9

- A város bözsgött, mint a rajzó méhkas. Az utakat mindenfelé locsolták a rabok, és falevéllel, fûvel hintették be. A sátorok elõtt férfiak és nõk rendezgették az ünneplõjüket. A fehér lovak sörényét, farkát befestették börzsönnyel vagy sárga festékkel. A sátorokat kívülrõl virágos szõnyegekkel aggatták tele.

Porfellegek, trágyaszag, lombillat, lovak csengõinek csilingelése mindenfelé.

Siettünk, hogy Maksziminosszal idejekorán visszajuthassunk a fõvezér palotájába. A fõvezér egy szolgája az emeletre vezetett bennünket, egy tágas szobába, amelynek nyitott ablakából leláthattunk a fõútra és a királyi palotáig elnyúló térségre - már hát én csak az urak háta mögül.

A nyüzsgés egyre elevenebb. Délfelé a lovasok eltisztultak a fõútról, s a helyüket fehér ruhába öltözött nõk foglalták el.

A nap már az ég közepén delelt, mikor a királyi palota tornyából erõs kürthang rikoltozott alá.

Néhány perc múlván három vágtató lovas porzott fel keletrõl a fõutcán, és megállott a fõvezér palotája elõtt. A fõvezér csakhamar elõ is lovagolt.

Arannyal hímzett, könnyû piros mente volt rajta. Süvege is piros. Sastoll elöl rajta. Valami harminc fiatal elõkelõ hun csoportosult köréje. Köztük öt ifjúnak a süvegén aranykarika ragyogott. A legfiatalabbik tizennégy-tizenöt éves lehetett. Az az egy égszínkék selyemruhába volt öltözve.

- A király fiai - mondta Rusztikiosz.

A vezér megindult velük Atilla elé.

Negyedóra múlván már hallottuk a nép örömzúgását a távolból. Hasonlított az kezdetben a tenger morajlásához, de aztán, hogy nõttön-nõtt, nem tudom semmihez se hasonlítani. Mintha a földnek is szíve volna, és dobogna, zúgna az örömtõl.

Akkor már a királyi palotából is elõvonult egy különös csoport. Fehér selyemben pompázó asszonyok, hervadtlevél-színû lovakon. A lovak kicsinyek voltak, s minden lovat apród vezetett.

A nõi lovasok egy fél dió alakú nagy aranyozott réda köré csoportosultak. A rédában királyi hölgy ült: halvány és sovány asszony. Mellette egy tízéves, hosszú hajú fiúcska, fehér selyemben, mint az asszonyok. Csak a süvege kék, égszínkék, talán hogy a haja szõkesége jobban elõtessék.

- A fõkirályné: Rika asszony - susogta Rusztikiosz -, a gyermek neve: Csaba.

A rédát nyolc fehér ló vonta. Micsoda lovak! Hogy hányták a fejüket, hogy táncolt a lábuk! A réda hátulján egy vigyorgó fekete nõi rabszolga állt, és pávatollból készült ernyõt tartott a királyné fölé. A kocsi széle körös-körül virág, de még a kerekek küllõi is.

Amint megjelentek, a nép mosolyogva kiáltozta:

- Áldás, Csaba! Áldás reád!

Éljen helyett áldás a szó a hunoknál, csak az idegenek vivátoztak náluk.

A kis Csaba mosolyogva intett mindenfelé a süvegével.

Késõbb hallottam, hogy miért tüntetik ki annyira azt az egy királyfit. Hát azért, mert annak a születésekor a papok azt jósolták, hogy a hun nép Atilla halála után széthull. Mint szélben a polyva. De az a királyfi mégis megmenti majd a nemzetet. A jóslatot nemigen hitték, de azért a kis királyfi kedves volt mindenki szemének.

A királyné mellett lovagló tündérek között megismerem Emõkét. Repülj, szívem, a mennyországba! Hát repül is, ott repes mellette, míg csak meg nem gyorsul a réda. Csakhamar eltûnik ez az álomképcsoport.

De íme, elõföllegzik a királyi násznép úti pora. Napsütésben gomolygó aranyköd. Legelõször is kilovagol belõle egy kunkorgós bajuszú, zászlós vitéz. A zászló nagy, fehér. Rajta arannyal hímzett sas röpköd. Hun nyelven: kurul. De turulnak is mondják.

