11

Másnap korán keltünk, hogy a fõvezérnek elvihessük a császár ajándékát. Nekem kellett a vasas ládából elõbontanom.

Aranyból készült remekek voltak: öt serleg, két tál és öt tányér. A serlegeken ki volt domborítva Nagy Sándor vadászata. Ha az öt serleget egyszerre forgatták, a vadászat megelevenedett: aranyemberek vadászata aranyerdõben, aranyvadakra!

A tálakat is mûvészi rajzok ékesítették: egyiken Ádám és Éva a fa alatt, másikon a vízözön. A tányérok szélén összefogódzott amorettek köre.

Fehér bársonnyal bélelt cédrusfa ládika volt a kincsek tokja, s fölötte néhány rõt rózsaszínû, virágos selyemkelme a takaró.

Mikor a nap fölkelt, már ott ácsorogtunk az urammal, Rusztikiosszal és három szolgával a fõvezér kapuja elõtt. De a kapu még zárva volt.

Este bizonyára sokáig fenn voltak. A zene csak éjfél után hallgatott el. Emõke bizonyosan táncolt. Vajon kivel táncolt? Most táncoltak-e együtt elõször?

A ház minden ablakát sûrû fehér kárpit takarja. A nap odasüt. De jobb is, ha nem jön elõ az a leány!

Amint ott várakozunk, egy fekete szemû hun jön. Lobogós ingujjú, cifra fegyverzetû javakorabeli ember. Lépked felénk. A nyakában és mellén aranyláncok, mint minden gazdag hunnak. A fején magas fekete posztósüveg. Mellette darutoll. Bajusza, mint a villás ökör szarva. Haja három csimbókban. Az oldalán türkizzel kirakott görbe kard. Az is a gazdag hunok fegyvere.

Fekete szemöldöke alól reámosolyog Priszkoszra.

- Khaire! (Üdvözöllek.)

- Khaire - ámul rá Priszkosz. - Ki vagy te, aki hazám nyelvén üdvözölsz? Hogyan kerülsz ide? S miért váltál hunná?

Mert sokféle nép élt abban a városban, csak görög ritkásan. Görögöt ha láttunk is, rabszolga volt. Borzas fekete hajáról és rongyos ruhájáról egyszerre meglátszott, hogy rabszolga.

De ez hun úr volt; csörgött rajta az arany.

Megállt és mosolygott:

- Miért kérdezed mindezt?

- Azért - feleli a gazdám -, mert te görögül köszöntesz engem. Holott ha hun ember volnál, hun nyelven köszöntenél. És a képed is, akárhogy viaszkolod a bajuszodat...

- Hát én hun vagyok - feleli az ember, a bajusza két ágát megtapintva. - De az is igaz, hogy görögül születtem. A nevem most Szabad-Görög, mivelhogy Görögnek neveztek rabszolga koromban. - És könnyedén sóhajtott: - Bizony, atyámfia, görbe az útja némelyik életnek. Sose tudhatjuk, hova jutunk rajta vénségünkre.

S elmondta, hogy olajkereskedõ volt Isztriában. De a hunok oda is betörtek, és a vagyonát elrabolták. Õt magát láncra verték. A fõvezérnek lett a rabja, mert a gazdag embereket a fõurak maguknak tartják meg. Miért? Sokféle okból. Az egyik az, hogy gazdag embernek bizonyára gazdag a rokonsága is: nagy váltságdíjat sózhatnak rájuk. S ha a rokonság nem jelentkezik, az úrból vált szolga tartása akkor se vész kárba: értelmesebb, figyelmesebb, ügyesebb szolga a parasztinál. A háznak úri tekintete, kelleme, pompája mûvelt rabszolgákon fordul.

- Hát bizony - sóhajtott Priszkosz -, a civilizáció van idehurcolva és láncra kötve. A civilizáció szolgája itten a barbárságnak !

A görög-hun vállat vont:

- Hát... ha nem váltott ki a rokonságom, kiváltott maga a jó Isten. A gazdám magával vitt a kazár háborúba. Vitézül küzdöttem mellette: nagy zsákmány lett a jutalmam. Azzal a zsákmánnyal váltottam ki magamat. Azután hun nõt vettem feleségül. Gyermekeim is vannak. Látnád, micsoda életrevaló gyerekek! Aztán hát a fõvezérrel egy asztalnál ülök. Azelõtt úgy szólítgatott, hogy: „Te barom!” - most meg azt mondja: „Pajtás!” Jó barátom. Bizony azt mondom: hála Istennek, hogy olyan szerencsétlenül jártam Isztriában.

Priszkosz a fejét rázta.

- Ha már egyszer szabad ember lettél, szabad lett volna hazatérned is.

- Akármikor.

- Miért maradtál akkor a barbárok között?

