4

Egy borongós estén valami tavacska mellé érkeztünk. Csak akkora tó volt, hogy egy tízéves gyerek is átszőhette, de a lónyomokról látszott a partján, hogy itatásra alkalmas. Vén nyírfák és nyárfák mindenfelé.

Alig verjük le a sátorfákat, nagy szél kerekedik, s utána megdördül az ég is. A szél egyre dühödtebb: minden sátorunkat beforgatja a tóba. S villám villámra lobban és lecsap. A csattanás és dörgés a földet is rengeti. No, ítéletidő! Egyszer csak közibénk harsan nagy lánglövettel egy mennykő. A tóba csak úgy sustorog.

Annyira megzavarodtunk, hogy ahányan voltunk, annyifelé futottunk az éjszaka sötétségében.

Nem tudom, ki milyennek képzeli a pokol útját. Én, ha festő volnék, aznaptól kezdve úgy festeném, hogy az elkárhozottakat sötétségben csapkodó villámok kergetik beléje.

Hát csak futottunk, mint az ijedt tyúkok. A villámok lobogásánál egyszer csak házakat is látok magam körül, nádtetős házakat. Kutyák rohannak reám, dühösen ugatozva.

- Segítség!

Hallom azonban, hogy a többieket is húzkodják az ebek, s azok is rikoltoznak.

Egy házból vörös világosság kél elő: égő nádcsóvát tartanak ki, s hun szóval kérdezik:

- Kik vagytok? Mit kajabáltok?

- Jó emberek - lihegem -, menedéket adjatok. A zivatar pocsékká vert bennünket itt a tóparton. A mennykõ közibénk csapott.

Már akkor több házból és sátorból is elõkíváncsiskodtak szurokba mártott nádcsóvával. Bámultak bennünket.

Mert az a faluféle hun telepecske volt. A házak között sátorok álltak, s a házakba csak akkor, a zivatar elõl húzódtak be az emberek.

Befogadtak bennünket jólelkûen.

Minket az urammal egy sokgyermekes hun család tessékelt be. A gyermekek a szobában aludtak, nekünk a pitvarban tüzet rakott a gazda. Szárítkoztunk.

Az uram alig állt a lábán. Nem elég, hogy bõrig ázott, hanem még a térde is vérzett.

A hun olyan rettentõ mérges pofájú ember volt, hogy az uram még véres térddel is rémülten hõkölt meg tõle. Én azonban már sejtettem, hogy a rettenetes ábrázatok mögött báránylelkek laknak. Békében legalább bárányok.

Hát nem is harapott meg bennünket. Sõt, õ kínált meg harapnivalóval: kenyérrel és szalonnával. Mi azonban nem voltunk éhesek. Az uram csak feküdni kívánt, én meg a ruhámat szárítottam. A hun segített benne. Rakta szívesen a nádat a tûzre, s közben kérdezgetett, hogy kik vagyunk, mi járatban forgunk azon a vidéken.

Tõle tudtam meg, hogy Buda király egyik özvegyének a falujában vagyunk. Buda király Atillának a bátyja volt, s nemrégiben halt meg. A fehér hunoknak volt a feje, mint ahogy a fekete hunoknak Atilla. Halála után a fehér hunok is Atillához csatlakoztak.

- Hát mi a különbség a kettõ között? - kérdeztem az embert.

- Csak annyi - felelte -, hogy a fehér hunok fehér birkának a bõrét viselik, a fekete hunok meg a feketéét. Nyáron nincs köztük különbség.

Az én hunom is fehér hun volt.

A neve: Zsadán.

Az özvegy királyné még azon éjjel megtudta, hogy miféle vendégeket hajtott a zivatar a falujába. Nem telt belé egy óra, már ott voltak a szolgái. Lepedõket hoztak meg száraz medvebõröket, s egy csobolyó bort meg egy tál hideg vaddisznósonkát.

- Mennyei üdvösség! - mondta az uram a száraz, meleg ruhára.

A borra már nem is volt szava, csak hálatekintete az égnek. Beletakaródzott a medvebõrbe, és lefeküdt.

Én is.

Másnap, mikor megvirradt, vissza kimentünk a tópartra. A sátraink ott úszkáltak a vízben. A lovaink szanaszéjjel. A hunok már akkor javában fogdosták a lovakat, s húzgálták kifelé a sátrainkat a partra.

Ugyancsak csodálkoztunk, hogy nem veszett el egy gombunk se.

- No - azt mondja a gazdám -, világéletemben sok földet bejártam, de ilyen emberséges népre még nem akadtam. Bontsd elõ az ünnepi tógámat: Budáné asszonynak kezet csókolunk, ha mezítláb jár is.

