13

Másnap a követség ebéden volt Atillánál. Az uram is. Én ismét a királynéhoz mentem.

A kapuban Csáthéknak a kis dadájával találkoztam. Elém állt, és mintha régi ismerõsök volnánk, azt mondja nekem:

- Ugyan kérlek: nem vagy-e avzon? (Olasz.)

- Nem - feleltem elcsodálkozva.

- Azért - sóhajtott -, mert én avzon vagyok. Édesanyám avzon nõ volt, és az én nevem Dzsidzsa. Vagy ahogy itt mondják: Dzsidzsia.

Csúnya név, gondoltam.

A kisleány folytatta:

- És az én édesanyám rabja volt Csáthéknak, és itt szült engem. De tavaly meghalt, Isten nyugosztalja.

S keresztet vetett magára, könnyet pislogott el.

- Mi közöm vele? - mordultam reá.

Elpirult. Sovány barna kezét az arcához nyomta, és ijedten pillogott. Egyáltalán kellemetlen jelenség volt szegény: mint valami szoknyás fiú, és gyermekszag terjengett belõle.

- Hát mit akarsz? - kérdeztem enyhébben.

- Semmit - felelte szomorúan.

Továbbsiettem, szinte rohantam a királynéhoz.

Csak azok a nõk voltak ott, akik az elõtte való napon, s még többen is vagy hárommal.

Csak Emõke hiányzott.

Kedvetlenül rajzoltam. Hol lehet Emõke? Megint vadászik? Kivel vadászik?

A nõk ismét bámulták a rajzaimat, s dicsérgették. De a dicséretükre nem repesett már úgy a szívem, mint azelõtt. Bátran néztem már rájuk. Szerettem volna köztük egy szebbet látni Emõkénél, hogy ne mindig arra az egy lányra gondoljak. De nem volt szebb, csak Emõke az egyetlen. Mint csillagok közt az esthajnali csillag. Még leggyakrabban egy negyvenesztendõs-forma gömbölyû asszonyra néztem. Arra is csak azért, mert minden szón jóízûen nevetett. Az ajkait olyankor összecsucsorította.

Egyszer aztán egy nagy nevetésben láttam, hogy elöl egy foga hiányzik.

Késõbb tudtam meg, hogy a fõvezérnek az idõsebbik felesége.

Délfelé bevezették a kis Csabát. Csinos kis csillogó szemû kölyök. Bizonyosan fürdõbõl jött, mert a haja vizes volt. Taplószín selyem ruhácskába öltöztették. A nadrágja alját a saru aranyfonatú zsinórjával fölhálózták a térdéig.

A kis királyfit minden nõ megcsókolta. Õ csak az anyját csókolta meg. S mindjárt mellém állt: nagy érdeklõdéssel szemlélte a szegfût, amelyet rajzoltam. Az arcomra is rábámult.

- Ki vagy te? - kérdezte kedves gyermeki kíváncsisággal.

- Görög vagyok - feleltem elmosolyodva -, messze földrõl való, ahol a mesék országa kezdõdik.

Erre még inkább elbámult.

- Láttál tündért?

- Láttam.

- Hát vasorrú bábát?

- Azt is.

- Hát hétfejû sárkányt?

- Azt is.

- Elevent?

- Elevent, de csak egyfejût.

- Egyfejût? Hányta a lángot?

- Hányta.

- Dobálta a sziklát?

- Azt nem.

- Hát mit dobált?

- Tányért az ura fejéhez.

Csaba bámult. A nõk kacagtak. A vezérné nem bírta takarni a foga hiányát.

A királyné is mosolygott. Elkapta a fiát, megcsókolta.

- Eredj: vár a lovad. Aztán az ebédnél nem szabad ám az idegenekhez menned, a szakállukat simogatnod, az aranyláncukat babrálnod. Atyád mellé ülsz, és komolyan viselkedel, mint atyád.

Csaba még egyszer rám pillantott, azután elvitték.

Végre magam is elszabadultam. Megkerülgettem Csáthéknak a házát, de a hun leány sehol se mutatkozott.

A királyi palotához is elnéztem. Ott sok különféle öltözetû harcos ácsorgott. Volt olyan is, akinek bölényfejbõr volt a süvege. A két szarva is rajta a bölénynek. Aki látta, szinte tartott tõle, hogy megökleli. Szarmata harcos volt az. Követségben jött.

Még akkor a szarmatákat nem ösmertem.

A palota egyik lépcsõjén két lantos unatkozott. Vérszínpiros selyemben mind a kettõ, s õszek is már mind a ketten. Pengették, hangolgatták a lantjukat, s idõnkint az ajtónálló felé tekintettek.

Látszott rajtok, hogy ünnepies elfogódással várnak arra a pillanatra, amikor intenek nekik, hogy beléphetnek.

Az idõ már jól behajlott a délutánba, mikor az urak kijöttek az ebédrõl.

- No, ez feledhetetlen! - lelkesedett Maksziminosz.

- Csudálatos! - rázta a fejét gazdám.

- Álomnak is beválik! - dadogta a százados.

Piros volt az arcuk, és a százados tántorgott is.

Priszkosz mindjárt nekiültetett az írásnak, hogy azon melegében lediktálja az ebéd lefolyását, de Maksziminosz minduntalan megzavart bennünket.

- Micsoda király ez! - lobogott benne a lelkesedés. - Ha a császár meghallja, hogy Átilla fatányérból eszik, és fapohárból iszik!

- Ez is csak ke-kevélység - rikácsolta a százados, aki alig állt a lábán. - De nem baj: nekem tetszik a katonában a ke-kevélység.

- Micsoda kevélységrõl kotyogsz te? - hörkent rá Maksziminosz.

- Nem kevély ember az olyan, aki a népe közé ül, hogy egy hitvány lóperben ítéljen.

- De megveti az aranyat!

- Próbáld meg egy zsákkal!

- Irtózatos ész ég ebben a barbárban - csóválta a fejét a gazdám is -, én az embert a nevetésérõl ítélem meg. A varga röhög. A tudós csak mosolyog. De micsoda kategóriába sorozzam azt, aki még azon a bolond Cerkón se nevetett?

S erre mind a hárman kacagtak.

A százados eltámolygott a sátorába, hogy aludjon.

- No, én nem tudom, melyik kategóriába sorolsz engem - mondta Maksziminosz -, de én majd megfulladtam nevettemben.

- Mindenki az oldalát fogta - udvariaskodott Priszkosz -, õ egymaga volt komoly a nagy társaságban. Mármost azt szeretném tudni, hogy nem volt-e nevetséges neki az a bolond, vagy nem akart nevetni.

És elgondolkodva rázta a fejét.

Maksziminosz nem értette. Õ a testi embert látta Atillában is. Priszkosz azonban a lelki embert látta. S én meg a két beszélgetõnek a különbségét láttam meg aznapon elõször.