22

Tizenegy óra tájban (a hun szerint délután három órakor) érkeztünk Atilla palotájához.

Útközben persze föltekingettem Csáthéknak az ablakaira meg Rika királynénak a palotájára is. Nagy megkönnyebbülésemre nem láttam senkit az ismerõs hölgyek közül.

Egyenesen a palotába vittek.

Bevezettek bennünket egy nagy terembe, amelynek az egyik oldala kelet felõl nyílt volt; csupán hat karcsú oszlop tartotta.

A teremben csak egy trónféle, barna szék állt.

A falakon semmi dísz, csak sötétvörös keleti szõnyegek.

Mikor beléptünk, Atilla az oszlopok alatt állt. Olyanféle fehér ruha volt rajta, mint a közhunokon, de bõ és finom gyolcsból való. Az ing fölött azonban ujjatlan selyemkabátfélét viselt, fél combig érõt, meggyszínût. A fején meg fölgyûrt karimájú fehér posztósüveg. A kardja fekete selyemzsinóron a derekán. Körülötte: a nyalka Edekon, a szuszogó Csáth, a másik Csáth, a lesi szemû fõvezér, Berki, Orgovány, bikafejû Mácsa, Kászon, Upor, Vacsar, a fõurak szokott csoportja és egy alacsony, hosszú szakállú és hegyes fülû öregúr, Ardarik király, akit akkor láttam elõször. Valami öt testõr is állt ott, s köztük egy álmos fiatal ravó.

Eszlász elõlépett. Levette a süvegét, és meghajolt.

- Uram - mondotta -, ihol-e Vigilász. Megmotoztuk. Ezeket az aranyakat találtuk nála.

S bokros bajuszú arca diadalmasan fordult a szolgákra.

A szolgák már akkor letették a ládát, s föl is nyitották. Az arany egyetlen nagy bõrzsákba volt kötve. Hogy azt is megnyitották, zizegve ömlött ki a ládából a padlóra.

- A ládában van száz font arany, vagyis valami nyolcszáz szolidus. Nála volt ez az öv is. Szintén arany van benne. Van egy font. A fiánál ugyanennyi.

Aztán rám mutatott:

- Ezt a rabszolgát is idehozattam. Priszkosznak a rabszolgája. Az úton csatlakozott hozzánk. Ennél is volt hat arany, de ez a lepecsételt levél is. A levél Csáthnak szól, de gondoltam: mi is érthetünk belõle.

S letette a levelet az aranyhalomra.

Atilla keresztbe fonta a karjait, és Vigilászra nézett.

- Minek ez a sok arany? Miért hoztad? - kérdezte komor-hidegen.

- Uram - hebegte Vigilász -, sok cseléd és sok barom kell az ilyen útra. Hol lovat kell venni, hol ökröt. Aztán hát az élelem... Néhány rabszolgát is kiváltottam volna...

Elakadt. Az arca sápadt volt. Homlokát verejték verte ki.

Atilla arca megváltozott. Olyan haragosan nézett, hogy a lélegzet elrekedt a mellemben.

- Igazat! - csattant reá.

De még az oszlopok is reszkettek ottan.

Látszott Atillán, hogy nyugalmat erõltet magára. Folytatta:

- Az úton nem volt költséged élelemre. Barmaid ha mind elhullottak volna is, ennek a pénznek az ezredrésze is bõven elég, hogy újra pótold. Arra pedig bizonyára emlékezel, hogy a római rabszolgák kiváltását erõsen megtiltottam. - A kardját ingerülten dobbantotta a padlóra: - Megmondod-e, hogy ezt a száz font aranyat minek hoztad?

- Uram - nyavalygott Vigilász -, nem mondhatok egyebet...

- Nem? Majd meglássuk. - A testõrökre tekintett. - Ha tüstént nem vallasz, a fiadat itt koncoltatom fel a szemed elõtt!

Öt testõr kivonta a kardját. Az ércnek az a hideg csesszenése..., az a csend..., a további parancsra való várakozás... lélegzetállító valami volt. A vér, úgy éreztem, megfagyott bennem, mint a patak vize télen. Micsoda sötét titok van itt?! Micsoda pokolba keveredtem én bele?!

- Apám! - sikoltott a fiú.

S térdre esett az apja elé.

- Apám!

- Uram - nyöszörgött Vigilász is a térdére esve. - Mindent megvallok... Csak a fiamat ne... A fiamat ne...

- Hát beszélj. De amint az elsõ hazug szót kimondod, a kardok a fiadba mélyednek.

