonoszok!

A nevelõ csakhamar ott termett. Amint megértette, mi történt, elmeresztette rám a szemét.

- Uram - sírtam neki -, ezek a fiúk bántottak engem.

- Nem vagy-e rabszolga?! - ordította az arcomba.

Irtózatosan összevert. A házból a többi rabszolga is odafutott. Az egyiknek korbács volt a kezében. Az is megvert, de úgy, hogy a vér minden csapásán kiserkedt a bõrömbõl.

Aznaptól fogva örökös nyaggatás volt a sorsom. Ha talán elfojtom a szenvedéseim kitörését, megunják, de én akkor alig tízesztendõs voltam, s abban a korban nem színlel még az ember. Nem bírtam mást mutatni, csak a fogam haragos fehérét. Az ellenkezésem mulattatta õket. A rabszolga haragszik - milyen kacagtató!

A láncra kötött kutyával ingerkedik így a gyermek.

Azt nem mondhatom, hogy az apjuk és anyjuk elõtt is cudarkodtak velem, csak mikor magunkban voltunk, vagy ha csak a többi rabszolga látta. Mennyire kivetkõzik a rabszolga az emberségébõl, ott láttam. Egyik se merte õket megszólni, sõt inkább velük nevettek. Kedves mulatságuk volt, hogy bekenték sárral vagy még utálatosabb mocsokkal az arcomat, vagy kötelet kötöttek a nyakamba, s hóhérosdit játszottak.

- Akasszuk fel!

A nagyobbik fölhágott a fára, és engem fölfelé húzott. A kisebbik fogta a kezemet hátul. A kétségbeesésem és az ordításom volt a mulatságuk.

Vagy azt mondták:

- Játsszunk vak koldust.

Bekötötték a szememet, és a szökõkúthoz vittek. Háttal állítottak a medencének, s átlöktek a vízbe.

Vagy kutyát kötöttek a hátamra, s verték. Az eb a nyakamat és fülemet harapdálta.

Vagy összekötötték a két lábamat, s kényszerítettek, hogy ugrálva járjak. Mikor a rózsa­bokrok­hoz érkeztünk, belöktek a tövises bokrok közé.

Vagy mikor tengerparti sétán kísértem õket, bedobták a pálcájukat a tengerbe:

- Hozd ki!

Nekem az nem volt nehéz: úgy úsztam, mint a vidra. Hanem mikor megfordultam, hogy kifelé ússzak, kaviccsal dobáltak.

Otthon az ételembe beleköptek, vagy szemetet szórtak belé. Az ágyamba sündisznóbõrt rejtettek, a lepedõm alá. A hajamat leöntötték ragasztóval.

És nekem mindezt tûrnöm kellett, mert rabszolga voltam.

Sokszor kértem õket sírva:

- Úrfiak, játsszunk szépen, ne kínozzatok engem. Én sok játékot tudok.

Tudtam is, játszottunk is. De aztán, ha megunták, megint csak az én jajgatásom volt a legérdekesebb játékuk.

Tán tíz napja voltam már ott, mikor egy délben sietve megettem az ebédemet, s elbújtam. A kertben bújtam el. Gondoltam, nem jövök elõ, míg csak a tanítójuk nem hívja õket. Bebújtam egy sûrû tamariszkuszbokor alá, és elaludtam.

Nem tudom, meddig aludtam ott: valami nagy kínra ébredtem föl. Az egyik lábam égett. Gyaluforgácsot tettek a lábam fejére, s meggyújtották. A három fiú szinte sikítozott a nagy nevetésben.

Kiugrottam a bokrok alól, s nekik rontottam. Egyiket jobbra, másikat balra löktem. A harmadikat pofon csaptam, megtépáztam. A három kölyök háromfelé esett, magam is a fûre hemperedtem, és sírva nyálazgattam a lábamat.

Az ordításra elõfutottak a házbeliek. Az úr a ház erkélyén ült egy vendégével. Õ is lekiáltott a kertbe:

- Mi az?

Válaszul az egyik rabszolga megragadott, és odavonszolt az erkély alá.

- Ez a kölyök - mondotta - veri az úrfiakat!

