12

A magunk sátorában laktunk tehát, de Csáthék palotájának a közelében.

Az a palota, amint említettem, szemben állott Atilla palotájával. Csupán egy lónyomadékokkal fölhányt térség széleslett a két palota között.

Csáthék palotája!... Micsoda érdeklõdéssel szemléltem azt az egyemeletes tarka faházat! A barbár faragó mintha magamulattára faragcsált volna ki egy kis madárkalitkát csupa egymást érintõ tulipánokból, s közbe-közbe beillesztett volna egy-egy kamomillát is. A bejárat elöl két zöldre festett oszlop, de az is csupa levél és virág. Aztán mintha valakinek megtetszett volna az a kalitka, s azt mondta volna:

- Csináld meg ezt nekem háznak. A kamomillák legyenek az ablakok.

Reggel, amint felöltöztünk, megint az ajándékokkal volt dolgom.

- Keresd elõ, Zéta, a hattyúnyakú aranykancsót és az alája való tányért, továbbá a három nagy göngyöleg selymet és a majombõrt. Aztán öltözzél ünnepibe. Hints a tógámra rózsavizet. A királynéhoz megyünk. Rika királynéhoz.

Mozdultam örömmel.

Rika királyné a fõ az asszonyok kõzött. Az õ fia Csaba. Õ a feleség. A többi csak luxus: eleven ékszerek.

A két úr darabig tanakodott, hogy mind a ketten fölmenjenek-e a királynéhoz, vagy csak Priszkosz. Végre megegyeztek, hogy csak Priszkosz menjen föl. Õ az ékesszólásnak mestere. Kérdezze meg, hogy a színe elé juthat-e a római követ a keze megcsókolására.

Hát megindultunk Priszkosszal és Rusztikiosszal. Az aranyajándékot fehér kendõbe burkoltan én vittem óvatosan. A többi ajándékot egy gyermek rabszolga, faragott cédrusládában.

Mentünk.

Az udvarban a fõpalota elõtt akkor is nyüzsgött a nép: sok acélban, aranytól, ezüsttõl ragyogó fegyveres ember. De egy csoportba sok kedvetlen és durva öltözetû embert és asszonyt láttunk. Azok afféle köznép voltak, aminõ legtöbb van Hunniában. Nyáron kendervászon ruhában járnak, télen állatbõrben, s olyankor faggyas bõrszagot árasztanak maguk körül.

A köznép egy tarka oszlop elõtt ácsorgott. Az oszlop oldalán magasan egy rézbõl vert repülõ sas volt látható; egyik kezében pallos, a másikban font. Az oszlop alján egy üres karosszék.

Kérdéseinkre eligazítottak bennünket egy szépen faragott kis egy emeletes palota felé, amelynek külön kerítése volt, fehér, szép faragatú, mintha liliomok állanának kerítésül szép egynagyságban. A kaput négy tigrisbõrös ember õrizte. Beljebb a lépcsõn egy õsz, puffadt képû rabszolga szundikált a két térdére hajoltan. Az aztán bejelentett bennünket, s néhány perc múlván be is vezetett.

Amint beléptünk a terembe, kellemes illat fogadott bennünket. Véltem, hogy ménta- és szegfû-keverék. De lehet, hogy más volt. A királyné a terem közepén ült alacsony kereveten, s fiatal hölgyek körülötte. Egyszerre megismertem, noha más ruha volt rajta, díszítetlen, puha, vajszínû selyemruha. A lábán ugyanolyan saru. Szürke haja csiga alakban volt a fejére tekerve, s diónyi aranygomb végû tûvel megtûzve. Szép nõ lehetett valamikor. Most már csak fonnyadt méltóság - egyenes, mint a karó.

