T

betűt.

- Talán csak nem az a köröszt, Andorás bátyám...

Andorás előemelte az arcát a haja két szárnya közül:

- Av vóna.

- Gyerünk tovább.

Andorás azonban csak állott:

- Nem tetszik?

- Nem sokat ér. Jobb szeretnék már az erdőben lenni.

Andorásnak elmeredt a szeme:

- Nem sokat ér?

- Nem festeni való.

Andorás még mindig állt, és a keresztre bámult.

- Nem festeni való? - morogta megbotránkozva.

- Nem, nem Andorás bátyám. Egy üres fehér sík, s rajta egy fekete T. Nem, ez nem mond semmit.

- Fekete té?

- Az, az, fekete té. Semmi.

- Semmi? A szent köröszt az semmi?

- Semmi. Képnek semmi.

- Hm. Talán bizony?...

S egy percre úgy nézett rám, mint a bika, mikor a legelőn fölemeli a fejét az automobilra vagy a piros napernyőre.

- Nohát - azt mondja elkomolyultan -, én már nem megyek tovább.

- Csak nem hagy tán itten?

- Bizony itthagyom én, tekintetes uram. Nagy a hó, hiába no. Öreg is vagyok. Vissza tetszik-e jönni? Vagy hogy lerakjam itt a holmit?

S már rakta is le a hóba.

Nem értettem, hogy miért haragszik rám?

Csak nem fogok tán az ő kedvéért zsebkendőt festeni?

- Andorás bátyám - mondom neki -, ne bolondozzon kend. Mit mond a papja? Avval bíztatott engem, hogy úgy megbízhatok kendbe, akárha apám volna. Aztán itt már kocsinyomadék is van, könnyebben haladhatunk.

Nem tudom, hogy a papra való hivatkozás hatott-e, vagy hogy az út könnyebbsége volt nyilvánvaló, Andorás kis gondolkodás után megintcsak fölszedte a holmimat.

- Hát... ha az Isten is úgy akarja - mormogta megjámborultan.

Szótlanul ballagott az útra, amelyen a kereszt is állott. Bizony csak olyan rozoga és korhadt kereszt volt az közelről is, mint amilyennek messziről láttam. A tetején és a két vállán egy kis hómaradvány olvadozott. Az alján is körülolvadt a hó, mintha valaki megingatta volna azt a keresztet.

Andorás megállt és lebocsátotta a cókmókomat a hóba. A süvegéért nyúlt. Levonta a fejéről, és keresztet vetett.

A manó vigye el ezt az ájtatos aggot, bizony még olvasót is von elő, s elmondja rajta mind a százötven áve Máriát.

Magam is levettem a kalapomat és bosszankodtam. Dehát nem szólhatok neki, mert csakugyan itt hagy a hó közepén.

Andorás nézett a keresztre, s a szája ájtatosan mozgott. A csodatevő Mária-képek előtt láttam olyan álmodó-szemű mély imádkozásokat. Meg is hatott mindig. Csak épp ott nem szerettem, hogy álldogálnom kellett.

Andorás azonban csak egy Miatyánkot eresztett, s után tán egy Üdvözlégyet. Megint keresztet vetett, s visszavonta a fülére a süvegét. Fölszedelődzködött. Megindult.

- Azelőtt itt is erdő volt - mondta megenyhülten -, de kivágták. Fölszántották. Ez a szent köröszt még akkor állítódott ide, mikor erdő volt.

- Megöltek itt valakit, ugye-e?

- Nem öltek itt senkit.

- Hát akkor minek az emléke?

Andorás megállt, mintha megütötték volna.

- Minek az emléke?

- Valaminek csak emléke?

- Valaminek?...

S maga elé nézett, mintha igen különös volna az a véleményem, hogy valaminek az emléke az a kereszt.

- Hát - mondotta a fejét lógatva -, lehet, hogy valaminek az emléke. Ámbátor...

- Valami csak volt itt? Talán csata?

- Csata? Lehet. Ámbátor nem járt erre se rác, se német, se muszka. Nem volt itt semmi. Egy verem volt itt.