Láttam, mint sárgul el a gõgös nagyúr. Láttam, hogy a vendég iránt való tekintetbõl mint nyeli vissza magába a mérget, s miként int a fejével, hogy vigyenek el. Ebben az intésben benne volt az is, hogy megkorbácsoljanak.

- Uram - sírtam a térdemre esve -, tûzzel égették a lábamat!

De a rabszolga elhurcolt.

Akkor annyira megvertek, hogy mozdulni se tudtam. Csak a könnyeim folytak szüntelenül.

Talán négy nap is beletellett, mire fölkelhettem, kivánszoroghattam.

Gondoltam: délelõtt van, az úrfiak tanulnak, és ilyenkor nincs a kertben senki. Hát lementem, és lefeküdtem a gyepre, a napra. Mert a beteg állat szereti a napfényt.

Ahogy ott nyugszom, látom, hogy a kertben az az idegen, kövéres úr sétál, aki az úrral akkor az erkélyen beszélgetett.

Csak egyedül sétált és gondolkodón. Amúgy is olyan fejfájós homlokú ember. A ruhája tejfelszínû ünnepi tóga, nem olyan széles szegésû, mint a szenátoroké, de azért olyanféle.

Gondoltam: most már nem kelek föl. Ez nem házbeli, ez nem bánt engem.

A kövéres úr megállt elõttem.

- Beteg vagy, kisfiú?

Erre a jóságos hangra megeredt a könnyem.

- Ó, uram - feleltem, mintha csak apámnak panaszkodnék -, igen megvertek. És különösen a kupám fáj, és a hátam is nagyon fáj, és a lábam csupa fájdalom.

S leeresztettem a hátamról az ingemet. Csupa seb volt a testem, és kék-zöld az ütésektõl.

S ahogy õ szótlanul nézett, gyermeki bizalommal sírtam a panaszomat tovább:

- Úgy bánnak velem, mint a kutyával, de még rosszabbul. Tüzet raktak a lábamra, aztán azon nevettek. Senki se büntette meg õket. Azután, mikor ott feküdtem összeverten az udvaron, õk is rám estek, rugdostak, vertek: „Nesze! nesze! Kell pofon? Nesze!” Ó, uram, meghalok én itt ebben a házban, érzem, hogy meghalok!

Amint így sírdogálom a keserveimet, egyszer csak ott terem Maksziminosz úr, és üdvözli a vendégét.

Az is kezet nyújt és szól:

- Nem adnád el nekem ezt a kis rabszolgát?

- Szíves örömest! - felelt Maksziminosz. - Igen lekötelezel, ha értéktelen kis ajándékomnak tekinted.

- No, úgy nem - válaszolta a vendég -, hanem itt egy arany, hogy színe legyen a vételnek.

- Ahogy akarod - felelte Maksziminosz udvariasan.

Darabig a kertben járkáltak még, és beszélgettek. Azután a kövér úr kézen fogott, és elvitt magával három-négy utcán át egy kétemeletes kis házba. Csak faház, de szép, s az alsó harmada mégis kõbõl épült.

Azt a napot soha el nem felejtem. S az én jó megmentõm Priszkosz rétor volt.

Magányosan élt a ház alsó felében a könyvei és írásai között, csupán egy õsz görög asszony volt a gondozója. Az az asszony fölvitt engem a második emeletre. Ágyba fektetett, és olajjal kent be fejemtõl sarkamig..

Mikor teljesen fölépültem, Priszkosz két öltözet ruhát csináltatott nekem. Az egyik ünnepi, gyapjúból szõtt fehér ruha volt, zöld selyemmel szegett. A másik köznapi ruha, közönséges vászonból való.

Reggelenkint az asszonynak segítettem a bevásárlásban, azután iskolába mentem. Délután a szebbik ruhát öltöttem magamra, és a császári palotába kísértem el a gazdámat. Többnyire papirostekercseket vittem utána a hónom alatt. De milyen büszkén vittem!

A gazdám jó ember volt. Néha meg is simogatott, és megveregette az arcomat. Néha tréfából Zétának^* nevezett. Aztán, hogy ezt az asszony is hallotta, õ is Zétának hív. Utoljára rajtam maradt a Zéta név.

