21

Dél volt, mikor megérkeztünk Atilla városába. A nap égetõn sütött. A kutyák a nyelvüket lógatták az árnyékon is.

A város szélén Eszlász megállított bennünket, s lovast küldött elõre, hogy az érkezésünket Atillának megjelentse.

Én ott már búcsúzkodtam is a társaságtól, de Eszlász rám bõdült:

- Egy tapodtat se!

Már akkor vörös volt a képe. A két szeme szinte kidagadt a haragtól.

Különös, hogy ez a jó, barátságos ember egyszerre így megváltozott! Mindnyájan elhûlve néztünk reá. Részeg ez az ember, vagy megveszett?

Egy óra nem telt belé, lovas hun csapat robogott hozzánk. A süvegükön ragyogó ezüstcsillagról láttuk, hogy a király testõrei.

Köszöntek Eszlásznak, és látszott az arcukon, hogy a parancsára várnak.

- Szálljatok le tízen! - rendelkezett Eszlász.

S hogy leszálltak, ránk mutatott:

- Kötözzétek meg mind a hármat!

Bennem megfagyott a vér. Vigilász is elsápadt.

- Tiltakozom az ilyen bántalom ellen! - kiáltotta. - Én a császár követe vagyok! Aki engem bánt, a császárt bántja!

- Kötözzétek meg! - ismételte Eszlász.

A katonák megkötöztek bennünket: Vigilászt, a fiát meg engem.

A rabkísérõ tisztünk rátámadt Eszlászra:

- Hogy mertek így bánni a követünkkel?! Õ a császár személye itt. Nem voltál-e te is követ két ízben is nálunk?

Eszlász az úton mindvégig együtt ivott és barátkozott azzal a katonával. A kérdésére csak félvállról pökte oda:

- Felelek azért, amit cselekszem.

- Uram - kiáltottam én is méltatlankodva -, nem tudod-e, hogy én nem tartozom Vigilász úrhoz?

Mert akkor már sejtettem, hogy az a rókaképû Vigilász rossz fát tett a tûzre.

De nékem Eszlász nem is felelt.

- Motozzátok meg õket - mondotta, mikor már a kezünk hátra volt kötve.

Vigilászt motozták meg elõször. Az inge alatt egy bõrövben találtak hetven aranyat. A fiánál is annyit. Tõlem a királyné erszényét meg a Csáthnak szóló levelet vették el.

Azután Vigilásznak a ládáit bontották föl. A szekér közepén egy közönséges fenyõfa ládában másik kis vaspántos ládikót találtak, csak akkorát, mint a csecsemõkoporsók. De az a láda olyan nehéz volt, hogy két embernek kellett kiemelnie.

A többi ládában élelem volt: rizs, búza, szárított hal, aszalt gyümölcs; két ládában ruhaféle.

Eszlász a vasládára mutatott.

- Ennek a kulcsa hol van?

- A nyakamban - hörögte Vigilász.

Szinte kék volt már sápadtságában és dühében. A melle úgy zihált, mint a kovácsfújtató.

- Meglásd - nyihálta -, megkeserülöd ezt! A római birodalom szereti a békét, de ebbõl nem következik, hogy gyengébb a hunoknál.

A római tiszt hátat fordítva állt Eszlásznak. Megfordult, és megvetõen sunyorított Eszlásznak a csizmájára.

- Itt várok estig, míg az emberek és barmok pihennek - mondotta keményen -, azután mindjárt visszaindulok. Megjelentem a császárnak, hogy ha a barbárokkal barátkozunk, a kezünkben bot legyen.

Ez hát sértõ szó volt. Vártam, hogy Eszlász megrohanja. Az a vékony lábú tiszt annyi lett volna annak a testes hunnak, mint elefántnak a majom. De nemhogy eltaposta volna, sõt inkább barátságosan felelt neki.

- Én meg arra szólítlak - ígymond -, hogy jer velem! Tiszt vagyok és becsületes ember. A kardodat nem veszem el. De kényszerítelek, hogy velünk jöjj, és gyõzõdjél meg arról, hogy nem mi vagyunk a barbárok, hanem ti.

S intett a testõröknek, hogy induljanak.

A tiszt habozva állt. De aztán, hogy Eszlász lóra ült, s neki is intett, hogy hasonlóképpen cselekedjék, hát csak fölfordult õ is a lovára, s megindult Eszlász mellett.

Szótlanul haladtunk át a város fõutcáján. Utánunk szekéren hozták a vaspántos ládát s a tõlünk elkobzott kétfontnyi aranyat. Eszlász se beszélt. A tisztünk is csak magában tajtékzott.