31

Mikor felocsúdtam, látom, hogy szoknyák lógnak a szögön: a szakácsasszony kamrájában vagyok.

Nõk állnak körül. Az egyik az ágy lábára borulva sírdogál.

Megismertem, hogy Dzsidzsia.

A többi nõ arca is könnyes volt. Azt gondolták, hogy meghaltam.

De amint megmozdult a szemem, õk is megmozdultak.

- Él - rikoltotta Rába asszony -, vizet hozzatok!

Lehúzta rólam a köntöst, és az ölébe fogta a fejemet. Mostak.

Hogy mekkora a sebem, s mi történt velem, nem tudtam, csak a dézsába csurgó vízen láttam, hogy olyan, mint a vörös bor.

Késõbb egy táltos lépett be. Bial táltos, sárga szemöldökû jó ember. Fakérget, földet és háncsot hozott. A karomat beillesztette a fakéregbe. A földdel körültapasztotta, azután úgy körülkötötte hánccsal, hogy csoda volt nézni.

Dzsidzsia ott könnyezett.

- Ugyan ne picsogj itt - szólt rá a táltos -, nem hótt ez, hogy siratni kölljön.

Lenyírta a hajamat, és bekötötte a fejemet is valami agyaggal.

Mikor kiment, behallatszott a deszkafalon át, hogyan vigasztalja a cselédeket:

- Ezt hát jól megporhanyították. Csuda, ha még egyszer lábra állhat.

Orrhangon fufnyázott, s valami fitymálást éreztem mindig a hangjában.

Késõbb ismertem meg azt az embert, hogy micsoda becsületes lélek.

A seb okozta-e vagy az a sötétség, amely a lelkemre borult, érzéketlen voltam, mint a kõ.

Rába asszony másutt keresett tanyát. És a cselédek fölváltva ápoltak.

A cselédek... Itt meg kell állanom. Azok a cselédek mind rabok voltak, csak a csikós, gulyás, kanásznép között akadt egy-egy nyomorodott kezû vagy harcokra más okokon nem alkalmas hun, meg a két ajtónálló volt hun, az egyik a vastag derekú Uzura, a másik az óriástermetû, de gyermekhangú Ladán.

Én azokkal nemigen beszéltem, azután se, mikor már összeszoktak velem. Nekem az ember a betûismeretnél kezdõdött. Aki nem olvasta Platót vagy legalábbis Vergiliust, az énelõttem állat volt.

Hát biz azok hírét se hallották Platónak s még kevésbé Vergiliusnak. Emberarcú állatok voltak. Gondolataik csak a napi dolgaikon forogtak meg egymás személye körül.

Megvetettem õket. A gazdámat is.

Csak az egy Emõke volt, akivel nem bírtam leszámolni.

Sokszor mondottam magamban:

„Ez is csak olyan állat, mint a többi, csupán hogy szép formában került elõ a teremtés mûhelyébõl. De hát láttam már én szép formákat sokszor; sõt ha a márványba faragott nõben egyesül a nõi szépség mindenfélesége, akkor még szebbet is láttam.”

Sokszor eltûnõdtem, hogy mi is van azon az arcon, amely engem így elbûvölt. Részekre szedtem gondolatban: hát hús, bõr, bõr - semmi. Aki elõször tekint reá, nem marad rajta a tekintete. Hanem ha a szavát hallja, azt a különös zenés hangot, az már megfogja. Abban a pillanatban széppé válik az az arc s a nõi teremtés. S azontúl, ha hallgat is, szép marad, a szépségnek csodája marad. A szemöldöke olyan szép, olyan szokatlan szép vonalú, s hogy a szeme olyan tiszta tükrû, álmodozó. De hát mi a szemöldök is? Csak szõr, szõr... S mégis mintha nem is földi teremtés volna, hanem valami szebb világból ideszármázott. Aztán ha nem is jártas a tudományokban, lám, a galamb sem ismeri az ábécét, mégis kedves. Galambot ha fogunk, meg nem állhatjuk, hogy meg ne csókoljuk.

De azért a többire úgy néztem, ahogy juhász néz a szamaraira, birkáira, kutyáira.

Akkor láttam, mennyire nem ismeri az ember az embert!

A nõk valamennyien érdeklõdtek irántam. Mintha testvérük volnék. Egy pillantásom elég volt, hogy tudják, mikor kívánok vizet, mikor ételt, mikor csendességet.

Azt is gondoltam, hogy talán mégis úrnak éreznek ezek engem, s kénytelenül is hódolnak az én mûveltségemnek.

Nem: szenvedõ voltam, csak a szenvedõt látták bennem.

Nem tudtam, mekkora a zúzódás a fejemen, de nagy lehetett, mert fölemelni nem bírtam. Mintha mérhetetlen nagy hegy volna. S mintha akkora tüzes folyó hömpölyögne benne, mint a Duna! Vagy mintha én hányódnék forró nagy hullámokon, amelyek jönnek szélesen, s fölemelnek meg alábocsátnak, s megint fölemelnek.

