14

Másnap esett az esõ. A hunok megfordították a bõrüket a sátorukon is, magukon is szõrrel kifelé. Mintha medvéknek a városában volnék.

De azért a királyi palota körül csak annyi a nép, mint az elõtte való napon.

A sátorunkból oda lehetett látni Csáthéknak a házára. Láttam, mikor Emõke bõ hattyútoll köpenyegben jelent meg az ajtóban, és egy alacsony szürke lóra ült. A lóval egy rövid nyakú férfi rabszolga futott a királyné palotájáig.

Nekem is egyszerre sürgõssé vált, hogy oda menjek. Mosdottam, öltöztem, kenekedtem. Én is lovon mentem át, hogy a sarum be ne sározódjék. Ügyesen ugrottam a falépcsõre. A lovat odakötöttem egy oszlophoz.

A királyné csak harmadmagával ült a szobában. Szinte csodálkozva nézett reám:

- Rajzolni jöttél? Borult az ég. De azért csak maradj, hátha kitisztul.

A kereveten ült, s egy közönséges mázatlan cserépfazék volt az ölében. A szõnyegen körülötte arany ékszerek, láncok, gyöngyök, kösöntyûk, násfák, gombok. Hogy miért tartotta azt a sok kincset a királyné egy ordináré fazékban, és miért nem valami ezüstkupában vagy díszes ládában? Nem tudom. Lehet, hogy babonából. Lehet, hogy úgy szokták. A szokás talán maradvány az õsidõkbõl, mikor még vízben, földben rejtegették a kincseket.

Emõke az ablaknál ült, amelynek hólyagtáblái a borulatban jégtáblákhoz hasonlítottak.

Az ékszereket törülgették, kefélgették, fényesítették mind a hárman.

A királyné is. Egy széles aranyöv volt a kezében.

Vert arany eperlevelek lánca. A levelek közt korallgyümölcsök.

- Láttál-e valaha ennyi kincset? - kérdezte a királyné, mikor a mûvészi övre rábámultam.

- A mi ötvöseinknél láttam efféléket - feleltem -, de nem ilyen szépeket.

- Ennél szebbek is vannak nekem - mondta a királyné -, de mintha világosodna: próbáld meg ezt a láncot, hátha jó lesz a rajza hímzés alá.

A beszélgetésükbõl megértettem aztán, hogy a királyné az új asszonynak választ ajándékot az ékszerekbõl. A menyegzõ után való holdújuláskor az új asszony sorra látogatja a régieket. Akkor ajándékozza majd meg a királyné.

Rika királyné csöndes és szomorgó természetû asszony volt. Ahogy ott ült akkor is, a feje meghajlott, mint a hervadó virágé. Ritkán szólott, és ha vidám volt is, szelíd mosolygás volt minden nevetése. Én, amikor csak lehetett, fölnéztem a rajzomról. Emõkét néztem, s ha Emõke mögöttem járt, akkor a királynét.

A királyné egyszer oldalt ült felém, s akkor láttam, hogy az orra kissé hosszú. A csorba fogú nõnek tömpe volt az orra. Emõkéé is hosszúkás, de finom vonalú. Akkor gondoltam azt, hogy a hosszú orrú emberek hajlandóbbak a búskomorságra, mint a rövid orrúak. A kisorrúak többnyire vidámak. De mi köze az orrnak a lélekkel?

És csakugyan Emõke is inkább komoly természetû volt, mint vidám.

A királyné gyönyörködve nézett egy gyémántokkal becsillagzott elefántcsont karperecet, s egyszer csak hozzám fordult:

- Milyen karperecet viselnek a görög nõk?

- Mindenfélét - feleltem óvatosan -, már akinek van. Mert az ország már nem gazdag, felséges asszonyom.

- Nyakláncot viselnek-e?

- Nemigen, felséges asszonyom. Nálunk azt tartják, hogy az arany nyaklánc idegen országbeli férfiaknak való. A nõk legfeljebb ha gyöngyfüzért viselnek a nyakukon, azt is csak ünnepen.

- És a görög leányok - kérdezte Emõke -, szépek-e a görög leányok? Olyan-e a ruhájuk, mint a miénk?

- A görög leányok mind feketék, fekete szemûek, fekete hajúak, fehér bõrûek - feleltem -, és nem olyan szépek, mint a hun leányok. A ruhájuk is formátlan most, de valamikor olyan szépen öltözködtek, hogy annál szebben már nem lehet.

- Hogyan? - kérdezte egyszerre mind a három nõ.

