I.
Elbeszélések, karcolatok, jelenetek

ANDORÁS KÖRÖSZTJE

- Akit még nem vertek meg soha - mondta egy festőművész barátom -, ne tegyen egyebet, csak üljön le a festőszerszámaival valamelyik falu közelében. Vagy ha még hamarabb óhajt megverődni, üljön be a faluba, vagy a faluvégre.

Festhet akármit. Festhet krétával, gvassal, akvarellel, olajjal, - mindegy; ép bőrrel aznap nem éri meg az estét.

Mert ha szántóföldet fest:

- Valahol tán az adóját keveslik annak a földnek?

Ha legelőt fest:

- Az urak talán el akarják venni a községtől?

Ha házat fest:

- Valakinek az útjában van talán az a ház?

Ha hidat fest:

- Tán azért festi, hogy megmutassa a hatóságnak? Elhanyagolta a község a hídépítést, az utat, az árkot. Bezzeg az adó!...

Hátha még elevent fest, például gyermeket:

- Akárki meglássa: meghal az a gyermek!

Aki becsületes járatú festő, becsületes képet fest: Krisztust, Máriát, szentek szép képeit. Minden egyéb kép gyanús, és valami titkos célzatú. Alig ült neki a festő, híre fut a faluban: elkomolyult emberek sietnek elő furkósbotokkal és vasvillákkal. Megállnak a festő mögött és vizsgálják a képet.

- Miért fösti ezt az úr?

Hát persze, ha valami kamáslis lélek a festő, aki valamelyik pesti kávéházból úgy indult ki Pilis-Bagosra, mint valami afrikai utazásra.

Én sokszor festettem már ismeretlen faluban, sohase volt semmi bajom. Bemutatkoztam előbb a tanítónak, jegyzőnek vagy papnak, s tőlük kértem valami ráérő embert, hogy villámhárítóm legyen.

Néha persze velem is történtek furcsaságok.

Egy alföldi kis állomáson csak azért szálltam le, mert estére visszatérhettem onnan a fővárosba. Mentem egyenesen a paphoz: hívasson valakit, akinek jólesik egy-két korona, amiért hordozza a holmimat és eloszlatja a falusiak aggodalmait.

A pap gondolkodik:

- Van egy értelmes emberem: Hegedüs Lukács. Rá is ér. A pénz is jólesik neki, mert fél kezére sánta, - ahogy ő mondja. Eltörték a télen a karját egy lakodalomban.

Hegedüs Lukács bá’ csakhamar előkerül. Ötvenéves, kisfejű ember. A jobb keze vörös még, mint a marhatüdő, de már nincs felkötve. Kissé nyugtalan, hogy a pap hívatta.

- Lukács - mondja neki a pap - itt van egy úr, aki azért fizetne, hogy sétáljon kend vele. Festő ez az úr. Okos embert kér vezetőjének. Kendre gondoltam. Kend a városban is gyakran fuvarozott, sok mindent látott, tudja, hogy mi a művészet.

- Tudom, hogyne tudnám, tiszteletes uram.

- Hát micsoda?

- Micsoda? Hát... a cigányság.

- Az is, vagyis hát a zene. De van más művészet is, például aki szobrot farag vagy képet fest. Ez az úr képet fest.

S elmondja neki, hogy mi lesz a dolga. S én is megmondom, hogy két koronát kap a félnapi sétálgatásért.

Lukács helyesli a művészetet és a két koronát. A hátára veszi a festőládácskámat, bal hóna alá a székecskét, ernyőt és állványkát. A jobb kezét bedugja a kebelébe.

- Hát gyerünk - mondom -, nézzünk szét a falun túl is. Majd megtaláljuk, hogy mit fessünk?

Szivart nyomok a szájába, s megindulunk.

A falu olyan, mint az Alföldnek más ezer faluja; széles utcán kisablakos házak, s előttük sovány akácfák, társas ludak, földvizsgáló tyúkok. Itt-ott egy unalommal ugató kutya. Milliószor megfestették már. Az ég is borongós. Ha nincs napfény, nincs kép. Csak sétálunk.

Időnként egy-egy gyermekcsoport lódul utánunk, de Lukács visszariasztja őket:

- Elmenjetek! Nem panoráma ez, se nem danológép.

A gyerekek elmaradnak, s tűnődve bámulnak utánunk.

Sétálunk tovább.

Egy-egy régi ház előtt megállok. Lukács is megáll. Nézi, amit én nézek. Szívja a szivart, s kedvvel pök oldalt. A ház alkalmas lenne a festésre, különösen az a dőlt kerítés, az a megbarnult szalmakazal. De hát nincs napfény.

- Gyerünk tovább.