- Verem?

- Az. Farkasverem.

- Farkasverem? Hát farkasok is járnak erre?

- Nem, most mán nem. De akkoriba, mikor ez is erdő volt, bizony tanálkoztak. Mert nagy erdő volt e, tekintetes uram, öreg erdő. Azóta kivadászták a farkast, hogy nyoma se maradt. Az uraság meg a fia.

S a haját lógatva ballagott tovább.

Jó félórába telt, míg eljutottunk az erdőbe. Fiatal rész volt, a legöregebb fa se lehetett több benne tizenöt esztendősnél.

Ott már nem volt út, vagy ha volt is, csak épphogy átléptünk rajta. Az öreg csak olyan nyugodtan cammogott, mint induláskor, én azonban már jobb szerettem volna ülni.

- Messze van-e még Andorás bátyám?

- Mingyán odaérünk.

A fák közt kocsiút kanyarodott elénk. Mély kerékvágások, ökörlábnyomok.

Andorás megállt és az útra nézett.

- Hm, hm.

Megint megindult, nézett a fák között az erdő belsejébe. Morgott, hümmögött, a fejét csóválta.

Már akkor annyira fáradt voltam, hogy nem is kérdeztem, min tűnődik? Megnéztem az órámat, tizenegyen járt. Még csak két órája, hogy elindultunk, s én már majd eldőlök. Szomjas is vagyok, éhes is vagyok.

- Van-e itt forrás valahol, Andorás bátyám?

Andorás megállt:

- Erre bizony nincsen, tekintetes uram, mer ecs csak afféle száraz erdő.

- Hát pedig most már jó lenne egyet pihennünk is.

Andorás megint aggodalmasan nézett be a fák közé.

- Itt volnánk mán, alig egy varjúszállásra. De a szél hordja el...

- Mi baj?

- Alighanem kivágták.

- Az erdőt?

- A vén fákat. Mer látom, hogy hordták. Nem is régen.

Továbbindult. Morgadozott. Hát csakugyan, alig lépünk ötvenet, előfeketélik három nagy, vastag fatönk is, s körülöttük a sok gally, fejszeforgács és fakéreg.

Nohát hiába gyalogoltam tizenöt kilométert! Bosszankodtam. Éhes is voltam már.

- Micsoda falu van ide legközelebb?

- A mi falunk.

- Közelebb nem találunk valami házat, ahol megebédelhetnénk?

- Találhatunk - felelte nyugodtan az öreg -, ha az Isten is akarja, találhatunk.

- Hát nem bizonyos?

Az öreg gondolkodott:

- Tán a Vörös ökörbe...

- Hol az a Vörös ökör?

- Túl ezen a völgyön, tekintetes uram, az országút mellett.

- A szőlőhegy alatt?

- Ott. Ott megebédelhetünk, ha az Isten is úgy akarja.

Fél óra múlva bent ültünk a kis útszéli kocsmában, a szőlőhegy alatt. Dézsmaház lehetett az valamikor, ott tizedelték a mustot. Idő haladtával lám Vörös ökör lett belőle. Hogy miért éppen ökör? Másutt is láttam már kocsmát ökörcímerrel. De nem volt akkor kedvem, hogy ezen az elnevezésen tréfálkodjak.

- No, kaphatunk-e valamit ebédre?

- Hát nem igen, ha csak kávét nem.

Kávét még sohase ebédeltem, dehát ha nincs más...

- Bizony mást nem adhatok.

- Hát akkor kávét iszunk, két porciót. Üljön ide kend is, Andorás bátyám. És hát fűtsenek is be kissé abba a pléhkályhába, hiszen itt hidegebb, mint kint.

Andorás lerakta a sarokba a festőládát, állványt és tábori széket, aztán szemérmetesen ereszkedett le a hosszú tölgyfaasztalnak a túlsó végére.

- Ide mellém, Andorás bátyám.

Más vendég nem volt az ivóban, csak mi ketten.

A kocsmárosasszony (könyékig kormos, időske parasztasszony), csak bámult bennünket. Látszott a helyen, hogy télidőben ritkán lát vendéget. Aki bevetődik is, tarisznyából ebédel.