A teremben nem volt más bútor, csak a kerevet meg oldalt egy asztalka. A falak sötét meggyszínû szövettel voltak bevonva. A padlót vastag gyapjúszõnyeg borította. A szõnyeg alatt még valami puhaság lehetett: azt hiszem, egy másik vastag pokróc, talán kókuszrostból való. A királyné körül valami hat nõ ült a szõnyegen. Nem szépek. Egy nagyállú is köztük. Mind a hatan hímeztek. Közöttük Emõke is.

Hogy az én gazdám miket beszélt, azon a napon nem foglalhattam írásba.

Az én szemem Emõkén állott. Õ is egyszínû fehér ruhába volt öltözködve. A derekán ujjnyi vastag fehér selyemkötél, majdnem olyan, mint amilyet az anakoréták viselnek. A lábán sáfrányszínû saru sárgállott. A haja le volt eresztve angyalosan. S én ismét láttam azt a bûbájos vonalú szemet és azt a remekbe metszett ajkacskát.

Hímzõráma volt az õ ölében is, kétaraszos. Piros selyemfonalakat meg aranyszálakat húz­kodott bele. Valamennyien egyforma figurákat hímeztek: vérszínû kettõs tulipánt. A tulipán szélét arannyal varrták ki.

Hogy mi beléptünk, az arcuk ránk fordult. Valamennyien az ajándékot szemlélték. De nem is az ajándékot, csak a díszítményeket az ajándékokon. Különösen megtetszett nekik az a heliantuszcifrázat, amely a kancsót díszítette.

Az egyik leány mindjárt vásznat vett elõ, és vörös krétával rajzolni próbálta.

Emõke odahajolt. Én is kíváncsian lestem a vonalait. Nem a rajz érdekelt, hanem hogy Emõke mit néz rajta.

Hát a közepét csak meg tudta rajzolni a leány, de már a szirmokat egyenként rajzolta. Az egyik félkör elnagyobbodott.

A leányok nevettek. A királyné is odanézett és elmosolyodott.

- Szép lenne pedig: a közepét gesztenyeszínre, a leveleit kénszínû sárgára. De elsõ a rajz: ki rajzolja le?

Láng futott át rajtam.

- Ha megengedi Felséged - hebegtem.

Priszkosz megdöbbenve nézett reám erre az illetlen megszólalásra. De a nõk nem botránkoztak meg rajtam. A következõ percben már a kezemben volt egy üres hímzõvászon és a vörös kréta. Letérdeltem a szõnyegre, és reszketõ kézzel pontoztam ki két kört.

De a reszketésem csakhamar elmúlt. Az a gondolat, hogy Emõke néz, és hogy én neki a tudomásomból mutathatok valamit...

Csakhamar elõtûnt a napraforgó alakú virág, és a nõk tapsoltak.

- Mily ügyes vagy, fiú! - dicsért a királyné.

És Priszkosznak is tolmácsoltatta:

- Irigylem tõled ezt a rabszolgát!

A vér ismét elfûtötte az arcomat. Az uramra néztem. Vártam tõle, hogy megigazítja a királynét: „Nem rabszolga, asszonyom: szabad ember.” Az uram azonban mást mondott:

- Boldog volnék, ha Felségednek ajándékozhatnám, de õ kicsi korától fogva mellettem nõtt fel: inkább fiam, mint rabom. Ha azonban parancsolja Felséged, hogy rajzoljon, méltóztassék rendelkezni vele, míg itt tartózkodunk Felséged országában.

- Hát mást is tudsz rajzolni? - nézett rám meleg szemmel a királyné.

- Ezerfélét, felséges asszonyom - feleltem szinte szédülve az örömtõl.

Láttam, hogy Emõke csodálkozva néz rám, s életemben elõször éreztem, hogy nem cserélnék sok gazdag emberrel.

- Hát jó - mondta a királyné -, egy órára megfosztom az uradat a szolgálatodtól.

Priszkosz meghajolt, és távozott Rusztikiosszal. Én ott maradtam térdemen a nõk között.

