20

Csakazon az úton mentünk megint Atilla városába, amelyiken már egyszer jártam. Csakhogy akkor pénzen szereztük útközben az élelmet. Eszlász meg egy rézpénzt sem engedett költenünk.

- Ahol én vagyok - mondotta -, ott mindenki az én vendégem!

No, igazi úr!

Késõbb világosodtunk rá aztán, hogy ennél drágábban nem utazott még senki Atillához.

Mikor a Tiszának ahhoz a kanyarulatához érkeztünk, ahol Emõkével az a szóváltásom volt, bejártam a helyet, hogy a fátyoldarabot megtaláljam. De nem találtam meg. Vagy a szél fújta el, vagy valamelyik pásztor vette fel. A fû zöld volt akkor a mezõn és virágokkal kevert; azóta a nyári hõségben minden elaszott. És akkor még lábán állt a termés mindenfelé. Most sárga tarlók között utazunk hetek óta. Néhol még aratnak is. Mindenütt a rabok aratnak. A hun nem dolgozik.

Kerestem én azt a fátyolt jövet is. Akkor se találtam. Szerettem volna pedig abba takarni a rózsát.

Egy vén, buckos fûzfa álldogált ott magában, ahol az a találkozásunk volt Emõkével. Nem lenne-e jó - gondoltam -, ha elásnám a tövébe az aranyaimat? Ki tudja, mi történik velem? Én ezt a helyet mindig megtalálom. Ki keresgélne a földben?

Körülnéztem. A társaság már elõrehaladt. Az úton nem jött utánunk senki. A távolban csak egy csorda fehérlett, s még távolabb ménesek. Mindenfelé méneseket láttunk, mióta a síkon jövünk: sehol a világon ennyi ló nem látható.

Hát sehol senki. Hozzákötöttem a lovamat a fûzfához, és a tõrömmel jó kétarasznyi mély lyukat ástam.

A száz szolidusból kettõ hiányzott. Hozzátettem a kettõt a királyné pénzébõl. A bõrzacskóval együtt belenyomtam a lyukba. Egy nagy röget tapostam rá, s elegyengettem a helyet, hogy senkinek a szeme ne akadjon meg rajta.

Ez a gondolat volt életemnek elsõ szerencsés gondolata. Az az elásott pénz segített vissza nagy idõk múltával Konstantinápolyba, ahol ezeket a sorokat írom, s azzal a pénzzel építettem meg a tenger partján az én boldog kis hajlékomat.