- Nohát, csak hozza azt a kávét!

A kávé két óriás ibrikben csakhamar megérkezett. Nekem elég volt belőle egy kanálnyi is, Andorás azonban jóízűen lefetyelte. Még az ibriket is félrefordította, hogy egy csepp se vesszen kárba.

- Megeszi-e az enyémet is?

Andorás némi szemérmetes pillogás után elfogadta. Ette jóízűen. Törülte az öklével a bajuszát.

Eközben az asszony tüzet gyújtott a kályhába, és némi érdeklődéssel kandított felénk.

- Vóna tán szalonnája? - kérdezem.

- Van - felelte az asszony. - Ha tetszik, rántottát is csinálhatok.

- Ejnye, hát miért nem mondta előbb? Csináljon no, kettőnknek, és aprítson alá egy kis szalonnát.

A rántotta is elkészült. Lehetett nyolc tojás. No arra már igazán kedvvel törülgettem a pakfonvillát.

Elénk helyezi egy nagy lábosban, melléje meg a dombosra sült likacsos kenyeret.

Ízlelem, hát valami istentelen avas ízű! Hájjal sütötte-e, vagy a tojás között volt romlott? - abból se ehettem.

- Jó ez magának, Andorás bátyám?

- Jó.

S ette is nyugodtan, édesdeden, hosszasan. Bal kezében a kenyér, jobbjában a villa. Eszik olyan komolyan, mintha becsület kérdése volna, hogy azt a rántottát az utolsó falatig betakarítsa.

Az asszony megjelenik. Néz várakozóan.

- Hozzon bort is - mondom -, milyen bora van?

- Van veres is.

- Hát hozzon vereset, fél litert. Vagy hozhat egész litert is. Aztán hát főzhetne tán nekem két tojást héjában.

- Lehet. De nem tetszene-e szalámit enni?

- Szalámit? No hálistennek! Hozzon csak belőle jó tányérral.

Hozza a bort, s utána csakhamar a szalámit is, nagy cseréptányérban, hat embernek valót.

Nézem a szalámit, bizony rég elfeledhette az a szalámi, hogy ki volt a gyárosa? Mégis megízlelem. Hát kutya is megfintorgatta volna rá az orrát, foghagymás volt, avas volt, romlott volt.

- No, ez nem embernek való. Ezt ezen mód visszaviheti az asszony.

S nézek Andorásra.

- Kóstolja kend is.

Andorás belebök a villával, és csak úgy héjastól bevesz egyet. Harap hozzá balkézből. Eszi jóízűen.

- Mán - mondja -, ha fizetni kell érte, tekintetes uram, vissza nem küldjük.

Megette azt is az utolsó szeletig.

Én mégiscsak két kemény tojást ebédeltem. Ittam is rá, - hogy a fagy egye ki a tőkéjét a földből!...

Andorás is ivott nagy nyeletekben, hosszasan.

Az arca már akkor piros volt, a szeme csillogó. Hogy én rágyújtottam a kis angol pipámra, ő is elővette a bekecse zsebéből a maga kis cserépszutykosát, dohányzacskóját.

- Nohát - szólaltam meg -, kend találta el az igazságot, Andorás bátyám; hogy ha az Isten akarja, ebédelünk a Vörös ökörben, ha pedig nem akarja, nem ebédelünk. Lám: kendnek akarta, nekem nem akarta. Igyék kend. Hozzon még egy üveggel kocsmárosné!

Andorás bá vidáman pillogott:

- Azt mán én korán megtanultam - felelte.

- Nohát jó iskolája volt kendnek.

- Jó iskolám? Hát igaz, jó iskola volt. Ha szűk is...

- Szűk?

- Megfordulni is alig bírtam benne, tekintetes uram. Pedig csak egymagam voltam benne a tanuló.

- Egymaga?

- Egymagam, tekintetes uram.

- Tréfál kend?

- Nem én.

- Olyan iskola nincs.