- Alól selyeming vagy bisszuszing meg egy szál fehér szoknya, térdig érõ, vagy addig se.

- Addig se?!

És elképedtek.

- Bizony a fiatalja. A felsõruha takarta leginkább a lábszárt: egy könnyû és bõ és finom gyapjúlepel, amelyet a jobb vállon kapocs tartott össze. Nyáron a szoknya elmaradt: az inget kötötték át derékon, ki selyemmel, ki bársonnyal, ki aranylánccal. S tán nem is derékon, hanem valamivel feljebb, hogy a termet hosszúnak lássék. A lepel is könnyebb volt, mint télen.

A nõk nevettek.

Magam is mosolyogtam, mert láttam, hogy nem értenek.

- Felséges asszonyom - mondottam -, az a nagy kendõ, az volt ám az igazi szép ruha. Mert azt százféleképpen lehetett viselni. A karcsú nõi termethez könnyû redõzetben simult, és látni engedte a nõi test formáit. Az ing nyáron csak éppen hogy rá volt akasztva a vállra: a karok szabadon voltak, és csak karperec volt az ékességük. A lábakon finom kis szandálok. Ünnepeken a szandálokat rózsaszínû szalagokkal kötötték meg.

- És télen is meztelen a karjuk meg a lábuk?

- Télen nem. Télen csak a kezük meg az arcuk van ki a ruhából. Akkor nem is szépek. Hanem nyáron abban a leples ruhában a rút nõk is szépek, ha a termetükben hiba nincsen.

A királyné szólt az ajtónálló nõnek:

- Ugyan, hozz be egy fehér ágyterítõt. Hadd lássam én azt a görög viseletet.

Behoztak egy könnyû gyapjúlepedõt. Nekem azt magamra kellett vennem. Meg kellett muto­gatnom, hogyan viselték nyáron. Hogyan szélben, esõben, jó idõben, színházban, asztalnál? Hogyan csomózták össze a kendõvégeket nyáron a vállon, télen a nyakgödör alatt és derékon?

Közben föl és alá kellett járnom elõttük, s õk meg nevettek. Még tapsoltak is. No, nem nekem: a képzeletükbeli görög nõnek.

Azután le kellett rajzolnom a hajviseleteket. S hogy az nemigen sikerült, az Emõke haján kellett megmutatnom, hogyan tornyozzák föl a görög nõk a hajukat, egyetlen hullámot hagyva a homlok körül.

A kezem remegett, mikor Emõke selymes haját megfogtam. Alig bírtam összerendezni.

Akkor Emõke bement a másik szobába, hogy az ott függõ nagy acéltükörben megnézze magát.

De sokáig idõzött ott. A királyné be is szólt neki:

- Emõke, rozsdát fog a tükör!

Akkor aztán kijött, s mi elámulva néztünk reá. Nem volt rajta más, csak egy térdig érõ ing és egy fehér szoknya. A vállán meg egy tejfölszínû gyapjú ágyterítõ, amelynek redõi körüljátszották karcsú derekát.

Én megszoktam Konstantinápolyban, hogy meztelen karokat és lábakat lássak, de Emõkét látva szédültem. Pedig a karja és lába még nem volt telt és gömbölyû. Valami virági volt! Gyönge. Azt lehetett volna vélni, hogy víz jár az ereiben, mint a fehér nárcisznak, s hogy ki szokott állani a napfénybe, hogy nõjön, mint a nárciszok.

Föl és alá járt a szobában, s megállott elõttem:

- Hát ilyenek ott a leányok?

- Ó, hiszen ha ilyenek volnának!...

- Mi hiányzik még rólam?

- Két gyöngy fülbevaló, kisasszonyom, s egy pálmalevél legyezõ a kezedbe, zöld legyezõ.

Emõke a királynéhoz fordult:

- Szép vagyok, nagyasszonyom?

- Szép vagy, gyermekem - mosolygott a királyné. - Legyen olyan szép az életed is, mint magad vagy.

Emõke kezet csókolt a nagyasszonynak, aztán visszatért a belsõ házba: a maga ruháiba öltözött. Leült, és az én egyik rajzomnak a kivarrásába fogott.

- Dalolj, Emõke - mondotta a királyné -, ma jó napom van, hadd legyen teljes.

Emõke az ölébe eresztette a varrást, és édes-halk, meleg hangon dalolt:

Kizöldült a mezõ. Megindult az erdõ.
Elmosta az utat a tavaszi essõ.
Elmosta a nyomát az én kedvesemnek:
ifjú legények közt a legkedvesebbnek.