Késõbb, hogy az asszony elöregedett, az én dolgom is megszaporodott. Nekem kellett a gazdám ruháit tisztogatnom, a saruit festenem. Én jártam a piacra, a boltba. Az én dolgom volt a lámpás megtöltése, a söprés, porolás, mosogatás is. S én minden dolgot szívesen teljesítettem.

A gazdám évrõl évre jobban kedvelt. S különösen azért, hogy a könyveit, iratait érdeklõdéssel gondoztam, porolgattam, tisztítgattam. A tanítóm figyelmeztette egyszer, hogy valami ritka erõs a memóriám. Az uram megpróbált: elolvasott elõttem két sort Homéroszból. Aztán négy sort, aztán hat sort. Elmondtam neki hibátlanul. Magam se tudom, hogy hogyan van, de a szavak úgy beleragadnak az elmémbe, hogy amit figyelemmel hallok vagy olvasok, azt többé el nem felejtem. Már a harmadik esztendõmben másolásokra fogott.

Nagy javamra vált az. A császári könyvtárban csupa tanult ember másolt. Sok jó tanáccsal segítettek azok nekem, s a beszélgetéseikbõl is sokat tanultam.

Tõlük tudtam meg azt is, hogy a rabszolgának a nyolcadik évi rabsága után szabadsága akad. De van olyan rabszolga is, amelyik örökre le van kötve az urához. Én nem tudtam, hogy melyik rendbe tartozom, s nem is kívántam elszakadni a gazdámtól. A lefolyt nyolc éven igen összeszoktunk. A gazdám akkor már nemcsak a szolgálataimért szeretett, hanem azért is, mert filozófiai és történelmi témákról is beszélgethetett velem. Ismertem Platót, Arisztotelészt, Hérodotoszt, Plutarkhoszt, Szvetóniuszt, a filozófusokat, grammatikusokat, kicsiben-nagyjá­ban minden tudományt ismertem. A gazdám mindig tõlem kérdezte írás közben a helyneveket, a dátumokat, az évszámokat. A császári levéltárban is én lettem lassanként az eleven kalendárium, a földrajzi szótár és a névlajstrom.

Egy reggel különös nekem, hogy a gazdám nem szól. Én szoktam õt beretválni, s én szolgáltam be a reggelijét is. Aközben mindig elmondta, mit álmodott, s bár egyikünk se hitt az álmok jelentésében, mind a ketten találgattuk, hogy ugyan mit jelent.

Hát mondom: egy kora tavaszi napon nem szól hozzám semmit. Már a reggeli tejet is betettem az asztalára, és szokás szerint megkérdeztem:

- Hogy aludtál, uram? Mit álmodtál az éjjel?

De erre se felelt. Néha rám pillantott, és gondolkodó volt a tekintete, szinte szomorú.

Mi lelhette? - tûnõdtem magamban. - Hibáztam volna valamiben? Soha nem mulasztottam én el semmit a dolgaimban.

Végre megszólalt:

- Mennyi a pénzünk, Zéta?

- Mint tegnap, uram: hetvenöt szolidus és háromszázhárom szesztercius.

- És a vörös bõrzacskóban?

- Kilencvenhat szolidus, vagyis egyfontnyi aranynál valamivel több.

Az a bõrzacskó külön fülkében rejlett. Egy fából faragott Jézus-fej volt az elfödõje.

Arról a zacskóról azt mondta egyszer a gazdám, hogy tartozik egy embernek, azé. A nevét nem mondta, és én nem is kérdeztem. A pénzt különben mindig én tartottam számon.

- Add ide a vörös bõrzacskót - intett bágyadtan. - Tégy még hozzá négy aranyat, hogy legyen száz.

Odatettem neki a pénzt az asztalra.

Gondolkodva sétált föl és alá a szobában. Én az ajtó mellett álltam, és nyugtalanul vártam: mi a hiba a pénzek körül. Akkor már nem volt kövéres, s ha kedvetlenítette valami, mély ráncok verõdtek amúgy is fejfájósan barázdált homlokára.

Egyszer aztán megáll, és rám néz:

- Zéta fiam, tudod-e, mi nap van ma?

