30

Egy decemberi délelõttön görög köntösû lovasok állítanak be az udvarunkba. Az egyikben megismerem Vigilásznak a betegágyban nõtt fiát, a másikban Nómusz patríciust, aki a császárhoz szokott járni.

Csáth aludt még akkor. Én a kapu eresze alatt guggoltam. Nagy szemû hópihék szállongtak.

Ahogy a görögöket megláttam, egyszerre elfûtött a meleg: szentséges Isten, ha Priszkosz belép!... Megöl a szégyen!

Három szolga is volt velük meg egy tolmács. Valamennyiüket ismertem látásból.

- Itthon-e a gazda? - kérdezte a tolmács hunul.

- Itthon - feleltem szintén hunul.

És csodálkoztam, hogy nem ismernek reám.

Egy cseléd bejelentette õket. Fölmentek. Ajándékot vittek egy kis ládában, s körülbelül negyedóráig idõztek Csáthnál.

Én csak fõttem a kapu alatt, fõttem, kábuldoztam.

Végre megszólítottam az egyik szolgát görögül:

- Vagytok-e sokan?

- Vagyunk jócskán - felelte meglepõdve.

- Micsoda urak jöttek?

- Anatóliusz úr és Námusz úr meg egy írástudó meg a tolmács.

- Maksziminosz úr nem jött el?

- Nem.

- Hát Priszkosz úr?

- Õ se.

Megkönnyebbülten lélegzettem. Egyszerre megegyenesült a derekam. Vallató hangon folytattam:

- Hát Krizafiosz úrnak a feje?

- Krizafiosz úrnak a feje?

- Az: a feje. Hol a feje?

- Hol volna? A nyakán.

- Akkor baj lesz.

- Ahol arany van, nincs baj. Hoztunk. Három láda arany van velünk. Talán csak fölér egy embernek a fejével?

Azután õk kérdezõsködtek, hogy ki vagyok. Pedig gyakran láthattak Konstantinápolyban.

A ruhám változtatott-e el, vagy hogy a bajuszom és szakállam az utóbbi hónapokban erõsen kimohodzott, nem tudom. Elhárítottam a kíváncsiságukat:

- Most nincs idõm: hosszú lenne elbeszélnem a történetemet. Majd alkalommal.

Alighogy eltávoznak, hívat a gazdám, hogy fussak át a királyi palotába, szóljak Konstantinosz ravónak: jöjjön át mindjárást.

Látom, hogy levél van az asztalán, s még a pecsét sincs feltörve.

No, énbennem is megszeppen a hogy vagy.

- Uram - készségeskedek -, ha kívánod, hogy elolvassam a levelet...

- Nem - feleli hidegen -, ezt Priszkosz küldi. Hátha rólad is van benne szó.

Fordultam. Tértem vissza a ravóval.

- Uram - könyörögtem neki az úton -, ha rólam is van szó a levélben, hagyd ki, kérlek. Emberek vagyunk...

- Bajos, bajos - mondotta a fejét rázva -, a gazdád mással is elolvastatja a levelet: lehetetlen.

No, kutyául voltam.

- Maradj te is - intett vissza a fejével a gazdám -, hátha olyasmi van a levélben, amire a te magyarázatod is kellõ.

Fölszakította a levelet, s odaadta Konstantinosznak:

- Olvasd.

Az a Konstantinosz római eredetû ember volt. Ösztövér kis barna legény, de eszes, mint a kígyó, és hideg, mint a teknõsbéka. Még Aéciusz ajándékozta Atillának.

Végigpillantott a levélen, s olvasta a görög szavakat hunul:

Tisztelt Uram.

Kívánok neked minden jót Istentõl. Azért háborgatlak ezen alázatos írásommal, mert az én kedves szolgám, Zéta, elhagyott engem, és hozzátok utazott. Mind e napig vissza nem tért.

Én ezt a fiút gyermekkorától fogva neveltem s tanítottam. Az volt vele a célom, hogy a császári palotában szerzek neki hivatalt, amit meg is érdemel, mert az elméje kitûnõ, s becsületessége páratlan.

De annak a szerencsétlen fiúnak valami megzavarta az eszét. Elszökött tõlem, s most valahol Átilla országában kóborol.

Kérlek, kerestesd öt meg, és küldd vissza ezekkel a követekkel. Ha pedig valaki elfogta volna, s rabságban sínylõdne, izend meg: kinél van, s hogy mennyiért válthatom ki. Ha nem nagy a váltság, mindent megteszek érte, amit csak tehetek.

A követek egy aranyozott ezüstbõl való vázát visznek neked. Az én csekély ajándékom ez.

Fogadd szívesen.

Tisztelõ szolgád:
Priszkosz rhetor

Csáth elkerekült szemmel nézett rám. A felesége a vázát forgatta az ablaknál. Emõke végighallgatta a levelet, és átfutott a másik szobába.

- Nem értem - mordult meg Csáth -, nem értem. Olvasd még egyszer, ravó.

A ravó megint elkezdte elejérõl:

- Tisztelt Uram.

- Nem értem! - bosszankodott Csáth, s vonogatta bozontos szemöldökét. A mellében mintha szélvész volna belezárva, úgy fuvallt az orrán át.

- Avagy nem Priszkosz maga ajándékozott-e téged nekem? Hiszen levelet is írt! Hé, anyjuk, keresd csak elõ azt a levelet! Vékony, sárgás, kisfajta. Ott van a gerenda alatt az öregházba.

Az asszony is gyanakvón nézett, és sietten csoszogott el a levélért. Hallottam a padló halk ropogását a szomszéd szobában. No, kutyám: itt se be, se ki!

- Uram - szólaltam meg, mintha valami nagy kõ alá szorultan szólanék -, vallomással tartozom neked. Azt a levelet nem Priszkosz írta, nem: én írtam.

Csáth rám meredt:

- Te írtad?

- Én.

- Hát az a levél hamis volt?

- Nem tagadom.

Elfelejtettem, hogy barbárral beszélek, s nem mûvelt emberrel.

Csáthban egyszerre megbõdült az állat. Nem várt magyarázatot. Csak azt látta, meg mertem csalni.

Fölkapta a széket.

- Gazember! - ordította olyan hangon, hogy a faház reszketett belé. - Hej, kutya gazember!...

És megfordította a széket a feje fölött.

Én csak a karomat emelhettem föl védelmemre. De a rettenetes csapástól a karom leroppant, lelettyent - eltörött. A szék is eltörött. Csáth kezében csak a székláb maradt.

Azzal is úgy sújtott fõbe, hogy világomat vesztve terültem el a szõnyegen.