Halkan énekelt, és szomorkásan mosolygó ajakkal, de a tekintete bús volt s maga elé mélázó, mintha az elénekelt történet a dalolása közben az ajkain öltene formát.

Aztán fél könyökkel a hímzõkeretre támaszkodva himbálta a fejét:

Be nehezen várom tavasz elmúlását!
Tavasz elmúlását, búza aratását.
Napraforgóvirág teljes kinyílását;
legény-vitézeknek hazafordulását.

Valami szokatlanul bús dal volt az, s a szavak összetartozását kezdetben nem értettem. De a hun dalok olyanok, mint a szétomlott gyöngysor, amelyet hiányosan fûznek össze.

Emõke folytatta:

Elhervadt a mezõ. Hullong a falevél.
Messze idegenbõl a had is visszatér.
Csak egy legényt várok. Csak egy legény nem jön.
Elmaradt, ott maradt az idegen földön.

Tarna vitéz, hol vagy: földben-e vagy égben?
Akár ég, akár föld, gyere, rózsám, értem!
Vigy el éngem akár az égi hazába,
akár pedig fektess síri nyoszolyádba.

Holdvilágos éjjel ki kopog, mi kopog?
- Gyere ki galambom: itt vagyok, itt vagyok!
Fehér a paripám, csendes a járása,
mint az õszi szellõ esti susogása.

Felöltözik a lány ünnepi fehérbe.
Rozmaring koszorút illeszt a fejére.
Így találták reggel holtan az útfélen:
piros csizmában és ünnepi fehérben.

A dal végét már elnedvesült szemmel dúdolta, s a feje lecsüggedt. A királyné szeme is könnybe lábadt.

- Szegény Rózsa - mondotta -, de hát nem találhatott volna-e más legényt magának?

- Vannak olyan leányok, nagyasszonyom - felelte Emõke -, akik olyanok, mint az egyszer nyíló virág. De sohase láttam én olyan mosolygó halottat.

Aztán rám fordult a beszéd.

- Kik voltak a szüleid - kérdezte a királyné -, és ki tanította a kezedet ilyen ügyességre?

- Felséges asszonyom - feleltem, mintha álomból ocsúdnék -, az én szüleim szegény tengerparti emberek voltak. Apám egy göndör bajuszú és nagy szemû barna ember. Anyám egy vézna kis jó asszony - Isten legyen jutalmazója az égi világban. Rajzolni pedig engem nem tanított senki, hanem csak éppen hogy láttam, próbálgattam, egyszer csak aztán tudtam is.

S magamban csodálkoztam ismét, hogy az ilyen aranylábú páva vélem, szegény poros verébbel szóba ereszkedik.

- És hogyan kerültél Priszkosz úrhoz? - kérdezte tovább. - Hol szerzik ezek az emberek az ilyen ügyes rabszolgákat?

- Én már nem vagyok rabszolga, felséges asszonyom. Én az uramat önként szolgálom.

- Önként?

- Szeretetbõl - feleltem.

- De hát, otthagytad-e érte apádat, anyádat? - kérdezte a királyné.

- Nem, felséges asszonyom. Nekem tízéves koromban meg kellett váltanom apámékat a nyomorúságtól. Nálunk nagy az adó. Az adót kiadják bérbe. Az adószedõ nemcsak annyi pénzt szed, amennyit az állam pénztárába beleönt, hanem annyit, amennyit a maga zsebébe is beletömhet. Az én apámnak egy kis földje és egy tarka kis tehene volt. A házban már nem találtak az adószedõk semmi elvihetõt, hát el akarták vinni a tehenet. Az apám szegény, hat kiskorú gyermek van körülötte. A legöregebb én vagyok. Mit cselekedhetett volna egyebet?...

- Apád adott el? - Összecsapta a kezét, és rám meredt a tekintete.

- Ez nálunk nem szokatlan, felséges asszonyom - feleltem nyugodtan. - A birodalom évtizedek óta fizeti az adót a hunoknak. A császár nem vet, csak arat. A nép a gabonáját aratja, õ a népet. Én akkor még gyenge gyermeki elmével nem értettem: mi a szolgaság, csak az fájt, mikor a testvéreimtõl kellett elbúcsúznom meg az édesanyámtól.

És erre a szemem könnybe lábadt. De azért folytattam:

- Édesanyám betegen feküdt, s apám nem közölte vele, hogy mi a szándéka. Csak mikor indulóban voltunk, akkor vezetett be hozzá, hogy megcsókoljam. Anyám ránézett apámra, és megértette az arcából, hogy mi a szándéka. Sírva kiáltott: „Nem eresztem el! Várd meg, míg meggyógyulok, s adj el engem!” - és hogy átölelve tartott, arcomat az arcához szorítva, azonképpen halt meg. De még holtan is úgy szorított, hogy alig tudtak a karjaiból kibontani.