Sose rajzoltam asszonyi munkákat, csak betût a császári könyvtárban meg otthon is.

Mikor a mi íróink könyvet másolnak, az elsõ betû mindig kép. Többnyire virág. Az író megrajzolja elõször ónnal, azután kifesti festékkel a képzelõdése szerint.

Micsoda semmiségek a hun rajzok azokhoz képest, amiket én tudok!

- Megengedi Felséged, hogy egy hajnalkát rajzoljak?

- Mindent, amit tudsz.

Hát rajzoltam nekik egy félkörbe hajló hajnalkát, mint mikor a hajnalka fûszálra fut fel, s a fûszál meghajlik a terhe alatt. Rajzoltam reá négy virágot. Kettõt teljesen nyílt kelyhût, kettõt most csavarodó bimbónak. A szív alakú levelek fölfelé elkisebbedtek.

Tetszett nekik.

- Gyönyörû! - mondották mindnyájan.

- Ilyen szépet is lehet rajzolni?

És körülcsicseregtek dicséretekkel.

De a dicséretek között én csak az Emõke egy halk szavát hallottam:

- Szép.

Ez az egy szó úgy muzsikált aznap még éjjel is a lelkemben, mint méh a virág fölött.

- Felség - mondottam alázatosan -, ezt a virágot lila színû selyemcérnával illene kivarrni. A leveleket zölddel.

- A levelek helyett is virágot írj - szólt a királyné.

Csodálkoztam a kívánságán. Késõbb láttam, hogy a hunok a díszítményeken csak a virágot szeretik, és legföljebb két levelet eresztenek a virág mellé; néha csak egyet; néha egyet se. Hun gusztus.

Hát elmásítottam a rajzot. Olyan virágokat is rajzoltam, amelyek vagy oldalt, vagy háttal vannak a nézõnek. A legalsó virágot hervadtnak rajzoltam.

Ismét elvették, és a királyné köré ülve és térdelve csodálták mindnyájan.

Csak Emõke állott. Egy leánynak a vállára támaszkodott, s elõrehajolva nézte a rajzomat.

Akkor, hogy senki se figyelt reám, õt néztem. Faltam a szememmel. Könnyû fehér ruhában volt. A nyakán nefelejcsszín kis selyemkendõ. Arcának õszibarackos bársonyához az a kendõ bûbájosan illett. A fülecskéje piros volt, mint a szamóca, az orrocskája fehér és egyenes, mint a márványból faragott istenasszonyoké. És csak akkor láttam, hogy egy pirinkó kis lencse is van a bal arcán, a szeméhez közel. De mennyire illet neki!

Az a kis lencse!

Ézsau egy tál lencséért adta oda a legszentebb jogát. Micsoda szamár volt! Én azért az egy szem lencséért vetettem oda az életemet a halálnak.

S énrám azt mondják: okos ember.

Emõke rám nézett. Egy percig mintha vizsgált volna. Azután megszólalt:

- Miért írtál hervadt virágot? A hervadt virág szomorú.

Rám sütött a lelke a szemébõl, és én alig bírtam válaszolni:

- Van olyan virág, kisasszonyom, amelyik hervadtnak látszik, de harmat száll reá és reggel napfény, s akkor a virág ismét megéled.

Gondolkodón nézett reám, aztán elmosolyodott:

- Hát rajzold élõnek.

A királynénak egy kosár cseresznyét hoztak be. Markolt belõle, és minden leánynak adott egy marokkal.

Én akkor végeztem el a rajzot.

- Most már elég ez, fiam - szólt jóságosan a királyné. - Holnap gyere el megint, ilyentájban. Kérd meg a gazdádat, hogy bocsásson el.

S megint belemarkolt a kosárba.

- Tartsd a tenyeredet.

Milyen anyai volt! Milyen jóságos! Én azonban abban a percben sem anyásnak, sem jóságosnak nem éreztem: minek néz ez engem, hogy egy marok cseresznyével boldogít! S épp Emõke elõtt!...