Székért intett. Odavitték. Beleült. És a szék karjára könyökölve várta a vallomást.

- Uram - kezdett Vigilász vacogva -, ez az arany bûndíj... A te felséges életed díja...

S az arca olyan volt, mint amilyen csak az akasztófa alatt álló ember arca lehet.

- Az elején kezdd - parancsolt fagyosan Atilla.

Vigilász nyálat nyelt. A szemét kínlódva forgatta, mintha fojtogatnák. De hát vallott:

- Mikor Edekon úr nálunk járt Oresztész úrral... Jól mondom, jól: Oresztész úrral... A császár Krizafiosz úrra bízta õket, hogy úri helyük legyen és jó asztaluk. Krizafiosz a testõrök kapitánya, hatalmas úr, és kedves embere a császárnak. Õ mindjárt maga vendégeiként bánt a követekkel. Elvitte õket a városba; megmutogatta nekik a tengert, a régi Bizánc falait, az Aranykaput, a temetõt, a hippodromot, a Zsófia-templomot, Nagy Konstantinosz porfiroszlopát, a lámpaházat. Mindent. A tolmács én voltam.

Atilla Edekonra tekintett. A szemével kérdezte, hogy Vigilász igazat beszél-e.

Edekon mosolyogva biccentgetett rá.

Vigilász lélegzetefogyottan tátogott, mint a partra vont hal. És nehéz mellel folytatta:

- Mindent elmondok az utolsó hajszálig igazán. Csak a fiamat ne, felséges király!

- Beszélj!

- Edekon úr bámuldozott. Különösen a palotákon és a mûvészi kincseken bámuldozott.

„Ezek aztán gyönyörû házak - mondotta. - Nemhiába, hogy egy helyen lakó nép vagytok, de értitek is a házépítésnek a mesterségét.”

Krizafiosz erre így felelt:

„Minden csigának olyan a háza, amilyent maga nyálazgat magának.”

„Nem értelek - felelte Edekon úr. - Én akármilyen buzgó csiga volnék is, ilyen palotát soha nem tudnék nyálazgatni a testem köré.”

„Dehogynem - mosolygott Krizafiosz -, ha te nagyon akarnád, hun barátom, neked is lehetne ilyen palotád: márványlépcsõs, aranytetõs. Mellette ciprusos kerted. Kerted alatt a tenger.”

S amíg így beszélt Vigilász, olyan volt, mint valami beszélõ halott. Én csak vártam, hogy micsoda rettenetesség gomolyodik ki ebbõl a vallomásból.

„Ne tréfálj velem - felelte Edekon úr. - Ilyen palota álomképnek is értékes. De már hogy juthatnék én ilyenhez?”

Krizafiosz mosolygott, aztán azt mondta nekem görögül, hogy maradjak hátra Edekon úrral, és biztassam, hogy ha komolyan áhítozik egy szép márványpalotára, délben jöjjön el ebédre õhozzá, de egyedül, teljesen egyedül. Hát délben Edekon úr meg is jelent. Én kísértem föl a társalgószobába. Edekon úr ott még inkább elámult. Sorra tapogatta a kárpitokat, a székek és a kerevetek szövetét, megbámulta a képeket, a kígyó formájú asztallábat. Mindent. Akkor, hogy le is ült végre, Krizafiosz azt mondja neki:

„Miféle hivatalban vagy te Átillánál?”

„Nálunk nincsenek hivatalok - felelte Edekon úr -, én csupán belsõ embere vagyok az uramnak, s én is a testõrségnek parancsolok, mint te itten.”

„Szabad a bejáratod Átillához?”

„Szabad.”

„Éjjel is, mikor alszik?”

„Akármikor.”

„Hát éjjel is?”

„Éjjel is.”

Edekon mosolygott.

S hogy akkor Atilla ránézett, megszólalt:

- Milyen jól emlékszik a róka!

Atilla hátradõlt a karosszékén. A kardját a lába közé vette.

Vigilász folytatta:

- Krizafiosz másra fordította akkor a beszédet. Ebédeljünk, ígymond, elõbb. Hát ebédeltünk, de csak hárman. Ebéd után azt mondja Krizafiosz Edekon úrnak:

„Hát én hitemet és becsületemet kötöm, hogy bármelyik palota a tiéd, ha akarod. S még kincsed is lesz annyi, amennyirõl most nem is álmodhatsz. De mielõtt szólnék, esküdj meg, hogy amiket mondok, ha el nem fogadod, titokban maradnak. Soha ez életben senkivel nem közlöd. Mert nagy baj kelhetne belõle.”