- Hát nincs, az igaz. De volt, akkor volt. Az igaz, hogy csak egy éccakán tartott a tanulás, de mégis iskola volt.

- Mégishát micsoda iskola volt az?

- Csak egy farkasverem, tekintetes uram.

- Farkasverem?

- Az, tekintetes uram. Av vót az én iskolám. Írni-olvasni nem tanultam benne, csak számolni, azt is csak lélökkel. Meg még egy nagy tudományt, hogy a szabad akarattya megvan ugyan az embernek, de a jó Isten mégiscsak zabolán hordozza. Azér mondom én mindig, ha nem úgy fordul a sor, ahogy én szándékoltam, azért mondogatom, hogy: „Ha a jó Isten akarja...”

- Hát ez szép is mondásnak. Andorás bátyám. De csak nem hiszi tán kend, hogy a jó Isten most három óra hosszat egyéb gondolattal nem foglalkozott ott a hófellegek fölött, hanem csak avval, hogy adjon-e nekünk ebédet a Vörös ökörben, vagy hogy ne adjon?

- Nono - felelte megütődve az öreg -, hát nem is úgy gondolom. Mer a világ urának sokféle a gondja.

- Hát akkor miért emlegeti kend mindig minden csekélységben?

- Az csak szójárás, tekintetes uram.

- Hát csak szójárás?

- Az. De azért van akarat rajtunk Istennek szent parancsolatából. Van. Mert az őrzőangyal miért volna kirendelve? Ló mellett ember, ember mellett angyal. De gonosz eb ám az ember, tekintetes uram.

- Hogyhogy Andorás bátyám?

- Hát úgy, tekintetes uram, hogy félre-félrehág a teremtett ember, kivált, míg fiatal. Hej, nagyokat ránt olyankor az angyal rajta.

S a fejét csóválta. Mosolygott. Kedvvel bodorgatta a bagó-füstöt.

- Igyék, Andorás bátyám. Én nem iszok: nekem savanyú. De kend csak hörpögesse.

Ivott, és egyre melegebben nézett reám.

- Lássa, tekintetes uram - mondta -, én mán csak becsületes ember vagyok. Igaz-e, hogy a papunk is úgy ajánlott? Hát lássa, velem is megtörtént fiatal gazda koromba, hogy neki­indultam egyszer igenyösen az akasztófának.

- Kend? Az akasztófának?

- Annak, tekintetes uram. Tessék elhinni, hogy magam is sokszor álomnak vélem. Hogy mondok: én voltam-e csakugyan? Vagy tán mégis mással történt, aztán magamra gondolom? De hiába, csak én vótam a.

Hát tetszik tudni, úgy volt az, hogy egyszer nyár vége felé, Kisasszony előtt való vasárnap, ahogy kigyövünk a szentmiséről, odaszól a papunk:

- Andorás - aszongya -, nézz be hozzám egy szóra.

Nem ez a mostani papunk, hanem az öreg Tombátz Alajos tisztelendő úr. Rég meghalt, Isten nyugosztalja. Kilis vitte el vagy micsoda. A nyakán volt a kilis.

Hát aszongya aztán odabe:

- Nézd fiam, nyolcszáz pöngő forintot köllene átküldenem az öspörös úrnak még máma. Kire bízzam? Nincs olyan bizatos emberem. Terád gondoltam. Okos ember is vagy, becsületes is vagy, a lovad is jó, másfél óra alatt megfordulhatsz. Aztán hát egy forintot is kapsz tülem fuvarpénzt.

- Ej - mondok -, mán ilyen kis fordulóér...

- De csak fogadd el - aszongya -, mer nem az én pénzem e; beleszámítódik a forint a költségekbe. Csak fogadd el, rád fér.

Hát mán úgy elfogadtam. Mert tetszik tudni, sovány vót a termés abba az évbe. A fiamon is hideglölés járt azon a tavaszon, harmadfél forintba került csak az orvossága. Oszt nem is használt az orvosság, hanem úgy múlt el rúla a baj, hogy Bognár Örzse ráimádkozott. Boszorkánynak mondták azt a Bognár Örzsét, de csak afféle szóbeszéd volt a. Az is meghalt mán régen, Isten nyugosztalja.

