18

Egy augusztusi estén elértük a Dunát, Atilla országának a határát.

A nap már lehajlóban volt, s Vigilász azt kérdezte Eszlásztól, hogy nem lenne-e jobb, ha az innensõ parton vonnánk sátort.

Mert a túlsó parton határsértõket és szökevényeket szoktak kivégezni, s a holttesteket ott hagyják a fákon intõ jelül. Nem estére való látványosság.

Eszlász azt gondolta, hogy Vigilász a határõrzõ hunok alkalmatlankodásaitól tart.

- Dehogyis - felelte. - A határõrök lapulnak, ha engem látnak. Gyerünk csak át. Ezzel is beljebb vagyunk.

Fogta a kürtjét, és hunosan megfújta.

De negyedóra is belételt, míg megindult a komp a túlsó parton. Két födetlen fejû hun hajtotta át, gyorsan kapkodva a kötélhez.

- Ördög bújjék a hasatokba - káromkodott Eszlász -, nektek mindig itt kell lennetek a réven! Hol a révészgazda?

- Akasztanak - mentegetõzött a fiatalabbik hun -, azt néztük.

- Mi a néznivaló azon? - dörmögött Eszlász. - Nektek itt a helyetek!

- Rómaiasan akasztottak: keresztre - mentegetõzött a hun. - Ilyet nem mindennap látni. Aztán nem is egyet, hanem kettõt. - Megpöködte a markát, és megint szólt: - A rómaiak bezzeg értik. Nemhiába mívelt nép az, de értik is a módját! Igaz-e, Kovács?

- Abbizony - biccentett a másik -, az hát mögemlögeti a másvilágon is...

Mi némán álltunk a lovunk mellett. A víz aranyosan vibrált a távolban. Az Iszter talán a legnagyobb folyama a világnak. Engem mindig csodálkozás fog el, mikor azt a rengeteg édesvizet látom. De akkor valami nehéz érzéssel néztem.

A partra léptünk. Ott már tíz-tizenöt hun is várt bennünket. Valamennyien ingben és gatyában voltak. A révészgazda is elõkerült, és kérdezte Eszlászt, hogy mit parancsol.

- Süssetek birkát - rendelkezett Eszlász -, de hamarosan.

Eszlász mindig evett, s mindig ivott, és sokat pörölt. De máskülönben csupa jóság volt az a bokros bajuszú ember.

A szolgák egy kerek, kopár térségen állították föl a sátorokat. Ott már készen voltak a lyukak, és ki volt taposva a föld. Két kereskedõféle is sátorozott ott. Azok visszatérõben voltak Konstantinápolyba.

Ahogy keletnek tekintek, csak elhûlõk: egy kopár dombon ott áll a két keresztfa, s rajta fehérlik két meztelen ember.

Figyelmeztetem Vigilászt. Õ is megborzad.

- Eredj a sátorba! - kiáltott a fiára. - Oda ne nézz!

Eszlász szemét is bántotta a két kereszt.

- Mit vétettek? - kérdezte kedvetlenül.

- Hát a cudarok - feleli a révészgazda - megszöktek. Annyian szöknek mán, hogy nem gyõzzük. Ha egy hétig nem jönnek értük, bizony nem õrizgetjük itt. Eddig csak vízbe hánytuk a cudarokat, de mondok: mi e nekik? Erõsebb példa köll: aggassuk õket fára, hogy akik megint szöknek, lássák, hova jutnak.

- De hát ezek?

- Ezek a kutyák is ideérkeztek. Ma egy hete. Hogy vigyük õket által. Mingyán látom a pofájukon, hogy rabszolgák. Mondok: hol a szabadságlevél? A két római megijed. Hebegnek, hogy elvesztették. Persze nekünk se kellett több, megfogtuk õket. Kivallattuk, hogy hová valók. Ki vót a gazdájuk? Egy lovaslegény tegnap este jött végettük, hogy ne tartogassuk õket, de élve se bocsássuk el a cudarokat. Hát mondok, rómaiak: rómaiasan állítsatok belõlük intõ példát ide a dombra. Így jár, aki szökik. Mingyán meg is ácsoltattam a fájukat: reggel az öregebbik került rája, délután meg a fiatalabbik.

