8

A következõ nap delén Csáthék karavánja utolérte a miénket. Bizonyosan korábban indultak, és hát mi vesztegeltünk is útközben egy lovunknak a kidõlése miatt.

Az urak odasorakoztatták a lovukat az út mellé, s meghajlással üdvözölték Csáthékat. Én nem a szolgák közé álltam, hanem a gazdám mellé.

Emõ lovon ült, mint tegnap. A ruháján csak annyi volt a változás, hogy a fején a patyolatot feljebb tekerte, s három kócsagtollat is tûzött bele.

Mért nem vagyok én festõ, hogy azt a lovon közelgõ, hattyúnyakú leányt lefesthetném? A ló alacsony, ideges pej paripa. A leányon égszínkék selyemköpönyeg lengedez, s a köpönyegén a termetének minden vonala általjátszik. A fején az a fehér gyolcsturbán. Piros csizmás lábacskája aranyozott kis kengyelben pihen.

Sokszor próbáltam õt lerajzolni. Táblán is próbáltam, papiroson is. Jó rajzos vagyok én. Csak mikor õt rajzolnám, akkor nem vagyok jó rajzos. Sem õ nem az, sem a lova nem az!... Pedig úgy látom õt, olyan elevenen, akárcsak magamat, mikor a tükörbe nézek.

Elhaladtak mellettünk. Az üdvözlést viszonozták, Emõke is fölvetette a fátyolát, és könnyedén bólintott a követek felé. Éreztem, ahogy végigsiklott a tekintete a társaságunkon, rajtam szinte megütközik, szinte hidegen pillant át a gerincemen.

Már akkor nem gyûlöltem. Bántam, hogy meg nem csókoltam a kezét. Álmomban ismétlõdött a találkozásunk, s én megcsókoltam a kezét. Valami soha nem érzett gyönyörûség volt!

- Megcsókoltam a kezedet - mondtam neki. - Éreztem benne a lelkedet: megcsókoltam a lelkedet is.

S annak az álomcsóknak az édessége rajta maradt az ajkamon. Mikor megláttam õt, annak az álomnak a gyönyörûsége újult meg bennem. Milyen különös az emberi arc! Az õ arca is változatlan volt, az enyém is. Mikor rám pillantott, bizonyára azt gondolta, hogy az én arcom gyûlöletet takar. De mit takart az õ arca?

Aztán nem értük õket többé utol.

A hetedik napon egy csoport fehér tógás embert láttunk a távolban egy búzatáblán túl, az úton. Már messzirõl megláttuk, hogy a szél tógákat lebegtet.

- Rómaiak! - kiáltoztuk örömmel.

Pedig hát a rómaiakat otthon szinte pökjük.

Csakugyan a nyugatrómai birodalom követei voltak. Idegenek. De azon a végtelenül sík hun földön mégis úgy üdvözöltük õket, mintha egy anya gyermekei volnának.

- Salvus sis! Salve!

Az urak összeölelkeztek. A szolgák kezet szorítottak. És latinra fordult a beszéd.

Az idegen követek feje Romulusz, horpadt arcú s kiálló orrú barna úr. Mellette Románusz fõtiszt, egy koromszín bajuszú, kedves, vidám úr és Promótusz, Pannónia kormányzója, õsz, kopasz méltóság.

Az õ járatuk éppoly keserves volt, mint a miénk. Atilla egynéhány aranyedényt követelt a római császáron. Valentiniánusz adott volna is neki, amennyit akar, de Atillának csak azok az edények kellettek, amelyek Szirmium elfoglalásakor sikkadtak el. A sikkasztó az õ íródeákja volt. Az hogyan, hogyan nem: elcsalta a szirmiumi püspöktõl az aranyedényeket, elzálogosí­totta egy Szilvánusz nevû római uzsorásnál.

Mikor Atilla megtudta a sikkasztást, az íródeákját azonnal karóba húzatta. Valentiniánuszra meg ráizent, hogy: vagy Szilvánuszt, vagy az aranyedényeket!