Meddig feküdtem így, nem tudom. Egyszer csak elmúlt a nagy hányódás, és fölnyitottam a szememet. A szobában nem volt más, csak Kopi. Akkor tett be vizet. Ahogy megfordult, s látta, hogy rajta a szemem, megszólított:

- No, hál’istennek!

- Kopi - rebegtem -, a kis Tollas Ördög... él-e?

- Él hát, hogyne élne.

- Adtok neki ennie?

- Adunk hát, hogyne adnánk.

- Hozd be, kérlek.

Ma is különös nekem, hogy az a tyúk jutott elõször eszembe. Örültem, mikor megláttam, s mintha testvérem volna, úgy szólítottam meg:

- Ördög! Ördög!

A tyúk rettenetesen meg volt ijedve, mikor hozták, de a szavamra azonnal lecsillapult. Mellém ült s nézett - fél arccal, jobb szemmel, bal szemmel, ahogy a tyúkféle szokott -, s boldogan káricált. Látszott rajta, hogy megismer. Beszélgettünk, mint mikor egészséges voltam.

Elkérdeztem:

- Kapsz-é eleget, öreg? Vágnak-e azok a cudar tyúkok? Ott hálsz-e még az ágyam alatt?

Õ mindenre felelt a maga tyúknyelvén:

- Ká-ká-ká...

Sokat aludtam a napokban. Ha egy-egy órát ébren voltam is, megint csak elszenderedtem, mint a csecsemõk.

Egyszer, hogy megébredek, valami kellemes hûvösséget érzek a homlokomon. Ahogy fölnyitom a szememet, látom, hogy Emõke ül mellettem, s az õ keze az a kellemes.

Mellette Dzsidzsia áll. Halkan beszélgetnek. A hólyagablak napfénytõl sárga. A szoba világos.

Amint azonban az én nyitott szememet látja, elvonja kezét, fölkel.

- Ne menj el - rebegtem -, maradj még, szép álom!

Habozva nézett reám, aztán Dzsidzsiához fordult.

- Eredj - mondotta -, hozd tele a tálat friss vízzel.

És visszaült a székre.

- Jobban vagy? - kérdezte jólelkûen. - Aggódtunk, hogy meghalsz.

- Ha téged látlak, nem vagyok beteg. Úgy érzem, mintha május volna körülöttem, s te egy szál nárcisz volnál a virágzó nárciszok közül, leánnyá vált nárcisz. És mikor a te szavadat hallom, mintha angyaléneket hallanék.

Gondolkozva nézett reám, aztán behunyta egy percre a szemét.

- Apám is sajnált, Tudod, hogy hirtelen ember. Mért mondtad meg, hogy te hamisítottad a levelet? Néha bölcsebb vagy a táltosoknál, néha meg olyan gyermek vagy, hogy nem bíznék rád egy tejesbögrét.

- Hazudni nem tanultam.

- Ez a baj. A hazugság magunk védelme. Kell. A férfi fegyvert visel az oldalán, a nõ és a rabszolga hazugságot. A mi pajzsunk a hazugság. Mondtad volna, hogy részeg volt a gazdád, mikor apámnak ajándékozott: mikorra kijózanult, te már messze jártál.

Hallgatódzott, aztán susogva szólott:

- Bort küldök neked. Idd, hogy meggyógyulj. Akkor aztán: ígérd meg nekem, hogy hazamégy. Apám elbocsát. Váltságdíj nélkül bocsát el. Már meg is izente Priszkosznak.

- Nem megyek haza.

- Nem mégy haza?

- Nem. Nem bánom, akármennyit kell is szenvednem. Nem élhetek úgy, hogy téged ne lássalak.

És könnyek csordultak ki a szemembõl.

Kedvetlenül bámult reám.

- De hát, te õrült! Nem tudod azt, hogy...

- De tudom.

- Ha egy óvatlan pillantásodat elfogják, a következõ órában rettenetes halállal ölet meg az apám.

- Azt is tudom.

- És én nem jogosítottalak téged arra, hogy bármi bizakodással is...

- Nem jogosítottál, de meg sem tilthatod. Rab vagyok: nyársba húzathattok, keresztre feszíthettek, amikor akartok. De azt meg nem tilthatja nekem semmi hatalom, hogy azt ne álmodjam, amit álmodom.

Bámult. A szeme elnedvesült.

- És ha kérlek, hogy menj el, ha én kérlek?

- Mért kérnél arra? Terhedre én soha nem leszek. Ha csak az árnyékodat látom is, boldog vagyok. Ha a ruhád a szegen függ, én titkon megsimítom. Ha a poharadban víz marad, én iszom meg. S az a víz nekem édes, mint a pogány istenek nektárja. Tudom, tudom, hogy nem lehetsz enyém soha. De csak azt mondd meg, azt az egyet: te adtad-e a rózsát?

Elkomolyodott. A fejét rázta.

Én azonban tovább könyörögtem:

- Miért tagadod? Téged az igaz szó semmire nem kötelez. Engem azonban boldogítana.

A fejét rázta:

- Nem én adtam.

Dzsidzsia belépett. Vizes kendõt borított homlokomra.

Mikorra a kendõt elhelyezte, Emõke már nem volt a szobában.