Hát nekiindultam, mingyán ebéd után. De csak úgy gyalogosan. Mer szombaton követ hordott a lovam. Akkor tágíttatta a jegyző úr a községházát - Isten nyugosztalja -, oda hordtuk a követ. Hát csak úgy gyalogosan.

Kulacsot nem vittem magammal, mert mondok, úgyis kapok ott egy pohár bort. Visszafele meg felnézek a komámhoz a szőlőhegyre. Pásztor volt akkor, Isten nyugosztalja. Búcsún barátkoztunk össze, mert nem falunkbeli volt. Csakhogy ő is énekese volt a búcsús seregnek, én is. Ha ő rákezdte a város túlsó végén, meghallottuk az innensőn, akárcsak a kokas kukorikolását. Igaz, hogy én is ha rákezdtem, meghallották túlnan. Hát összebarátkoztunk, komák is lettünk később. Igen becsületes ember volt szegény. Ámbátor akasztófán halt meg. De azért mégiscsak aszondom, hogy becsületes ember volt. Tuggya fene, belekeveredett. Mindenbe bele keveredhetik a becsületes ember is, tekintetes uram. Nem ügyel az angyal rángatására, belekeveredik.

Hát megyek, viszem a pénzt. Oda is érkezek röndösen, második harangszóra, létánia előtt. Az őspörös úr megadja az írást, a pohár bort is kiadatja. Utána mingyán beharangoznak.

Gondókodok, hogy elmenjek-e én is a létániára? De mondok, nem megyek el mégse, mer akkor a komámmal nem találkozhatok.

Pedig hát jobb lett vóna, ha a létániára megyek, hogysem a szőlőhegyre. Mert a létánián a jó Isten van jelen, a szőlőhegyen meg csak a komám. Ingyen se gondótam volna, hogy a komám mellett az ördög is.

Pedig hát mondom, igen becsületes ember volt, Isten nyugtassa. Pap se imádkozhatik többet, min ő. A szentolvasó soha le nem vált a kezéről, és pénteken meg nem ette volna a szalonnát egy százasért sem. Hanem hát benne van a szent miatyánkban: És ne vígy minket a kísértésbe, - azt kellett volna gondolatosabban imádkoznia, mint ahogy imádkozta.

Jó sora vót őneki ott a hegyen. Élhetne most is, csakúgy mint én. Mert mi dolog is az: egyszer-kétszer megkerülni a szőlőt? Alhatott nappal, aminthogy aludt is. A Szent Vendel kápolnája előtt szokott szunnyadozni. Vagy szunnyadt, vagy imádkozott, de nappal többnyire ott tanyázott.

Hát indulok a hegynek. Bepillantok útközben a kunyhajába is. De csak a kutyája ült ott; oda volt kötve az ajtóhoz, mivelhogy vasárnap kapta a komám a kenyeret meg a szalonnát.

Kerülök a kápolnának, hát ott hever a sarjún. Az övé volt az a sarjú. A kápolna körül ma is a csőszé a fű.

- Aggyisten - mondok. - Erre jártam, hát mondok: felnézek hozzád, nem ettek-e meg a rigók!

Hát beszélgetünk, hogy aszongya:

- Hol jártál?

Mondom, hogy pénzt vittem az öspörösnek.

- Mennyit?

Mondom.

- No - aszongya -, ha nekem annyi pénzem volna, elmennék Lurdesbe.

- Hol van a?

- Tudj’a harcsa. De minek is azt tunni? ölég ha a gőzös tudja (Odamék az ablakho: kérek bilétát Lurdesbe. Aggyák a bilétát, beülök a bagonyba, elvisznek Lurdesbe.)

- Hát aztán minek a? Hiszen nem beteg kend.

- Hát csak. Látnék csudát.

- Csudát?

- Azt. Ahogy a sánták lábra kelnek, vakok azt kiáltják: látok! Szűz Mária meg-megjelenik tiszta, szent, élő-eleven valóságában.

- Messze lehet a - mondok.