Edekon úr kezet nyújtott, s mind a hárman megesküdtünk, hogy a szó titok marad. De uram király, én nem tehettem másképpen. Én szolga vagyok. Negyven szolidus az esztendei fizetésem, és nekem tolmácsolni kell, amit mondanak. Én csak eszköz vagyok, nem is ember. Én nem cselekedtem ellened a magam lelkébõl semmit.

És tovább vallott. A titok szinte darabonkint szakadt belõle. Atilla komor volt. Én ólomhegyet éreztem a mellemen.

Vigilász folytatta:

- Az eskü után így szólt Krizafiosz: „Ha te bejáratos vagy éjjel is Átillához, nem volna-e lehetséges, hogy Átilla hamarabb lássa az õseit, mint ahogy a természet rendje szerint láthatná?”

- Vagyis hogy megöljem - felelte nyugodtan Edekon úr.

Atilla megvetõen csukta össze a szempilláit. A fõurak meghördültek a haragtól.

- Folytasd! - parancsolta Atilla.

Vigilász a félelemtõl csaknem vért verejtékezve vallott tovább:

„Nem mondtam azt - szólt rá Krizafiosz -, én csak azt mondtam, hogy a csillagok állnak az égen, de némelyik lehull. Átilla csillaga is lehullhat. Pláne ha valaki ügyesen megpiszkálja...”

„Beszéljünk nyíltan - mondta rá Edekon úr -, ti, görögök, a fene tudja, micsoda madárnyelven szóltok. Az ajánlat világos: az én dolgom az, hogy megöljem Átillát, a ti dolgotok meg az, hogy adjátok a palotát s a hozzá illõ kincseket. De mit mond erre a császár?”

„A császár? - felelte most már egyenesen Krizafiosz. - Az én nyelvemmel a császár beszél.”

Atilla a padlóhoz ütötte a kardját.

- Gazemberek! - üvöltötte Urkon, egy bikaszemû barna fõúr.

S a kardját már félig kirántotta. Azonban Atilla egy tekintettel megbékózta a karját.

Egy minutumnyi csendesség. Künn egy ló nyerít. Halottszagot érzek. Vigilász sápadtan folytatja:

- Edekon úr elgondolkodott, aztán így szólt: „Ez nem csekély ügy. Mennyi pénzt ajánlotok érte?”

„Amint mondottam - felelte Krizafiosz -, választhatsz egy palotát, bármelyiket itt a városban, csak persze a császárét nem. De azon túl akármelyiket. Akár ha tetszik: ezt is, amelyikben most vagyunk. Így, ahogyan van: szõnyegek, bútorok, minden berendezés a tied. S hogy pénzed is legyen bõven, mindenkoron: a tied, amit adóképpen fizetünk Átillának: egyévi adónak megfelelõ arany, vagyis hatezer font. Ez csak elég kincs?”

„Elégnek elég - bólintott Edekon úr -, de nekem már a gyilkosság elõtt is kell pénz: a testõröket meg kell vesztegetnem.”

„Azt úgyis tudjuk - mosolygott Krizafiosz -, külön számítódik. Mennyit adjunk erre a célra?”

„Ötven font elég” - mondotta Edekon úr.

Véltem, hogy elájulok. Mi történik velünk, ha Vigilász elvégzi az elbeszélést? Hiszen ez a rettenetes ember minden rómait keresztre feszíttet, akit csak megfoghat. Elõször is a városban található rómaiakat szedeti össze.

Ránéztem.

Ült mozdulatlanul, mint valami Hádesz-szobor, sötét, hallgató arccal. Micsoda vihar tombolhat máris ennek az embernek a lelkében!

És Vigilásznak beszélnie kell. A szerencsétlen minden szavával a keresztet ácsolja, amelyre fölfeszítik.

Csak percek kérdése az életünk.

- Krizafiosz fölkelt - folytatta kriptai hangon Vigilász -, azonnal oda akarta adni az ötven font aranyat. Azonban Edekon úr visszatartóztatta. „Ne siessünk ezzel - mondotta -, mert a követtársaim megszagolhatnák, hogy sok az arany nálam, aztán megérkezésünkkor Átilla apróra el szokta kérdezni, hogy illõen fogadtak-e bennünket. Hogy kitõl mennyi ajándékot kaptunk. Ennyi arany, ha ajándéknak mondom, gyanút keltene.”

- Így volt - bólintott reá Edekon.

Daliás, simára borotvált állú hun volt az az Edekon. Az arca becsületes, és apró szemei észtõl csillogók. A király bennfentesei közé tartozott. Ha országot és koronát kínáltak volna neki Atilla egy hajaszáláért, akkor is elmondta volna Atillának.