- Barbárok? Hm. Csak ti mondjátok õket barbároknak. Különb nép ez valamennyinél. Mert amikor háború nincsen, itt mindenki zavartalanul élhet a házában, vagyonában. Azt cselekszem, amit akarok. Adót nem fizetek. Hozzám nem tolakodik be semmiféle állami tisztviselõ, se törvényszolga, se végrehajtó.

- Örökkön háborúskodtok.

- Akkor is, nálunk nem rongy az ember élete, mint a rómaiaknál. A ti birodalmatokban mindig folyik a vér. Ha nem hadak ellen küzdötök, a rablókkal bajoskodtok. S ha rablók se bolygatnak, bolygatnak a hivatalos rablók: a végrehajtók meg az állami tisztviselõk. A római birodalomban a hatalmasnak és a gazdagnak mindent szabad. Az igazságot pénzért szolgáltatják, s a végtelenig nyúló perekben az ügyvéd meg a bíró kizsarolja a feleket.

Priszkosz védte a rómaiakat, amire a hun bólogatott-legyintett:

- Legyen a te szavad igaz. De azért az is igaz, hogy ahol a fejedelem isten, ott a nép sorsa pokoli.

Lágy beszédû és nyájas tekintetû ember volt. Mikor elvált tõlünk, nekem is kezet nyújtott.

A kaput eközben egy rab kinyitotta, s azt mondta, hogy a fõvezér éppen kijönni készül. Hát nem is mentünk föl, csak az udvaron vártuk meg.

Már akkor elõ is vezették a lovát, s a vezér kilépett a házból. Akkor láttuk, hogy alacsony termetû és lõcslábú ember. A hunok többnyire kis emberek és lõcslábúak. Csak lovon fenségesek. Gyalog úgy járnak, mint a vízimadarak.

Meghajoltunk.

Priszkosz elõrelépett, és elmondta, hogy a keletrómai követ itt van; üdvözletét küldi, s ebben a cédrusfa ládában a császár ajándékát. Egyúttal helynek és idõnek a meghatározását kéri, hogy hol lehetne beszélgetniük.

Érdeklõdéssel szemléltem a diadalmas vezért: afféle lesõkutya-szemû, mosolygó arcú ember, de igen értelmes arc.

- Hol? Hát ha olyan igen fontos az ügy, akár mindjárt is, õnála - felelte szimplán -, csak eredjetek elõre, magam is mindjárt ott leszek.

No, gondoltam, ezek nem ceremóniáznak úgy, mint a mi elõkelõink. A fõvezér meg se nézte az ajándékokat, csak fölküldte a feleségének, mi pedig elsiettünk, hogy Maksziminosznak ideje legyen az ünnepi tógát fölrántania.

De bizony nem ránthatta föl az a tógát: nyomunkban ott termett a fõvezér is, és barátságos jó reggelt kiáltott.

Maksziminosz valami üdvözlõ beszédet indított a torkán, de a fõvezér rögtön lenyomta a székre, és csak ülve engedte szólani.

De úgyse soká. Mikor látta, hogy az õ dicséretének fon koszorút, közbevágott:

- Sose fáraszd magadat, jó ember: úgyis tudom én, ki vagyok, mi vagyok.

Aztán, mintha csak családtag volna, elbeszélgette, hogyan gyõzködött Keleten. S hogy az örömbe egy kis szomorúság is vegyült: Aladár királyfi leesett egy ütközetben a lováról, és a karjára rálépett egy ló.

Maksziminosz végre megtalálta a kellõ hangot. Keresetlen, bizalmas szavakkal mondta el, hogy a császár az örökös békét szeretné, de így apró követségek ide-oda küldözgetésével nem lehetséges a megegyezés. Az lenne jó, ha fõvezér úr maga jönne el. A cédrusfa ládába zárt kincsek csak mutatványok abból, ami Konstantinápolyban vár a fõvezér úrra.

A hun méltóság maga elé pillogott, azután a fejét ingatta:

- Bajos.

- De uram - fújta tovább a tüzet Maksziminosz -, a te szavad nem üres fecsegés, mint a követeké. Ha te jönnél el hozzánk, örökszövetséget lehetne pecsételnie a két birodalomnak. Ez aztán nemcsak a két nemzetnek válnék javára. Hanem a te kedves családodnak is. A császár holtodiglan barátod maradna, s az aranyalmafájáról hullna az unokáidnak is.

A fõvezér tagadón ingatta a fejét.

- Nem lehet. Mert lásd, ha én odamennék is, csak Átillának a szájával kellene szólanom. Ha pedig a magam szájával is mondanék valamit, elfeledném azt, hogy Átilla uram énnekem, és hogy a hun nép együtt él a másvilágon is.