- Te talán nem hiszed? Van minálunk egy könyv, Vadas Pál sógoré, abban megolvashatod. Száz csudát is olvashatsz benne.

- Hát mondok, ha nekem annyi pénzem volna, mégse mennék oda. Mer csudát látok én itthon is ölöget.

- Mi csudát láthatsz itthon?

- Hát mindenfélét. A gőzős is nagy csuda. A hátultöltő puska még nagyobb csuda. A kánto­runknál meg láttam egy kalamusszárat, akkorka üveggyöngy van benne, mint egy kölesszám, aztán aki abba belenéz, hát akkora palotát lát benne, hogy a templomunk is beleférne tornyostul. Hát hogy tették bele azt a nagy palotát abba a kis üvegszembe?

- Am mind nem csuda - feleli -, mer az mind csak csinálmány.

- No mondok, hát akár csuda, akár csinálmány, de ha nékem nyolcszáz forintom volna, hát bíz én nem csudalátásra vesztegetném.

- Hát mit csinálnál vele?

- Akármit. Papot nevelnék vele a fiamból.

- No, aszongya, hát az se rossz. Még okosabb is, mint amit én mondtam. Mert aki pap, ingyen megjárhatja Lurdest, meg még tán az apját is elviheti. De ha te nem vágyakozol oda...

- Vágyakozok biz én. Csakhogy pézér, nagy pézér a csuda se kell. Ölég csuda a, hogy megvan a mindennapi kenyerünk ebben a szegény földi világban.

Ahogy ott beszélgetünk, szekérzörgés hallatszik. A hegyoldalon érkezett föl a szekér.

- A zsidó szekere - mondja a komám -, bizonyosan a hordókat hozatja ki.

Csakugyan av volt. Felhaladt a pincébe. Aztán a kocsis odagyött hozzánk. Hozta kantáron a lovát is.

- Füvelhetnek tán itt is ekkicsit - mondotta.

Aztán hozzánk telepedett. Vele volt a tarisznyája is.

- Szentje ne legyen annak a zsidónak - aszongya -, mán vasárnap is dógoztat velem.

- Ne káromkodj itt - dorgálja a koma -, elveri a jég a szőlőt.

- Ősszel mán nem veri el.

- Elverheti ősszel is - mondja rá a koma.

Tűz mellett ültünk ott. A koma szalonnát pirított. Szelt a kocsisnak is.

Szalonna után a kocsis megtörli a bajuszát, aztán aszongya:

- No, erre nem iszunk vizet, hanem iszunk rá úri italt.

Avval benyúl a tarisznyájába, és elővon egy karcsú nyakú kis üveget. Az üveg tele van valami orvosság színű itallal. Be is van pöcsételve a tetején kék pöcséttel. Az oldalán aranyos cédula.

- Ilyet még nem ittak kendtek - mondja a kocsis -, mert ilyet csak az urak isznak: az öspörös úr, a kasznár úr, ispán úr.

Csak nézzük.

A kocsis lekoccantja a kése fokával az üvegnek a nyakát. Még ki is folyt valamelyes, noha mingyán a szájáhó kapta, hogy kárba ne vesszen egy csöpje se.

- No - aszongya -, hát igyanak kendtek is. De csak egy madárkortyot. Mert ebből egy kis korty annyi, mint borbul egy pohárra való, a legerősebb borbul.

- Dejszen - aszongya a koma -, én nem iszok belüle, mert nem igaz úton került ez tehozzád.

Mondok magamban, én se iszok.

- Ihaték ebbül - biztatja a kocsis. - Ha lopta valaki, nem én loptam. Hanem aki lopta, a zsidónak lopta. Mer ilyet csak gerófok, bárók, hercegek isznak.

- Nem - aszongya a koma -, csak idd meg magad.

A kocsis elkedvetlenül.