A nagy emberek belsõ szolgái különös lelkek. Úgy élnek vele-mellette, mint a fûszál a fa tövén. A fa az életük. Számukra más élet nincsen. Érzik, hogy ha a fa ledõl, az õ gyökerük is kiszakad vele.

Vigilász folytatta:

„Hanem - mondotta Edekon úr - elmegyek én haza üres kézzel, s jöjjön velem ez a tolmács. - Mármint én. - Én aztán ettõl megizenem, hogy az ötven font aranyat mikor és hogyan küldjék.”

Krizafiosz csodálkozott Edekon úrnak az okosságán.

„Bölcs a te beszéded - mondotta. - Úgy lesz jó, ahogyan gondolod. Én most fölmegyek a császárhoz, és közlöm vele, hogy emberünkre találtunk. Estére meghívlak vacsorára. A követtársaiddal együtt. S alkalomszakadtán elmondom, hogy a császár mit szól a vállalkozásodra.”

- Így volt - bólintott rá Edekon a bajuszán sodorintva.

- Engem, uram király - folytatta Vigilász -, meg se kérdeztek, hogy mi a véleményem. Én csak eb voltam, uram: hol erre löknek, hol amarra. Nem mondhatom, hogy nem, mert parancsolnak velem, és csak negyven szolidus az évi fizetésem.

- Folytasd! - szólt komoran Atilla.

Hát Vigilász tovább beszélt:

- Krizafiosz fölment a császárhoz. Ott volt délután, mindestig. A császár odahívatta Marcialosz urat is, aki nem fõtanácsosa. Mit beszéltek? mit nem? - nem voltam ott a tanácskozásukon. Csak este, mikor a hun követ urak Krizafiosznál vacsoráztak, akkorra rendeltek ismét oda tolmácsnak. Ahogy kiültünk vacsora után a kertbe, a követ urak a tengert és a tenger túlsó partján ragyogó Krizopoliszt nézegették, az asztalnál csak hárman maradtunk.

Akkor Krizafiosz Edekon úrhoz fordult, és szólott imigyen:

„A császár mindenképpen örül a vállalkozásodnak, és megadja a jutalmat, ahogy én mondtam. Sõt azonfölül nagy udvari méltóságot is szánt neked, nagyobbat, mint amilyet Átillánál viselsz. De a császár nem véli eléggé rangos embernek Vigilászt arra, hogy téged elkísérjen, hanem Maksziminoszt küldi majd veled. Az elõkelõ ember: tekintetes képû. Hát õ lesz a követ, s Vigilász csupán tolmács. De Maksziminosz nincs beavatva a titokba; nem is szabad tudnia semmit.” Így volt-e, uram? - kérdezte síró hangon Vigilász Edekont.

- Így - bólintott rá Edekon megvetõn mosolyogva.

Vigilász megkönnyebbülten lélegzett:

- Hála az égnek, hogy te is bizonyítod az ártatlanságomat. Hát eljöttünk: Maksziminosz és Priszkosz meg én. Mikor elõször beszéltünk veled, uram, Edekon úr megjelent a sátorunknál.

Félrehítt, és azt mondta:

„A véletlen is a kezünkre játszik; te mégy vissza Konstantinápolyba, a hátramaradt szökevé­nyekért. Mikor megjössz velük, gyanútlanul elhozhatod a pénzt, ami a testõrök megvesz­te­getésére való.”

Nekem kellett hát elmennem a szökevényekért, akikbõl most harmincat hoztam, mert ezt te parancsoltad, uram király. Meg kellett hoznom a pénzt, mert ezt meg õk parancsolták. De ötven font helyett száz fontot hoztam, mert azt mondták, hogy jobb, ha bõven ereszti a pénzt Edekon úr: ne akadjon meg emiatt.

Végzett.

Értettem immáron Vigilásznak azt a sunyi, titkolózó magaviseletét s Atilla haragját, amikor õt Maksziminosz mellett megpillantotta. Már akkor Atilla tudta a gazságot. Világos volt már, hogy miért követelte annyira a szökevényeket, holmi ringy-rongy szemét népet, amely idegen földre bujdosik, s hun köztük alig akad. Azért követelte, hogy Vigilásznak maga nyisson okot a visszatérésre s utána az egyedül való eljövetelre.

Akkor nyílt fel a szemem arra is, hogy miért tiltotta meg Eszlász, hogy a pénzünket költsük. Miért voltunk az õ vendégei? Kelepce volt, hogy a százfontnyi arany célját elhazudni ne lehessen.