Hát erre hoztak választ a rómaiak. Valentiniánusz azt feleli, hogy Szilvánusz jóhiszemûleg adott pénzt az edényekre: az edények meg templomi edények, hát inkább pénzen váltja meg - ha lehet.

A két követség aztán vidám beszélgetésben érkezett Atilla városába.

Városnak mondom, noha nem hasonlít a világ semmiféle városához. Se templomok, se márványpaloták, se kõépületek, se kövezett utak nincsenek benne. A sátorok sokaságából csupáncsak két épületcsoport sárgállik elõ. Mind a kettõ dombon áll, és fából épült. Tornyok is emelkednek rajtuk, de olyan karcsúk, és olyan szellõsek, hogy csak galambok és kányák lakhatják.

- Miféle épületek azok ottan?

- Átillának a háza - felelte, tisztelettel ejtve az Átilla szót a vezetõnk -, a másik, vele szemben, a fõvezéré.

A paloták körül a sátorok rengeteg sokasága tarkállik. Tízezer? százezer? millió? - ki olvashatná meg? A sátorok között házak is fehérlenek, de csak afféle nádtetõs sárházak, és ember nem lakik bennük. Nyáron legalább nem. És széna- és szalmaboglyák és kazlak minden sátor körül.

A város szélén egynéhány száz szénpiszkos kovácsot láttunk. Patkót és nyílhegyet vernek azok napestig. A mûhelyek köre szuroktól és körömégetéstõl büdös. A mezõségén töméntelen sok ló, ménes, csorda és birkanyáj. Kutyák ostroma. A gyereknép is lépten-nyomon lábatlankodik.

A fõvezér, akit meg kellett várnunk, már megérkezett. A palotája tetején piros zászló lengett. Azt hírelte, hogy megjött, de az elénk lovagló hunok is mondották.

Hol sátorozzunk le?

A vezetõink be akartak vinni bennünket a városba. Az urak azonban jobbnak vélték, ha kívül maradunk, amíg alkalmasabb helyet nem jelöl nekünk valamilyen hun fõember.

Megállítottuk hát a szekereket, s csak árnyékvetõre vontunk fel egy sátoroldalt.

Az elsõ tennivaló az, hogy a fõvezérrel beszéljünk: mikor fogad?

Lóra ültünk hát hárman: az uram, Rusztikiosz meg én, s mentünk a vezetõ után.

Akkor láttam csak, miért olyan irdatlanul nagy Atillának a városa. Hát azért, mert a sátorok nem szorosan állnak egymás mellett, hanem tágasan. Jókora térség elöl-hátul. Az elõtérségen az asszonyok sütnek-fõznek, gyermeket dajkálnak; egy tehén, egy-két ló legelész. A sátor mögött szénakazal, szalmakazal, tûzifa. Elöl szárítják a ruhát; elöl az edénytartó cölöp is, amelynek neve hunul ösztörû. A sátor csak alvóhely, és esõben menedék. Nappal ott tanyáznak a sátor elõtt. A gyermekek ott játszanak. A nõk és rabok ott dolgoznak. Az öregek s betegek szintén a sátor elõtt, vadbõrökön vagy a puszta földön hevernek. A férfiak az utcán csoportoznak, mint már elõbb is láttuk: lóháton, örökkön lóháton. Sose dolgoznak, csak beszélgetnek, politizálnak, csereberélnek s vadásznak, versenyt futtatnak, hadi gyakorlatokat rendeznek a fiatalsággal. No meg hát esznek-isznak, de leginkább isznak.

Aztán az is érdekes, hogy a sátorok állásából meglátni: mekkora a család. Néha két-három sátor áll szorosan egymás mellett. Azok a nagysátorból származott újházasok sátorai. Közös a szív, közös a konyha is.

Minél beljebb haladunk a királyi palota felé, annál díszesebbek és nagyobbak a sátorok. A boglyaforma füstös emberi kasokat négy-öt-hat szögû széles faalkotmányok váltják föl. Azok már vadbõrökkel vannak betakarva, vagy vastag csergébõl készültek, s a tetejükön vagy az ajtó fölött szimbólumot vagy írásjeleket látni.