- No - aszongya -, hát kend is a zsidót pártolja. De Isten akárhova tegyen, ha loptam, akár a zsidótúl, akár mástúl. Hanem mikor rakodtunk a városba, más szekerek is rakodtak ottan. Mindenféle portékával rakodtunk. Aztán ahogy én is indulnék, hát egy nyaláb széna hevert ott az udvaron, valamelyik leejtette. Fölnyalábolom a szénát, hogy mondok, ne vesszen kárba, hát akkor látom, hogy közte van ez az üvegecske. Tuggya fene, kié volt a széna? Kérdeztem egypár embert, hogy kié? Egyik se tudta. Mutattam nekik ezt az üveget is, hogy mondok, orvosság-e vagy méreg? Akkor mondta egy öreg kocsis, hogy derága finom ital: császárok, királyok isznak csak ilyet.

- No - aszongya végtére a koma -, hát nem rontom kedvedet, megkóstolom.

És hát kortyint. Hunyja a szemit utána. Csudálkozik.

- No - aszongya -, hát ilyet még csakugyan nem ittam. Mi ez?

- Jamajka - feleli a kocsis -, láthatja kend, ide van írva az ódalára.

A koma csóválja a fejét. Adja az üveget nekem is.

Mondok, ha a koma ivott, ihatok én is. Kóstolom én is a jamajkát, hát olyan, mint a tűz, de valami gyönyörületes jóízű.

A kocsis fölvette a fűből az üvegnek a letörött nyakát. Zsebre dugta.

- Van ilyen - aszongya -, a gazdám pincéjébe száz üveggel is. Ládába érkezik. Különben minden ládába érkezik. Kis láda, nagy láda, van ott mindenféle. Vasláda is.

- Vasláda is? - csudálkozunk a szón. - Ugyan mi érkezhetett abba?

- Semmi - feleli a kocsis - de semmi se volt benne. Az Örzse szolgáló látta, mikor kinyitották. Mert a szobába cepeltük. Hat ember ereje nyögte, a kutya ugassa meg! Olyan vót az a vasláda. De nem is láda az, hanem inkább fisonyér, kurta fisonyér, csakhogy színtiszta vasbul.

- No - aszongya a komám -, akkor abba bizonyosan pénzt tart a zsidó.

- Nem is mogyorót - mondok én is. - A fügefáját neki, mán annyi a pénze, hogy nem fér a bugyellárisába!

- Csakis - mondja a kocsis -, mert én magam láttam saját testi szemeimmel, hogy annyi százas volt egyszer a zsebibe, hogy ha kirakta volna egyenkint, hát a szobája pallóját betakarhatta volna vele. Még a pitvart is.

A koma csak szítta a fogat, csak csóválta a fejét, mert a zsidót nem állhatta.

- Hogy az Isten is olyannak aggya a pénzt - aszongya -, aki az ő szent fiát fölfeszítette. De - aszongya - legyen meg az ő szent akarattya.

- Hát nincs különben - mondja a kocsis. - De lehet, hogy Csuka Bandi erányába vétetődött az a vasfisonyér. Hallották tán, hogy egy Csuka Bandi nevű ember betyárkodik a szomszéd vármegyékben. Hat cimborája van, aszongyák.

Azokban a hetekben kezdődött, hogy Csuka Bandi rabolgatott imitt-amott. Ölni nem ölt meg senkit, csak betoppant úri házakba, és pisztollyal, puskával rettegtette az urakat. Így járta a hír. De sohase hallottam, hogy mi lett vele?

Szüret után valami két hétre a kántorunk szólít meg, hogy aszongya:

- Ráér-e kend délután, Andorás? Általmennék a hegyre, aztán egy hordó új bort is hoznánk visszatéret.

Hát el is mentünk. Úgy volt, hogy estére megtérünk, de a kántorunk oda ragadt egy pince elejbe két másik kántorral, meg a nánaháti jegyző úrral.

A komám még akkor fent tanyázott a hegyen. Mink is tüzet raktunk. Kaptunk újbort egy öntözőkupával. A koma valami új éneket szerzett, igen gyönyörűséges szép, éneket a Boldogságos Szűz Máriárúl. Azt énekelgettük csendesen, hogy majd a májusi búcsún avval vezetjük a búcsúsokat. Közbe-közbe ivogattunk is képesint.