Megint megállok egy útkanyarulatnál. Lukács is megáll. Szivaroz és pök. A kanyarulatban mély kerékvágások; eső után vagy hóolvadás idején jó kép lenne. De most semmi.

- Gyerünk tovább.

Akácfacsoport egy rozzant szín mögött... Nézem. Lukács is nézi. Szivaroz és pök. Ha a nap sütne, érdekes kép volna. Dehát nincs árnyék.

- Gyerünk tovább.

Lukács megszólal mögöttem:

- Tekintetes uram, az a vöröskapus ház... Azt tessen lefösteni.

Halkan szólt, mint a hajtó, mikor a vadászt figyelmezteti. S kedvvel pökött a csizmája elé.

A ház a túlsó soron áll, de semmi érdekes nincs rajta. Csak épp, hogy odatekintettem.

- Gyerünk tovább.

Már a falu vége felé jártunk. A faluvégen többnyire áll egy-két cigányputri, vagy facsoport, vagy agyagbánya; reméltem, hogy végre találunk valamit.

- Appedig igen jó lett vóna - elégedetlenkedett Lukács -, az a vöröskapus ház. Annál különbet nem tetszik találni sehol.

- Nincs azon semmi érdekes, Lukács.

- Dehiszen...

A falu végére érkeztünk. Fakó sárgára aszott legelő terült el ott, s négy-öt álmos lúd állongott rajta. De a legelőn túl jó távolacskán egy nyárfa-csoport kéklett. Ott bizonyosan tanya áll. Vajon érdemes volna-e odáig elmenni?

Lukács megint megszólalt:

- Mé nem tetszik mán azt a vöröskapus házat?...

- Tanya van ott, ugye, Lukács, ahol azok a nyárfák állanak?

- Dehogy tanya, tekintetes uram, csak kút, baromitató kút.

- Régi?

- Régi bizony. Nem sokkal lehet későbbi a világ teremtésénél.

Néztem.

- Így távolról érdekes az a hamvaskék facsoport - gondolkodtam hangosan -, ahogy szinte beleolvad a levegőbe. De magában mégis semmi.

- Beon semmi a, tekintetes uram.

- Csak annak a facsoportnak a vonala.

Bólint rá:

- Azt lehetne, dehát az is semmi.

- Nem érdemes, hogy azért leüljek.

- Beon nem, tekintetes uram. Az a vöröskapus ház, az valami.

- Nem, azt nem festem.

- Hát má mé nem, tekintetes uram.

- Azért, mert nem festeni való.

- Nem-e? Azt gondoltam...

Tűnődve néztem megint a nyárfák felé, s az égre is, hogy kitisztul-e vajon? Vagy méginkább elborul?

Lukács megint megszólalt:

- Hát tekintetes uram, mondok valamit.

- No.

- Ha azt a vöröskapus házat le tetszene festeni...

- De mondom: nem festem.

- Nem sajnálnék egy pengő forintot... a tekintetes úrnak. Meg aztán... a díjamat is elengedném.

Ránézek:

- Tán a maga háza?

- Enyim-e? Má hogy vóna az enyim, tekintetes uram? Ne is legyen, üssön bele a ropogós ménkű.

- Miért?

- Hát, csak.

S elgondolkodva rázta a fejét. Kissé elvörösödött.

- Megtódom még egy koronával, tekintetes uram.

- Hát ha megmondja igazán, hogy miért kívánja? Talán lefestem, és ingyen.

Lukács a földre pislogott:

- Hát... a hollók egyék meg, tekintetes uram, megmondom úgy, ahogy van: hát csak azér, hogy... az a kutya törte el a jobbkaromat...

---------------

Érdekesebb volt egy másik vezetőm, akit szintén a pap ajánlott. Harangozója volt a papnak, s egyben sekrestyése, mint faluhelyen szokás. Az már értette, hogy a kép: kép. Mert hiszen a papja maga is festegetett. Mindenféle szentkép tarkította a szobája falát. Két tájkép is. Egyiken szélmalom egy szántóföld sarkán. Másikon tópart s egy szarvas, amint iszik. Acélmetszetű képek voltak eredetileg, de a pap vízfestékkel színesekre fordította.

A harangozó hát látott már festéket; értette, hogy a festés nem adóhivatali megbízás. De azért még az az ember is csak nehezítette a munkámat.

Abban az évben történt ez, mikor a Rákóczi tetemét hazahoztuk. Sokat hallottunk és olvastunk akkoriban a kurucokról. Egy tárogatót is vettem akkor, és olyan kedvvel fúvogattam a gyönyörű kesergőket, hogy a házigazdám majdnem kitett miatta a lakásból.