Következik egy gyalogzenekar: vérszínpiros a ruhájuk. Hangszerük fából való tárogató és dob meg különféle csontból való sípok, két nagy rézcsincsa, egynéhány csengõs bot, apró ezüstcsengõk rajtuk.

A muzsikusok százan is vannak. Az egyik dobosuk szerecsen. A többi zenész se lapos orrú hun. Lehet különben, hogy hunok, csakhogy a muzsikus hunokat talán gyermekkoruktól kezdve nevelik a zenére, s azért nem lapítják be az orrukat.

A hun zene különös a római fülnek, de jól lehet rá lépni. Annyiszor hallottam az ünnepi utcai melódiájukat, hogy nem nehéz lekótáznom. Hát ez az:

A zenészek mellett az öt-tíz éves rabgyerkõcök nagy raja ugrál, ficánkol, ujjong a zene örömére. Egyik még kereket is hány közbe-közbe.

A zenészek nyomán aranytól és ezüsttõl ragyogó lovasok jelennek meg. Valamennyinek a süvegénél araszos zöld gallyacska és gyöngyvirág vagy tulipán.

A nép mind a fõútra tolong. Az elsõ sorban a hun leányok és hun asszonyok állnak. A sok leány csupa fehér fátyol. A fátyolok alól elõcsillog az aranylánc, aranyfüggõ, arany karperec, arany mellboglár, gyémánt homlokcsillag. A fiatal asszonyok fején aranypillangós nõi süveg. Azokon is annyi az arany, hogy káprázat!

- Áldás! - közeledik s nõttön-nõ az öröm hangviharja.

Atilla nagy fehér paripája léptet elõ, büszke nyakát hányva, mintha tudná, kit visz. Mellette lovagol jobbról a kis Csaba királyfi, balról a fõvezér. Mögöttük a királyfiak. Utánuk vonul be az asszonyhad. Rika királyné aranyozott rédájában az új menyecske. Az arcát nem látni, oly sûrûn befátyolozta. Csak a fején zöldellõ koszorú jegyzi, hogy õ a legújabb. A rózsalevélbõl csinált koszorún mogyorónyi gyémántok csillognak.

A rédát a királynék és udvari hölgyek rajozzák körül. Most már nincs az arcukon fátyol. Emõkét ismét megismerem köztük. Milyen szép, milyen méltóságos! A lovat egy apród vezeti. A fátyolát õ is hátravetette, s beletûzte a végét aranyos övébe.

A fátyol nagy divat náluk, és énnekem is tetszik.

A nõk minden ünnepi alkalommal fehérbe öltöznek. Az erõkelõ nõk hétköznap is.

Mikor Atilla odaért a nõk sorához, a sok asszony, a sok leány valami hun dalba kezdett. Ennyi nõt egyszerre énekelni sohase hallottam. Ha nem láttam volna õket, azt hittem volna, hogy meghasadt a menny, s az angyalok millióinak kara hangzik le a földre.

A fõvezér háza elõtt lombokból összeválogatott széles ernyõ alatt álltak a hun vezérek asszonynépei s az öregmamák. Egy csúnya, kövér vénasszony mérgesen nézett reám, nem tudom, miért.

Amint Atilla közeledett, azok is eléje indultak, s az út közepén csoportosultak össze.

A fõvezér felesége tálat tartott a kezében, s egy másik asszony serleget.

Mikor Atilla hozzájuk érkezett, a süvegéhez emelte a kezét, és üdvözletet intett nekik.

De akkor is szimpla szürke ruhába volt öltözve, csak a süvege volt tornyosabb a többinél, s valami különös, nagy gyémántos forgó villogott rajta. No meg a paripájának a szerszáma volt csupa tündöklõ ékkõ, gyöngy, rubin, zafír, smaragd - a szivárvány minden megkövült színe.

A tálat és serleget ezüstasztalkára tették, és két apród fölnyújtotta Atillának. A király kivett egy falat ételt. Én bizony nem láttam jól, hogy kenyér volt-e vagy hús. Valami jelentõsége volt annak az egy falat ételnek és egy korty italnak. Talán azt mondták vele, hogy a hazatérõnek az itthon való étel és ital a legkedvesebb.