Az egyik fölfeszített már mozdulatlan volt, de a másik emelgette még a fejét, és jajgatott.

Odamentünk Vigilásszal, és kérdeztük, hogy nincs-e valami izenete az otthonvalóinak.

De nem olyan állapotban volt az, hogy felelhetett volna, a verejték csorgott a homlokáról, a könny folyt a szemébõl, és a nyál szájából, mint a veszett kutyának. Olykor hörgött, de oly irtózatos orrhangon, hogy a legrosszabb álmaimban azt hallom. Föl-fölemelte a fejét, és hörgött:

- Vizet, vizet!

Valami húsz hun lovas szemlélte a kínlódót érdeklõdéssel. Néha odaszóltak:

- Kellett-e neked?

Elõttük nõk meg gyermekek bámészkodtak. Egy asszony ott ültében szoptatta a csecsemõjét. De a barbár érzéstelen. Olyan, mint a gyermek, amelyik madárral játszik. Nem is gondol rá, hogy az a madárka szenved. Látványosság és mulatság neki. Ezek az emberek is itt ülnek. Érdekes nekik, hogyan hal meg az ember. Egyebet nem éreznek.

- Nincs-e bennetek emberi szív? - utálkozott rájuk Vigilász.

- Uram - felelte az egyik hun -, itt a köcsög. Az imént hoztam neki.

- Hát hozz neki még egyszer.

A kereszten szenvedõ rabszolga annyi idõs lehetett, mint én. A másik már meghalt. Az arcát nem lehetett látni, mert lefelé hajlott, s elõrehullt hosszú õsz haja eltakarta.

Csak a szerencsétlen ifjú élt még. Azt alig fél órája szegezhették föl, mert a kezébõl még csepegett a vér, és a lába alatt is tócsába gyûlt. De õ nem a sebeket jajgatta, hanem hogy a háta fáj, és hogy szomjas.

- Jaj, a hátam! - hörögte idõnkint. - Vizet!

A fa hátához még oda volt támasztva a hóhér létrája. A hun már visszatért. Fölment a létrán, és odatartotta a köcsögöt a szenvedõnek a szájához.

A hunok komoly érdeklõdéssel nézték, hogy hogyan iszik.

Amint a víztõl megenyhült, meglátott bennünket, s megismert a ruhánkról, hogy római alattvalók vagyunk.

- Könyörüljetek! - nyöszörögte. - Szúrjatok át!

Én nem bírtam tovább hallgatni, visszamentem a sátorokhoz, de szüntelenül úgy éreztem, mintha fagylaló jeges víz folyna az ereimben. Kis idõ múltán Vigilász is visszatért. Kérdezte Eszlászt, hogy nem lehetne-e átszúrni azt a szerencsétlent. Eszlász elkomolyodva rázta a fejét:

- Nem. Római volt, rómaiasan köll meghalnia. Tudjuk mi, hogy csak halál után szúrjátok át a kivégzetteket.

Lementünk a Dunára, hogy fürödjünk, mert a nap forró volt, és az út pora égetõ.

Mikor visszatértünk, már az esti párában rengett a nap, s a messze terjedõ parti füzestõl elõhomályzott az éj eleje.

A révészek ott bámészkodtak már a tûz körül.

- Ember - mondottam halkan egy hegyes süvegû hun legénynek -, sajnálom azt a keresztre feszített rabot. Nem szúrnád-e szíven jó pénzért?

- Lehet - felelte hunyorítva. - Mit adsz?

- Egy aranyat.

A hun megpöngette egy kövön az aranyat, s eltûnt.

Kis ideig még hallottuk az éji csöndben a jajgatást. Aztán egyszerre elcsöndesedett. Csak a legelõ lovakat lehetett hallani az éjszakában, amint halkan ropogtatják a füvet.