A szimbólum többnyire csak egyes kép: gólya, lófej, csillag, rózsa, kereszt, kör vagy más efféle. Néhol nem is úgy van ráhímezve a családi jelvény, hanem csak oda van akasztva: pl. egy nyíl vagy egy kosfej vagy egy patkó. Arról aztán megérthetõ, hogy ott tanyáznak Nyilasék, amott meg Kosék, emitt Patkóék. Csak ahol póznán lóg a jelvény, ott nem családi jel, hanem mesterség cégére. A varga sarut akaszt ki, a sátormíves keresztbe tett rudat, az ács szekercét, a szaggitárius vörösre festett íjat, a szûcs kis subát, a fegyverkovács kardot, a patkolókovács lópatkót. De nemigen patkoltatják ezek a lovaikat.

A további sátorok körül már nyüzsög a rabszolga, s a pompa szemet kápráztató.

Nem csoda: ezek az emberek végigrabolták a fél világot!

A lovasok között sok a bekötött fejû és a felkötött karú.

Az egyik odakiált a vezetõmnek:

- Erõt aggyisten, Szarvas!

- És egészséget - feleli Szarvas -, csakhogy látlak!

S kezet nyújtanak, beszélgetnek.

- Ezek - mondja a vezetõnk, mikor továbblovagolunk - most érkeztek haza a kazár háborúból.

- Hát te - kérdem - miért nem mentél velük a háborúba?

- Nem engedtek - feleli a hun -, csak a hitványa ment. A javának itthon kellett maradnia, hogy ha az urunk a rómaiakra indul, legyen ember kellõ.

Erre majdnem kilelt bennünket a hideg.

- Hát van ilyen szándéka Átillának?

- Nem mondta. De azért tudjuk. Nincs-e a sarkunk alatt már mind a világ? Még csak a római birodalom áll.

- És azt gondoljátok, hogy megbírtok vele? Nem olyan kicsiny ám az, mint a kazár nemzetség!

A hun vállat vont.

- Ha kicsi, ha nagy. Az Isten kardja minálunk van. Embernek a kardja nem gyõzhet azon.

- Micsoda „Isten kardja”?

- Nem tudjátok? Az égbõl vetettek alá egyszer egy kardot. Egy csordásfiú találta meg. Ahányszor nagy háború indul, Átilla azt csatolja fel.

- De mi bizonyítja azt, hogy az csakugyan Istennek a kardja?

- Mi bizonyítja, hogy nem az?

- De hátha nem az?

- A táltosok jobban tudják. Az a kard olyan szép, aminõt emberi kéz nem alkothat. Kék lángok lobogtak körülötte szüntelen a földben, míg csak a fiú meg nem találta. Káma is éginek bizonyítja.

- Ki az a Káma?

- A mi fõpapunk. Az ám a szent ember! Szentebb a ti pápátoknál.

A beszélgetést dudaszó és tárogatók sivalgása nyomta el. A sátorok között sokfelé szólt a zene. Egy domború mellû hun legény táncoltatta felénk a lovát. Három sípos mögötte: kettõ tárogatós, egy meg dudás. A legény kulacsot emelgetve dalolt, vigadott. Olykor megállította a lovát egy-egy hun elõtt. Megkínálta a kulacsából. Aztán továbblovagolt, és nagyokat kurjantott.

- Ennek hát jókedve van - mondom a hununknak.

- Bizonyosan rabot adott el - felelte egykedvûen.

A figyelmem azonban arra fordult, hogy sok falombot szállítanak a szekerek. S hogy a széles fõútra érkeztünk, láttam, hogy a sátorok ormát és ajtaját mindenfelé lombokkal díszítik, az utat meg erõsen locsolják. Egy óriás barbár akkora nyírfát vitt a vállán, hogy két ökör is nyögve húzta volna. A fákat leásták-állították az út mellé. És a levegõ illatos volt az ázott föld szagától és a lombok szagától is.

- Szittya uram - szólok a vezetõnek -, micsoda ünnep készül?

- Átilla jön meg - felelte -, déltájt.

És a bajuszán pödört.