Minden arc mosolygott, minden szem ragyogott. Csak Atilla arca márványos, vértelen. Az éneklõ leánycsoport eközben fölgyülekezett Atilla és a királynék csoportja köré. Emõke is mosolygott. Nem nézett reám, nem is láthatott volna a ház elõtt álló hársfától, de hogy õ mosolygott, nekem is vidámság szállta meg a szívemet: én is mosolyogtam.

Abban a pillanatban szerettem Atillát, a hun népet, a lószagot, az ünnepet, a napot, a földet. Szerettem volna megcsókolni mindenkit, még a lovakat is!

Aztán Atilla továbbhaladt, s utána húzódott a hosszú nászsereg is. Minden lovon színes fátyolok, minden süvegen virág.

Csáthék visszavonultak a palotába, és az erkélyrõl gyönyörködtek tovább a néphullámzásban. Mi még ott maradtunk. Néztük, hogyan kísérik be Atillát a nõk és testõrök a zászlókkal díszített palotába, s hogyan ujjong és éljenez a nép, s azután hogyan marad ott a palota körül a nagy embersokaság. A nõk ott zengték tovább az éneküket. Hasonlított az a jelenet ahhoz, mikor a méhek rajzás után a kason belül és a kason kívül mozdulatlanul állanak, és csak a szárnyukat rezgetik. Ember és állat oly egy az érzésben!

Késõbb, hogy a népsokaság összekeveredett, egy sovány, vén szerecsen keltett nagy vidámságot. Tarkára festett öszvéren nyargalászott fel-alá a nép között, közben széles fakarddal hadonászott maga körül, és különféle nyelven rikoltozott.

- A király bolondja - mondotta Rusztikiosz -, Cerkó a neve.

Már jól elmúlt dél, mikor a fõvezér hozzánk küldötte Csáthot, hogy az uraink üljenek az asztalhoz. Õ maga aligha lehet velünk az ebéden, mert jelentést kell mondania Atillának a hadjáratról és a fia balesetérõl, hanem ott lesz a felesége meg a családja.

- És ott leszek én is - mondotta Csáth.

Vajon Emõke is ott lesz-e?

A szívem elszorult. Az uramra néztem, hogy maga mögé rendel-e. Örömebédeken mögötte kellett állnom, és õ római szokás szerint a hajamba törülte idõnként a kezét.

Irgalom Istene, ha most is odarendel! Hogy mondhassam neki: „Uram, most az egyszer ments fel!” Nem mondhatom, mert hiszen minden úrnak a szolgája a fõ dísze a nyilvánosság elõtt.

Priszkosz, mintha megértette volna az aggodalmamat, magához intett:

- Egy óra múlva hozz föl egy tál datolyát a legszebbik ezüsttálban. Hozd be az ajtón, s állj meg vele ott, ahol Maksziminosz úr ül. Õ veszi el majd tõled.

Tehát nem szolgáltat velem!

A datolyát hamar összerendeztem. Szépen leraktam babérlevelekre, s középre néhány kis virágot illesztettem. Azután nekiálltam: víz, fésû, illatkenõcs! Bekentem a hajamat az uram finom nárduszával, és középen kétfelé választottam, mint a szabad emberek szokták. Inkább szidjon meg az uram a kenõcsért, mintsem hogy beletörölje a hajamba az ujjait.

Mikor a homokóra az egy felé pergett, fölfogtam a kis tálat, és vittem az emeletre.

Az ebédlõ ajtaja nyitva volt. Pecsenyeszag áramlott ki rajta. Ültek ott valami húszan. Az asztalfõn a fõvezér neje, egy ékszertõl csillogó, májfoltos arcú asszony. Mellette jobbról Maksziminosz, balról az én uram, aztán nõk és férfiak vegyesen. Emõke is!

Egy minutumig csak álltam az ajtó mellett: vártam, hogy az uram meglásson. Közben Emõkére is rászemlélõdtem. Ült egy szeplõs leány mellett, aki hunyorgó szemmel fecsegett neki valamit. Emõke gyöngyházas késsel munkált egy csibecombon. Komoly volt. Nem tudom, miért.