19

Én a szabadban háltam, a katonák között.

Az ég felhõs volt. A hold se világított, hát korán lefeküdtünk.

De nem bírtam aludni. Ma még nem vagyok rabszolga; ma még valami okon visszatérhetek. De mi történik velem, ha elhagyjuk ezt a partot, s beljebb bánom már meg, amit cselekszem? Akkor már nem lesz itt Vigilász, sem Eszlász: nem lesz, aki tanúskodjék, hogy nem vagyok szökevény rabszolga. Hátha majd beszegõdök Csáthhoz, és onnan ugrok el? Hogyan jövök át a határon? Hiszen Atilla határõrei eleven láncként állják körül mind a birodalmat, és talán másutt is rómaiasan bánnak el a rómainak ismert szökevénnyel?

Az apokalipszis szörnyûségei gyötörtek. A homlokomat kiverte a verejték.

De ha arra a leányra gondoltam, rózsaszínûvé vált az éjszaka, s rémek helyett galambok búgtak körül. Van rá példa a történelemben, hogy elõkelõ nõk rabszolgáknak váltak a rabjaivá.

Emberi törvényt az emberi szívre ráabroncsolni nem lehet. A szívnek törvényei külön valamik.

A rózsa kis papirosban rejtõzött a mellemen. Hervadt volt már, de az illata még érzett.

- A te lelked ez az illat, Emõke. Te adtad nekem ebben a rózsában a lelkedet.