- Szittya különben az öregapád. Azok a szittyák amott, akik a széles hátú lovakon beszélgetnek. Láthassátok, hogy azoknak se szakálluk, se bajuszuk nincsen.

Késõbb tanultam meg, hogy a hazájukban nem nevezik magukat mindnyájan hunoknak, hanem nemzetségek szerint vagy családok szerint. Egyik azt mondja:

- Besenyõ vagyok.

Másik azt mondja:

- Hun vagyok.

Hol hun, hol kun - egy nekik.

A többi mondja:

- Magyar vagyok.

- Kozár vagyok.

- Avar vagyok.

Hanem azért egy nép ez.

Akkor láttam csak közelebbrõl a két fapalotát is. Mind a kettõ remeke az ácsmûvészetnek és a faragómûvészetnek. Az Atilláé valamivel díszesebb, és csak messzirõl egy. Közelrõl csak házcsoport. A középsõ a királyé. A mellette állók a feleségeié, a fogoly királyoké, írástudóké, raboké.

Állnak távolabb hosszú, dísztelen házak is. Azok az istállók. Külön a király istállója, külön a feleségeié, és külön a többié.

Valami harminc ház az összesen, s húsz közüle úri.

Aztán a faházak között egy magányosan álló nagy kõépület is fehérlik. Nem valami szép alkotás, csupa apró, kerek ablak, az is mind magasan, és persze csak üres lyukablak, de mégis kõház! Az uram ugyancsak elbámult rajta, mert hetekig járó földön nem láttunk követ akkorát se, mint az öklöm.

A késõbbi napokban tudtuk meg, hogy a kõház fürdõ, s hogy azt egy Szirmiumba való rabszolga építette. A követ messzirõl hordták oda szekereken.

A fõvezérség és a királyi palota között akkora térség kereklik, hogy talán lóversenyeket is rendeznek rajta. A téren nincs egyéb, csak egy vén hársfa, s alatta egy nagy négyszögletû, vörhenyes kõ, de akkora, hogy egy darabban akkora nagy követ még nem láttam. Késõbb tudtam meg, hogy oltár az.

A tér másik sarkán gémeskút áll. Onnan keletre nézve, széles utca nyílik. Le lehet rajta látni egy fûzfaerdõig. Késõbb tudtam meg, hogy a Tisza folyik ottan.

A fõvezért éppen az udvarán találtuk. Lóháton ült, és valami ötven elõkelõ hun ifjúnak magyarázott valamit.

Az ifjak pompás díszesen voltak öltözve. A ruhájuk csupa lengõ-lobogó fehér selyem. Csak a derekukon volt piros vagy kék vagy sárga mellény, de az is elöl csupa aranygomb. A lovuk fején fátyoldíszek lengenek.

Látszott, hogy õk is az ünnepre öltözködtek. Körben álltak a fõvezér körül, s mikor az elvégezte a mondanivalóját, sebes vágtatással robogtak ki az udvarból.

A fõvezér köpcös, piros képû ember. Szürke mása Csáthnak. Hiszen bátyja is. Csakhogy valamivel kisebb termetû, s az arca barátságosabb.

Meglátott bennünket, s hozzánk lovagolt. Intett, hogy ne szálljunk le. Mert tiszteletünk jeléül le akartunk szállni a lovunkról.

- Már értesültem rólatok - mondta, kezet nyújtva gazdámnak. Szálljatok hozzám, és legyetek ma ebédre vendégeim. Nekem most tenger a dolgom. A király délre itt lesz, és nekem kell fogadnom.

Õ már királynak mondta Atillát.

Minden szavát megértettem. Akár én tolmácsolhattam volna Rusztikiosz helyett.

De az én szemem a belsõ udvaron ragadt meg. Az egyik széles faház elõtt ott láttam Csáthékat, amint lerakodnak a tevékrõl és a szekerekrõl.

A belsõ szolgák is ott serénykednek. A barna rableányka az emeletre kiált:

- Csobajcsi! Gyere már!

Emõkét is láttam. Akkor szállt le a paripájáról. Egy rabszolga négykézláb állt a ló mellé. Arra lépett. Aztán megveregette a paripája pofáját, s belebegett a házba.