29

Akkor már, ha ebédre ment a gazdám Atillához, nem ácsorogtam a palota elõtt. Tudtam, hogy napnyugta elõtt nem tér haza. Ha pedig a fõvezérnél ebédel, akkor csak éjfél felé kell eléje mennem. Hát az olyan délutánokon betelepedtem a konyhába.

Széles, nagy tûzhely volt ott az egyik sarokban, üstök és kondérok forralására való, alig arasznyi magas. Nagy hasábfákkal tüzeltek ott télen, s délutánonként jó volt ott ülni a meleg kövön, s bámulni a tüzet.

A téli hosszú estéken néha tízen is ültünk a tûz körül. Csikósok, gulyások is, akik behúzódtak az állatokkal együtt a mezõrõl, hun nemzetbeli szabad szolgák meg én és Csokona, az öreg kulcsár. Néztük a tüzet. A hunoknak valami áhítatos mulatsága az. Nyári estéken is tüzet raknak a mezõn, és bámulják álmatag szemmel.

Egyszer magam ültem ott. A nõk mostak aznap, s a padláson terítgettek. Az idõ napalkonyat felé járt, s künn dara esett.

A konyhába benyitott Dzsidzsia, és rám villantotta fekete, mosolygó két szemét.

- Zéta bácsi - prütyögte -, örülök, hogy itt talállak.

Leült mellém, s a kezét a parázs fölé nyújtotta:

- Olyan ritkán találkozhatunk - csevegett tovább -, pedig sokat szeretnék veled beszélni. Mert az én anyám is római alattvaló volt, és gondolnád-e azt, hogy én már tizennégy éves vagyok?

Nem gondoltam. De nem is érdekelt.

A leány nem látszott tizenhárom évesnek se. Semmi leányi nem volt rajta: mintha szoknyában járó fiú volna, száraz képû és kedvetlen. De ha engem látott, mindig mosolygott és köszönt. Nem szerettem. Ha õ nem volna a világon, talán rám bíznák a gyermekeket!

- Mert onnan számítjuk - folytatta -, hogy a kisasszony akkor született, amikor Átillát fejedelemmé választották. Én meg utána két évre. Nézd ezt a menyétbélésû kabátkát: alig kopottas, ma adta a kisasszonyom.

Fölkelt, és ivott a cselédek korsójából. Azután ismét letelepedett, valamivel közelebb, s úgy ült, hogy szembefordult velem. Emõkének a múlt heti kabátja volt rajta, de a lába szára meztelen, s vörös a hidegtõl.

- A gyermekek alszanak - csevegett jókedvûen -, a kisasszony a palotában van. Táncolnak ma.

Aztán nem tudom, még miket beszélt. A szeme szüntelen rajtam bolygott. Egyszer megint közelebb ült, és hozzám hajolt, mintha a vállamra akarná hajtani a fejét.

- Eredj innen - mordultam reá.

Ijedten kelt föl, és zavarodottan veregette a ruhájáról a hamut. Aztán szomorúan tekintett reám. Sóhajtott.

És kiszégyenkedett a konyhából.