- Szombat - feleltem készségesen -, április harmadika. Ezen a napon alapította Antiókia városát Szeleukosz Nikátor. Ezen a napon kezdõdött Nagy Heródes fiainak az uralkodása. És ezen a napon halt meg némelyek szerint a mi urunk: Jézus.

- Igaz - bólintott rá Priszkosz.

És keresztet vetett magára. Tovább sétálgatott a szobában. Aztán megint megállt.

- Ott van a naplóim között a 440-ik év. Törd fel a pecsétet, és nyiss rá április 3-ra. Olvasd el.

Kivettem a kis iratcsomót. Levertem róla a port. Fölbontottam, és olvastam hangosan:

Reggel a császár hívatott magához. Hosszan tanácskoztunk a margusi békekötésen. A hunok királyára ugyan nem kötés, csak ránk, mireánk! Jaj, ennek az országnak, ha az a barbár felénk fordítja a lova fejét! Délután Maksziminoszhoz mentem. Ott egy kis rabszolgát találtam. Embertelenül bántak vele. Magamhoz váltottam. A neve Teofil.

A hangom elhalkult az utolsó sorokon. Zavarodottan néztem a gazdámra.

- Ma nyolc éve ennek - nézett rám Priszkosz nedves szemmel -, szabad vagy.

Mintha mellbe vágtak volna - de angyal kezével.

Csak néztem, nyitogattam a szememet: ébren vagyok-e?

Priszkosz fölvette a bõrzacskót:

- Íme, ezt neked raktam félre. Mától fogva süveget viselhetsz, házasodhatol, magad ura lehetsz, vagy beállhatsz katonának. Mától fogva csak annak köszönsz, akinek akarsz.

A szemem könnybe lábadt.

- Ó, jó uram - rebegtem térdre esve -, ne küldj el engem! Ne adj nekem pénzt! Hadd maradjak, ahogyan voltunk!

- Kelj föl - pillogott az öreg elérzékenyülten. - Jól van, no...

Valami szépet akart mondani, láttam a szemérõl meg az ajka mozgásáról, de csak mosolygott és pislogott, és a fejét csóválgatta:

- Hát ilyen bolond ember vagy te?

Könnyezve feleltem:

- Neked köszönhetem, uram, hogy kiemeltél az állati sorból! Neked köszönhetem, hogy világossága van az értelmemnek. Nem korbáccsal neveltél, hanem jó szívvel. Szép ruhában járattál, asztalodhoz ültettél. S nem te tanítottál-e arra, hogy az ember csak a szívével érdemelheti meg az ember nevet?

Bólogatott:

- Jó, jó, kedves fiam. - Aztán elmosolyodott. - Hát eljössz-e velem a barbárokhoz?

- A barbárokhoz?! - S a szívem eldöbbent: - Átillához?

- Oda ám, a lidérc egye meg! - felelte a fejét csóválva Priszkosz. - Egypár nap múltával oda kell utaznunk.

Leült, és maga elé bámult.

- Átillához? - ismételtem, mintha álmodnék.

Mert ez az újság hihetetlen volt nekem. Az uramat máskor is küldözte a császár, ahová okos ember kellett, de hogyan küldheti a vadak közé?

Azonban csakhamar megvilágosodott nekem a gazdám szava. A minap hun követek érkeztek a császárunkhoz, Theodóziuszhoz. Nagy süvegû, rút, barna emberek. Tigrisbõr és párducbõr a hátukon. A képük is olyan, mintha valamikor tigrissel csókolództak volna. De a sok aranylánc úgy ragyogott, zörgött a mellükön, hogy ámulat volt nézni. Voltak valami öten. Az uramat min­den órában hívatták az udvarhoz, vagy hozzánk szaladgáltak. Hol Krizafiosz jött, a kappan­ember, hol Maksziminosz, a császár tanácsosa, hol Vigilász, a császár tolmácsa. A házunk olyan volt néha, mintha csendes õrültek háza volna. De a császári palota még inkább. A nagyméltóságú urak mindenütt suttogtak-buttogtak, s a szemükben hol aggodalom borongott, hol pedig ravaszság csillogott.