És ez az ostoba ember maga mellé vette a fiát is arra a nagy látványosságra, hogy hogyan temetnek királyt Hunniában.

Lám, buta barbárnak nevezzük a hunt. Íme, a finom eszû, civilizált urakat a buta barbár az ellene szõtt hálóban fogta meg.

De én következem.

Ég és föld elsötétült elõttem, amikor Atilla a levélre tekintett és szólott:

- Lássuk: micsoda írás az.

Ha engem is elõfog ez a rettenetes ember! Ennek a tekintetében oroszlánkörmök horgadnak. Ha ránéz valakire, megragadja a nézésével, és nincs menekülés.

- A levél - szólt Vigilász - Priszkosztól való, és Csáth úrnak szól.

- Ez a szolga - mondta Eszlász is - az úton csatlakozott hozzánk. - És nyújtotta a levelet Atillának.

Atilla nem vette el. Intett Csáthnak:

- A levél a tied.

- Olvasnánk el tán itten - mondotta Csáth. - Nem tudom, mi leveleznivalója van velem Priszkosznak.

- Hát olvassuk - hagyta rá Atilla. S a ravóra tekintett.

A ravó egy csontos, szeplõs képû ember. A hunok közt csak Ruszti a neve - rövidítése Rusztikiosznak. Idõ múltával sok ügyem volt vele.

Fölbontotta a levelet, s egyenesen hun nyelven olvasta.

Atilláék hallgatták figyelmesen.

Nekem reszketett még a májam is.

- Különös - nevetett Csáth, mikor Ruszti a levélnek a végére jutott.

Végigszemlélt. Aztán Atillához fordult:

- Kell neked ez a rabszolga, uram? Az van a levélben, hogy tudós.

Atilla nem felelt. A karosszékben féloldalt dõlt. Két keze egymáson a kardja markolatán. Sötéten nézett Vigilászra.

Vigilász szinte megroskadt a tekintet súlya alatt. Érezte, hogy az élete vagy halála fordul meg abban s percben az Atilla fejében.

A fia még ott térdelt, s a veszedelem érzetében az apja lábához húzódott. Remegett, mint a nyárfalevél.

Oly kínos volt az a perc, hogy Vigilász végre felhördült, mint a vízbõl fölbukó fuldokló:

- Uram, csak ezt az ártatlan fiút ne bántsd! Csak ezt a fiút ne! Ártatlan õ szegény!

S a könnyei végigcsordultak az arcán. A padlóra borult és zokogott.

- Micsoda alávaló népfaj ez! - szólalt meg a fõvezér. - Minden római szolgámat elkergetem!

- Fölkoncoljuk õket! - üvöltötte Urkon.

- Sõt ellenkezõleg - mondotta Atilla -, maradjanak örökös szolgák. Illõ, hogy a hitvány faj szolgája legyen a nemesebbnek.

Atillának minden szava törvény volt. A hunok nem szabadítják fel többé a görög és latin rabszolgákat. Az én sorsomra ezzel fekete pecsét került.

Atilla fölkelt, és a környezetéhez fordult.

- Ez a pénz - mondotta nyugodtan - az én vérem díja. Még ma osszátok széjjel a csatában elesettek özvegyeinek. Te, Eszlász, visszamégy Konstantinápolyba. Veled megyen Oresztész is és ez a fiú.

Vigilásznak a fiára mutatott.

Aztán Eszlászhoz beszélve folytatta:

- Ezt a bõrtarisznyát, amelyikben a száz font arany van, a nyakadba akasztod, és úgy állsz a császár elé. Így szólsz: „Ismeritek-e ezt?” Aztán, mikor õk megdöbbennek, ezeket a szavakat csapod a szeme közé az én nevemben: „Theodóziusz nemes apától származott, s Átilla is. Átilla meg is õrzötte a maga nemességét. Theodóziusz azonban elvesztette a maga nemességét, amikor Átillának adófizetõjévé vált és azzal rabszolgájává. De nem becsületes az a rabszolga, amelyik az urának az életét orgyilkos szándékkal kerülgeti!”

Fölkelt.

Az urak is mozdultak, hogy kövessék.

- És ez a fiú? - kérdezte Eszlász, Vigilásznak a fiára mutatva.

- Ez a fiú ötven font arany váltságdíjat hoz az apjáért. Addig az apja bilincsekben és börtönben legyen.

- A császártól nem hozunk semmit?

- Vagy igen - felelte sötéten Atilla -, Krizafiosznak a fejét követelem.