Fölemelte a fejét, és nyugodt szemmel tekintett végig rajtunk.

- Elhiggyétek nekem, hogy inkább vagyok szolga Átilla árnyékában, mint akármilyen gazdag úr a római kegy verõfényében. De hiszen többet használhatok én nektek, ha itthon vagyok. Még az is történhetik, hogy ha a király haragja ellenetek fordul, másfelé fordítom.

Aztán, mintha megunta volna a politikát, körültekintett.

- Itt akartok-e sátorozni? Messze vagytok itt a királyi palotától, és ha esõ esik, az út se jó.

- Éppen kérni akartunk - felelte Maksziminosz -, hogy hol állíthatjuk fel a sátorunkat.

- Sehol. Hozzám szállásoltok. A szolgáitok is elférnek az udvaromon. Ti magatok: az ebédlõ mellett van három tágas szoba, megfértek benne.

De a mi uraink nem fogadták el a szívességet, hanem a palota mellett a nagy téren kértek helyet a sátoroknak.

A fõvezér szívesen beleegyezett.

Mikor kilépett a sátorból, egy csapat fiatal nõ lovagolt el sebes trappban elõttünk. A vállán valamennyinek íj; az oldalukon ezüstös tegez.

Azt gondoltam, vadászni mennek; késõbb láttam, hogy a városon kívül csepûemberek állnak, s õk is célba lõnek.

Kik voltak, nem tudom. Legények is kísérték õket. Az egyiknek fel volt kötve a karja. A süvegét magas ívben kanyarítva köszönt a fõvezérnek.

- Aladár királyfi - mondta a fõvezér mosolyogva.

Azután egy kisebb csoport iramlott utánuk, nõk és legények vegyesen. A ruha lengett rajtuk. A nõk le voltak fátyolozva. Az egyik nõben megismertem Emõkét. A fõvezért a keze emelintésével üdvözölte. De milyen bájos mozdulattal.

Abban a pillanatban, nem tudom, mi ütött a lovába: a zabla csípte-e a száját? vagy bögöly a szügyét? vagy hogy csak ötletbõl ágaskodott két lábra? - elég annyi, hogy egyszerre fölemel­kedett, mintha két lábon akarna járni, mint az emberek. Bennem a lélek is megmeredt az ijedelemtõl.

Láttam már ilyen ágaskodó lovat, láttam, hogyan fordul le a lovasa, s hogyan hurcolja aztán kengyelbe akadt lábánál fogva a megvadult állat tovább. Láttam olyat is, aki megmaradt a lovon, de mikor a ló visszazökkent az elsõ lábára, a két hátulsóról felrúgott, s a lovas a fején átrepülve terült el holtként hanyatt a földön. Láttam olyan ágaskodást is egy nehéz testû emberrel, hogy amint fölemelkedett a ló, csak egyet fordult, s ledõlt egy zuhanással a földre, maga alá zúzva a lovasát.

Emõke lova ágaskodott, de a leány rajta maradt, mint a párduc. A két lába a kengyelben, fél keze a lónak a sörényébe ragaszkodva, fél keze a kantárszárat kapva rövidre. A dereka hozzávonaglott a nyúlongáshoz.

- Csellõ! - kiáltotta, haragosan rángatva a zabolát. - Csellõ!

A szívem dobogása elakadt a rémületes várakozásban. A ló vagy hat lépést kereng két lábon... Várom iszonyattal, hogy levágja magát a földre... De a zablarángatásra csak letop megint, és ficánkol, ugrándozik, rendbe igazodik. Emõke marad a nyeregben, mintha semmi se történt volna.

Még az ágaskodásban por csapott fel mellettük: láttam, hogy valamit leejtett a leány.

A lovasok továbbszáguldottak. Õ kimaradt közülük: megállt. Oda fordultam, ahol a por felcsapódott. A korbács hevert ott, talán éppen az a korbács, amellyel engem arcon csapott.

De én akkor nem gondoltam arra. Boldog voltam, hogy szolgálhatok neki: fölkaptam a korbácsot, és hozzáfutottam.

- Köszönöm, Zéta! - mondotta melegen.

A fátyolát levetette, és ismét megtûzte. A szeme ragyogott. Az arca is piros volt. Bámulva nézett rám.

Aztán rácsapott a lovára, és továbbrepült.

Nem tudom: a fõvezér mikor és hogyan ment el tõlünk. Nekem napestig égett az arcom, és szüntelen az õ hangja zenél a fülemben:

- Köszönöm, Zéta!

S gondolkodtam, hogy miért igazította meg a fátyolát. Hátha azért, hogy az arcát akarta nekem megmutatni? Vagy hogy a kezét lássam, a jobb kezét, amelyen nem volt kesztyû, s a legformásabb nõi kéz volt a világon!