16

Kora hajnalban indultunk. Alig pirkadt még. A sátorvárost a csordások és kondások kürtje riogta be. Kihúztuk a földbõl az utolsó sátorfákat is, és a szekerekre raktuk.

Az urak lóra ültek. Én is.

A szemem szinte odaszakadt a faházra.

A kamomilla-ablakokat sötétvörös kárpitok borították. Egy se lebbent félre.

De a rózsa itt volt a szívemen.

Vajon csakugyan õ adta-e? Száz gondolatom bólintva felelt rá. Egy gondolatom azt mondta: hátha véletlenül esett le? Hátha csak egy gyerek hajította ki vagy valamelyik cseléd?

De hátha mégis õ!

S hátratekingettem. Csak legalább távolból is látnám, hogy búcsút inthetnék a süvegemmel.

De a sátorok már eltakarják a faházakat. Bõgõ tehenek és röfögõ disznók futnak az útra mindenünnen. Ostor pattog, és kürt rivog. A nap már aranynyilakat lõ az égre, s nappallá változik a világ.

Sohasem látom többé a házzá nagyított kalitkát s kirepülõ fehér madárkáját. Soha, soha!...