Odaadtam kint a cseresznyét egy gyereknek.

De annyi volt ott az ember az udvaron, s olyan nagy csendességben állt, hogy magam is figyelve fordítottam az arcomat arra, amerre a többi.

Mi történik itten?

Atillát látom: ott ül a rézsasos oszlop alatt. Õreá fülel és néz mindenki.

A gazdám is ott ágaskodik a sokaság mögött. Mellette egyfelõl Rusztikiosz, másfelõl Szabad-Görög. A római követek is.

Átdolgoztam magamat a népen Priszkoszig. Kérdem Szabad-Görögöt:

- Mi történik?

- Igazlátás van - feleli -, a király ítélkezik.

Volt abban a képben valami ókori. Ahogy a nép feje ott ül egy paraszti székben. Fenséges nyugalmú még a szakálla is. Elõtte két öreg és két ifjú. Azok a panaszosok. Egyik a süvegével gesztikulálva beszél. A földön valami ötven vén ember ül vagy guggol, hátrább meg a kíváncsiak állanak. De mind hajadonfõvel, csupán a király fején van felgyûrt karimájú sastollas posztósüveg.

- Mert az itt a szokás - magyarázza halkan Szabad-Görög -, hogy a nép családokra van tagolva, s ha valami baj van, akkor a család feje intézi el: az apa vagy az öregapa. Ha pedig két család különbözik össze, akkor a szomszéd családokból választanak az öregek mellé bíróságot. Ha azok se tudnak ítélni, vagy ha az ítéletük nem tetszik, a pört a király elé viszik. Béke idején csaknem minden délelõtt itt ül. Neki nem kell tanácsos. Meghallgatja a patvarosokat, egy-két kérdést vet elõ, aztán kimondja az igazságot. Ez is nagy pör itt. Az egyik fiatal hun valami leány rabot hozott a kazár földrõl, itthon meg elcserélte lóért meg tíz aranyért. Hanem a leány rab másnap reggel meghalt; a hun most visszaköveteli a lovát, hogy azt mondja: a rableány beteg volt.

Odahallatszott hozzánk az öreg családfõ beszéde:

- Hát bezony, nagyuram, a leány olyan színû volt, mint a tészta. Mindjárt mondtam a fiamnak, hogy mondok: „Hallod-e, semmi jót se nézek én ki ebbõl a rableányból: bolond voltál, hogy odaadtad érte azt a paripát.” Így szidtam-kárpáltam, uram, még azt is mondtam neki, hogy - követem alássan -: „Mi a fészkes fenének veszel te pénzen leányt, mikor ingyen is eshetik elég.”

- Elég - mondotta a király.

Elcsöndesültek.

Atilla ismét megszólalt:

- Sólyom, mikor a lovadat, pénzedet odakínáltad a leányért, láttad-e, hogy beteg színû?

A legény habozva felelt:

- Látást láttam, uram, de a halált, azt nem láttam benne.

- Hát ki látta azt? Szóljon az, aki látta a leányban a halált.

A sokaság hallgatott.

A király szólt ismét:

- Megvetted a leányt: megvetted a betegségét is. Apró vitéz megtartja a lovát, de tisztességbõl visszaadja a tíz aranyat, hogy ne legyen hármas a károd.

A felek szótlanul elmentek. A földön ülõk közül fölkeltek valami hatan. A legöregebb elõállt. Köhécselt, egyet törült a bajuszán.

- Én, uram, szûcs vagyok, az apám is az vót, az öregapám is, és ez az ember tigrisbõrt vett tõlem. Úgy meg volt munkálva az a tigrisbõr...

Az már más ügy volt. Otthagytuk a törvénykezést. Az udvar kapujában láttuk Apró vitézt meg Sólyom vitézt. Apró vitéz ott olvasta Sólyomnak a markába az aranyakat - tisztességbõl.