A nõk szánalommal néztek rám. Emõke is. A királyné szemöldöke között ráncot láttam.

- És apád mégis eladott?

- Eltemettük anyámat, azután hajóra ültünk. Másnap már ott állottam bemeszelt lábakkal a rabszolgapiacon.

A királyné szeme elborult. Amint ott ült a térdeit felhúzva s átkapcsolva, elrúgta magától az ékszeres fazekat. Úgy elrúgta, hogy a falig hempergett.

- Átkozott rablók! - csattant fel villámló szemmel. - Mikor törjük már ki a kezükbõl a kor­mányt? Mikor jön az új rend a világra? Meddig késik még Átilla, hogy a nyakukra tapodjon?!

Én csak eldermedtem az ijedtségtõl.

A királyné fölkelt, és bement az ágyasszobájába. A két nõ aggódva kísérte.

- Beteg vagy, asszonyom? - aggodalmaskodott Emõke.

Aztán a szoba kárpitja lehullt.

Az ajtónálló két nõcselédet szólított be. Azok összeszedték az ékszereket, és elvitték.

Én csak álltam ottan, mint a kõvé változott juhász. Nem értettem az ügyet.

De vajon elmenjek-e, vagy megvárjam, míg kijönnek?

Nem mehetek el, míg a királyné el nem bocsát, vagy míg valaki azt nem mondja, hogy a királyné ma már nem parancsol többé semmit.

De talán valami bolondot is mondtam, s megszidnak majd érte? Vagy talán karóba is húznak, hogy a királynét megbúsítottam?

Az egyik ablak nyitva volt. Odaálltam és lenéztem.

Az esõ még csepegett-csupogott. A súlyos cseppek hólyagokat vertek a tócsákban. Atilla palotája elõtt nagy sereg ember ázott. A süvegük karimája le volt fordítva. Sisakban is láttam egynéhány embert és fekete pikkelyes páncélban. Késõbb tudtam meg, hogy jászok, és hogy a páncéljuk nem vasból van, hanem ökör szarvából.

A mi sátorunk elõtt Nigró egy barna köpönyegbõl facsarta a vizet.

A lovakról láttam, hogy a római követek vannak nálunk látogatóban.

Az ajtó megnyílt. Emõke jelent meg. Hozzám jött.

- A királynét igen fölizgatta a beszéded - mondta szemrehányóan -, illetlenséget követtél el: nálatok olyasmit is szabad beszélni a királynénak, ami szomorítja?

Beszélt, susogott, fontoskodón, korholón, s én nem is a szavait vigyáztam, csak a hangját, az édes hangocskát, amelytõl ma is reszket a lelkem. Mily kedves volt, amint hozzám hajolt! Mint a fehér nárcisz, mikor a tavasz szellõje ingatja. Beszélt, susogott a szép kis piros ajak, beszélt az egész arca. És gyönyörû szemei rám nyílongtak, mint a mennyország.

- Sokat szenvedtél - mondta aztán -, szegény Zéta! De nyugodj meg: Átilla összetöri a zsarnokokat, és akkor a görög nép is olyan boldog lesz, mint a hun.

- Ó, kisasszonyom - rebegtem mámorosan -, minden szenvedésemet elfelejtem, ha azt látom, hogy éppen te sajnálkozva nézel reám.

- A minap nem ezt mondtad. Gyûlöltél.

- Holtomig bánom azt a...

- Én is bánom, hogy megbántottalak. Mert te jó fiú vagy, és a lelked gyöngéd. De most már menj. Nem rajzolunk többet ma már.

- Kisasszony - susogtam szorongó mellel, mámorosan -, megadja-e nekem valaha az Ég, hogy az a perc megismétlõdjék, amikor a kezedet nyújtottad?

Nézett, elmosolyodott kissé, mint ahogy gyermeki ostobaságra szokott mosolyogni.

- Ha más kívánságod nincsen, hát ezt megadja az Ég.

És a kezét nyújtotta.

Megfogtam mind a két kezemmel, mint ahogy madárkát simogatunk, s fél térdre ereszkedtem, gyöngéden megcsókoltam.

- Eredj! - mondotta a kezét szelíden elvonva. - Neked nincs tökéletes eszed.

S elkomolyodott. Visszalebbent a kárpit alatt a belsõ szobába.