A hun urak levelet hoztak a császárnak. A levélben Atilla azokat a szökevényeket követelte, akik a római birodalomban lappanganak. Továbbá azt követelte, hogy az Iszter (Duna) mellékén ne szántsanak-vessenek a császár népei, mert az a föld az övé, és ahogyan fegyverrel szerezte, fegyverrel meg is tartja. Végül az volt a kívánsága, hogy a vásár ne az Iszter partján legyen Illíriában, hanem ötnapi járással beljebb: Naiszoszban, a két birodalomnak a határán.

Én is ott álltam a palotában, mikor a hun követek a levelet odanyújtották. Az uram mögött álltam, és láttam az udvart sápadt képûnek, míg Vigilász tolmács a levelet mondatról mondatra fordította.

A császár megkönnyebbülten lélegzett, mikor Vigilász a levél végére ért, ahol Atilla jó egészséget kívánt a császárnak.

Némi okoskodással gonosz humort lehetett volna ebben gyanítani, de törõdtek is õk a szófejtéssel! A fõ az, hogy Atilla nem nyergel.

A császár fölemelte a fejét, és szinte alázatosan nézett az öt mord hun követre:

- Van-e még valami izenete õfelségének?

A fõkövet, Edekon, egy nyalka bajuszú ember, felvágta a fejét:

- Van. Azt izeni, hogy máskor, ha követeket küldesz hozzá, ne holmi egytógájú fráterek legyenek azok, hanem országod fõ-fõ jelesei közül valók: szenátorok vagy legalábbis konzulok.

S ahogy a hun szólott, mintha csak õ volna a császár, Theodóziusz meg az Atilla kengyeltisztítója.

A császár mindenre nyájasan bólintott, azután rábízta a követeket Krizafioszra, hogy míg a válasz készül, kenje õket vajjal.

A válasz napokig készült, s az én jó uramnak ami fekete volt még a hajában, az is megõszült belé. Láttam, hogy miket ír, mert hiszen én tisztáztam neki. Ha a betûk mozogni tudnának, a válaszunk betûi térden csúsznának Atilla szeme elé. Gyalázat a neved, alázat! A mûvelt Európa hajlong a barbár Ázsia elõtt!

A császár alázatosan könyörgött Atillának, hogy ne engedje a népét becsapkodni a római birodalomba, meg hogy egy végleges békekötés végett küldje el a fõvezérét.

Mindez villámként futott át az emlékezetemen, s kérdem az uramat:

- És kivel mégy, uram, ha szabad tudnom: kit küld a császár? Krizafioszt, ugye?

Priszkosz a fejét rázta:

- Nem, egy jobb képû embert: Maksziminoszt.

Tehát az elsõ gazdámat.

- Követlek, uram, ahová mégy - bókoltam szívem igaz érzésével -, aztán talán nem is olyan fekete az a hun, mint amilyennek festik!

- Gondold meg! Most már ha maradsz is, szabad vagy, Zéta: nem rendelkezek veled. Gondold meg.

- Meggondoltam, uram.

- Azok az emberek vért isznak, embervért! A csatában fölhasítják az elesett ember mellét, és a fogukkal harapják ki belõle a még dobogó szívet!

Éreztem, hogy elsápadok. A vértõl mindig irtóztam, ha csak emlegették is. Azonban az uramat annyira szerettem, hogy ha maradást parancsolt volna, akkor is elmentem volna utána.

- Veled megyek, uram - feleltem -, követlek akár a világ széléig.

- No, derék - mosolygott az öreg -, hát akkor csak szedd össze, fiam, amiket gondolsz, hogy elvigyünk. A virágaimat add ki az asszonynak. A szobát bezárjuk. Aztán nézd: itt van tíz arany. Ezen végy mindenféle fûszert, amit az egyiptomi kalmárok árulnak, meg egynéhány krokodilusbõrt meg piros szattyánt, rézgyûrûket, fülbevalókat, mindent-mindent, amirõl gondolod, hogy a vadak közt hasznunkra válik. De hát igazán eljössz velem?

- Ó, uram - feleltem most már a szívemnek minden melegével -, az árnyékod is inkább elhagyhat, hogysem én elhagyhatnálak!