Hát akkoriban festettem azt a képemet, amely erdőben pihenő kurucokat ábrázol, amint havas fák között éjjel, tűznél ülnek. Három bús labanc fogoly is van velük.

A képet már föl is vázoltam, de a havas erdőnek az éjjel színeit nem bírtam elképzelésből megfesteni.

Azért mentem abba az erdősvidéki falucskába. Igazi fákat festek nappali világosságnál, s megvárom ott az estét, a havas estét, s megfigyelem: miként játszik össze a hó világossága a fák sötét színeivel.

- Olyan vezetőt rendeljen énnekem - mondtam a papnak -, aki megvéd a gyanakvóktól, és aki máskülönben is becsületes. Mert hiszen este csak megbízható emberrel kóborolhatok.

A pap gondolkodott, aztán csengetett a cselédjének:

- Eredj! Hívjad át Gács Andorás bácsit.

Egy nyírott bajszú, ködmenes ember lépett be, alig negyedóra múlva. Kis ember, de vastag lábú. Persze, nem a lába volt vastag, hanem a nadrágja volt báránybéléses, meg csizmát viselt, olyat, amelyikben több a szalma, mint a láb. Megállt az ajtó mellett, totyósan, mint az öregek szoktak, akik többet ülnek már, mint állnak. És a csizmája halzsír-szagával egyszerre megtöltötte a szobát.

- Andorás bácsi - mondja neki a pap -, egy kis kereset akadna itt. Ez a festő úr olyan helyre szeretne menni, ahol vén fákat láthat. Kend gyakorta szed hangyatojást az erdőn...

Andorás bácsi csak állt és lógatta zsírtól csapzott szürke haját. Nyakig érő, nyakon körülnyírt haja volt az öregnek. Valahányszor lefelé nézett, a haja mindig előre lódult a fülétől. Ha meg fölemelte a fejét, a haja visszatért a rendes helyére rázás nélkül is.

- Tudok olyan helyet - bólogatott Andorás.

S ráncok közé süllyedt apró fekete szeme vizsgálón csillant reám.

- Csakhogy az nincs közel, tekintetes uram.

- Mennyire lehet?

- Hát tekintetes uram, gyalogosan másfél óra.

- Másfél óra? Nem sok. De ha kend nehezli már a járást, fogadhatunk kocsit?

- Nem nehézlem én, tekintetes uram.

- De estére vissza is kell térnünk. Négykor már sötétedik. Nyolcra vagy kilencre megtérünk. Sok járás. Aztán egy kis teher is van itt, ez a festékes ládika, ez a tábori szék, ez az állvány. Nem lesz nehéz?

Az öreg megbecsülte egy tekintettel a készséget. Oda is lépett és megemelte.

- Semmi ez, tekintetes uram.

Indultunk. Megnyugvással láttam, hogy az öreg nyugodt erővel mozog. A jobb lábára lejteget kissé, de csak mint aki elvesztette a fél csizmája sarkát.

Nyugodt lépésekkel roptatott előttem dombokon, völgyeken át, az araszos hóval borított szántóföldeken által.

Itt-ott a hóból egy-egy elsárgult krumpliszár emelkedett ki, másutt egy-egy csonka napraforgó maradványa. Igen tetszett nekem. Meg-megálltam, szemlélődtem. Szép a tél, szép, dehát nem ezért jöttem. Csak tetszett.

Napfény aranyozta a havas táblákat. Nagy fehér táblák. Helyenkint mozgó betűkként feketélt rajtok egy-egy varjú-dandár. Föl is lebbentek a közeledésünkre, és a hó fölött alig néhány méternyire emelkedve szállottak odább.

Tetszett. Megálltam, szemlélődtem.

Az erdőt is láttam már a távolban, de Andorás még mindig csak tarlókon vezetett. S mintha nem is az erdőnek tartana...

Mégiscsak jobb lett volna kocsin jönnünk, - gondoltam -, ki tudja: mennyire van még.

Andorás szótlanul cammogott előttem. A hátán a festőládám, bal kezében a tábori székecske meg az összehajtott állványka, jobbjában a botja. A ködmen alól egy dohányzacskó cafrangja játszott balfelől, s az egyik szálon sárgaréz pipaszurkáló. Indulás előtt a papnak a bagós skatulyáját abba takarította be.

Volt annyi eszem, hogy mögötte jártam, az ő széles nyomdokaiban. A lépésünk nem egyezett ugyan hajszálig, mert bíz ő rövideket lépett, dehát a járásban is lehet alkalmazkodni.

- Hány esztendős kend Andorás bátyám?

- A szüretkor múltam hetven.

- Nem véltem annyinak.