És hát az urak el is mentek. Vittek a királynénak három ezüstkelyhet, három karmazsinbõrt, egy kis kosár indiai borsot, fahajat, sáfrányt és pálmadiót.

Mi addig a sátorokat tisztogattuk. A nyírfák alatt, a tó körül lépten-nyomon nyílt a gyöngyvirág. Szedtem egy csokorra valót az uramnak.

Hanem hogy sokáig odajártak, mi is benéztünk a faluba. Az idegen nép látása mindig mulatságos. Az meg éppenséggel gyönyörûség, ha barbárokat láthat a mûvelt görög: voltaképpen magamagát szemléli, hogy mennyivel különb.

Az út még sáros az éjjeli zivatartól, de azért gyerünk.

A faluban az egyetlen csinos épület Budánénak a háza. De az is csak fából való, szétszedhetõ. Talán négy szoba ha van benne.

Az épületet vagy tíz sátor környezi. Úri sátorok is. Azok között van egy négyszögû. A tetején aranygomb csillog. A nyílását csikóbõr takarja. A csikóbõr fölött vörös posztókézben két fekete kard, s a kardok fölött a nap aranyképe.

Elnyílt a szemem: hiszen ez a Csáth család jelvénye!

De mi állt énbelém, hogy így megdobban a mellem? Mi közöm nekem avval a leánnyal? Ha annyira van is hozzám, hogy a ruhája hozzám ér, akkor is távolabb van tõlem, mint a világ nyugati széle a keletitõl.

Elfordítottam a szememet, és egy csoport hun embert vizsgáltam. Mért ülnek ezek örökkön lóháton? Az egyiknek sárga és szõrös a csizmája. Látszik rajta, hogy szarvasbõrbõl készült, talán azért hagyta rajta a szõrt is.

Beszélgetnek, nevetgélnek. Hevernek is a lovon fél könyéken, mint mi a díványon. A lovak szíján abrakos tarisznya. De egyszer csak arra eszûdök, hogy megint a sátort bámulom. Egy fehér szakállú agg hun ül a sátor elõtt a gyepen, jobban mondva: bölénybõrön. Az öreg úrnak annyira horpadt az orra, hogy csak szívességbõl mondhatjuk orrnak az arca közepét. Valamikor buzogánnyal ütöttek tán reá. A fél keze is hiányzik. Ilyen csonka-bonka öregeket késõbb gyakorta láttam.

Hát ül az agg úr a bõrön, s két kisgyermekkel játszik.

Az egyik gyermek hatéves, már forradásos képû. A másik tán három, még csúfítatlan.

Az idõsebbiknek kis teknõsbéka pajzsa van a hátán s fakard az oldalán. A kisebbik csak ingben hempereg az öreg úr mellett. Mert hogy úr, a hajáról láttam. A rabok haja borzas, mint a pemet. Az urak haja három csombókba rendezett: egyik fönt a homlokon, kettõ a halántékon. Egy nagy süvegû, szakállas õr áll a sátor elõtt. Lomhán áll ottan. A dárdája a földbe van tûzve, s õ jobb könyéken támaszkodik reá.

Egyszer csak hangot hallok a sátorablakból:

- Sugár! Sugárkám!

Édes rezdülés járt át, valami olyan érzés, mint mikor tavasszal a langyos szellõ besuhan a napon fekvõ beteg inge ujján, s valami kellemes borzongást érez végig a bõrén.

A kisebbik gyermek fölmosolyog az ablakra.

Emõke áll ott.

S egy perc múlván ki is lebben. Fehér ruha van rajta; piros csizma a lábán. A haja egy ágba fonottan hull hátra. Leért a derekáig.

Tejet hozott ki egy kis ezüstszilkében. Utána egy tizenhárom éves forma mezítlábas rab­leányka valami süteményt. Sárga volt az a sütemény, mint a narancs.

A gyermekek itták a tejet, és kedvvel falogatták a süteményt.

Mellettem egy Nigró nevû rabszolga állt: Maksziminosznak az egyik rabszolgája, szerecsen.

Megtaszított a könyökével.

- Nézd - suttogta -, micsoda takaros!

Bántott a megjegyzése. Nem tudom, miért.

Emõke letelepedett a bölénybõrre, és az ölébe vonta a kis porontyot. Körültörülte a száját fehér kendõvel s nagyokat csókolt a gyermek pufók orcájára.

- Kedves! Te kedves!

- Gyere - rántom meg Nigrót -, gyere már haza.

- Nézzük meg. Jó lenne hozzánk belsõ lánynak.

- Gyere!

- Nono! Csak ne szorítsd úgy a karomat. Mért haragszol?

Magam se tudtam. Megrútult elõttem Nigrónak az arca. Szerettem volna pofon csapni.