- Pedig annyi vagyok, tekintetes uram.

- Nohát sokáig fog élni.

- Ameddig az Isten akarja, tekintetes uram.

Egy lejtőn ő szólalt meg:

- Az erdőt festené, tekintetes uram?

- Azt, Andorás bátyám, vén erdőt, a lehető legvénebb erdőt.

- A vénet?

- Azt, Andorás bátyám, mert képnek csak az a szép, ami vén. Egy összeroskadt vén ház többet ér nekünk egy új kastélynál. Egy rozoga vén kút érdekesebb a festőnek akármi szép új kútnál.

- Mégis az erdő... Tanálkozna annál különb festenivaló is errefele, tekintetes uram.

- Micsoda?

- Sok minden.

- Mégis...

- Mer az erdő csak fa. Itt is fa, ott is fa. Lombja sincs ilyenkor.

- Úgy szép.

- Tar.

- Úgy szép télen, ha tar.

- Lehet. Én bizony nem fösteném. Van annál szebb is.

- Például.

- Hát például van erre egy szent köröszt, az ölég vén.

- Hát aztán mi van azon a körösztön?

Hallgatott vagy öt lépést.

- Nincs rajta semmi - mondta csendesen -, csak köröszt. Mer a Krisztus, az sokba kerül. Volt rajta. Lerágta a rozsda.

S hogy gondolkodva nézett a csizmájára, a haja előreleffent, s eltakarta az arcát.

Szőlőhegy látszott a távolban, álló karóknak szürke sokasága. Közötte kunyhók. Kőkunyhó is, kápolnácska is. Ősszel, mikor pirosas a hegy, jó kép lehet.

Andorás megint megszólalt:

- A köröszt úgy is szép, tekintetes uram, Krisztus nélkül. Mer ha köröszt, rajta van Krisztus urunk is, láthatatlanul. Azért ha valaki leföstené...

- De minek?

- Minek? Hát minek az erdőt?

- Az erdő más. Az erdő mindig szép, festeni való, Andorás bátyám.

- A köröszt inkább, kiváltságosképpen az a szent körösit, tekintetes uram, az igen megérde­mölné. Vén köröszt, negyven éve, hogy áll. Megérdemölné.

- Lehet. De most erdőnek a festésére jöttem.

Megint szótlanul ropogatta a havat. Nekem persze mindig a nyomait kellett néznem. S még csak nem is egymértékű nyomok; egyik lépése hosszabb valamivel, ha csak két ujjnyival is. Eleinte nem is ügyeltem rá, de már mikor órája lépegettem a nyomában, magam is mintha meghibásodtam volna. Meg kellett állnom olykor és széttekintenem, hogy meg ne szédüljek.

Olyankor ő is megállott és visszatekintett.

- Bizony - mondta nyugalmasan -, erre nincs most nyomás. A hó tegnapelőtt esett.

S rám nézett:

- Nem tetszik-e megnézni azt a körösztöt?...

- Majd máskor, bátyám.

Szinte bosszantott már a keresztjével. Az efféle emberek csak érzelmileg értik meg a művészetet. Egy bolti címfestő ecsetje alól kikerült rossz Szent Katalin-kép érdekesebb nekik Milé Angeluszánál, s egy tíz koronás Nepomuki szobrot bizonyára nem adnának oda a milói Vénuszért.

Mégis, hogy tovább ballagtunk eszembe jutott, hogy Erdélyben a Maros partján láttam egyszer egy útféli keresztet. Sziklák alatt állt az a kereszt, s néhány vén fenyőfa terített rá árnyékot. Valami postást öltek meg azon a helyen. De az a kereszt ott a sziklák közt, a nagy némaságban is, mintha sóhajtotta volna azt a szomorú történetet. Mint a tenger csigája, amelyben benne búg halkan a vihar, amely kivetette őt a vizek világából. Az a tájkép... No mindig bántam, hogy le nem festettem.

S hátha ez is afféle, amit Andorás mond? Télen éppenséggel érdekes lehet.

De megintcsak elvetettem a gondolatot, bolond megy Makóra, ha Ceglédre indult.

Szédültem. Megálltam.

A nap az ég fehér dunyhái közül sugárzott alá, és vízgyöngyökké olvasztotta a hóból kiálló kórókon a havat. Itt-ott a déli domboldalakon is előbarnultak az őszi mélyszántás felső rögei.

Semmi egyéb fa a hegyekkel határolt fehér síkon, csak egy sor leveletlen akác, az se vén. Kocsiút lehet arra.

Egyszercsak elém ötlik a síkon egy magányosan álló barna fakereszt, mintha egy kiterített nagy fehér zsebkendőnek a sarkán látnék egy szimpla