De gyött megint a kocsis: hozzánk telepedett. Megint volt nála jamajka.

- No a teremtésit - aszongya -, hát láttam a vasfisonyért bévülről is. Nohát nem hiába, hogy olyan veszett nehéz volt, vas fala van annak araszos. Az ajtaja meg csupa merő egy zár. Tizenhat vastag acélnyelv rukkan abból a vasfisonyérnak a falába. De az a vasajtó is araszos. Gyöhet Csuka Bandi! Tizenkét kovács, tizenkét pöröllyel hét nap verhetné, míg bele bírna törni abba egy kis törést.

Csóváltuk a fejünket mink is, hogy miféle nagy mesterséges alkotás az olyan.

A kocsis még apróbbra elbeszélte a csudálatos alkotmányt, hogy a közfalak is vasbúl vannak benne, kívülről meg olyanra van beföstve, mintha fábúl vóna.

- De - aszongya -, ki gondolná, hogy annak a nagy zárnak csak ekkora a kulcsa.

És a hüvelykujját mutatta:

- Ekkora kis lapos. Az Örzse mondta ezt nekem először, de nem hittem, ameddig magam is nem láttam. Bár elvesztené egyszer.

- Hát aztán ha elvesztené - mondja a koma.

- Hát elvesztené - feleli a kocsis.

Oszt csak a könyökire bókol. Hallgat, belepislog a tűzbe.

De a koma tovább firtatja:

- Hát aztán mit csinálnál a kulccsal, ha elvesztenék?

A kocsis vállat von:

- Mit csinál az egér az éléskamrában.

- Mit csinál? Hát mit csinál?

- Hát csipeget innejd is, onnajd is. Ménkű abba a zsidóba, úgyis hamissággal szerzi azt a sok pénzt.

Nem tetszett nekem ez a beszélgetés. A koma is csak csóválta a fejét. De mégis elgondol­kodtunk rajta, hogy a magunkfajta szegény ember milyen verejtékkel szerzi a krajcárokat.

- Csak egyszer megkaparinthassam azt a kulcsot - mondja a kocsis -, mását csináltatnám; rájárnék vagy két esztendeig... Nekem is lenne pénzem.

- Hát aztán mit csinálnál vele? - mondja a koma - akár házat vennél, akár szőlőt, egyszerre azt kérdeznék, hogy mibül?

A kocsis legyint:

- Nekem is van ám eszem. Mert nem vennék én se házat, se szőlőt.

- Hát akkor minek a pénz?

- Minek? Élném a világomat. Életembe egyszer volt jó napom. Mikor katona voltam. Egy jó cimborámnak meghalt az apja, aztán örökölt. Hatan vótak testvérek, mindenkinek jutott nyolcvan forint. Hát ahogy megkapta a nyolcvan forintot:

- No, Bálint - aszongya -, kérezkedj ki te is, máma gerófok leszünk.

Bécsbe lógeroztunk akkor. Hát nem is volt Bécsbe aznap olyan nagy úr, mint mink ketten, legföljebb, ha a király. De azon alul aztán senki. Legelőször is trafikba mentünk, tíz vergónia mindenikünknek. Aztán beültünk egy kocsmába, kezdtük tormás virslin. Ettünk tíz párt. Ettünk utána héring-halat. Aztán disznó pecsönyét. Utána feketekávét, mint az urak. Aztán bornyú pecsönyét. Mögint kávét meg bécsi sajtot. Közbe bort is ittunk, sört is. Egyszer bort, egyszer sört. Aztán mögint bort, mögint sört. Mikor mán úgy félreállt a bögyünk, mint aratáskor a csirkének, kimentünk a Páterba. Végignéztünk minden panoramát, célba is lőttünk, meg ráültünk a riglispilre. Úgy elszédültünk, hogy nem találtunk ki az ajtón. De aztán mögint virslit ettünk, tíz párt, mert sört ittunk, hát csakhamar helyre igazodtunk. Olyan helyre találtunk aztán, ahol trombitásbanda muzsikált. A sok német szolgáló keréngőt táncolt, mert ott másképpen nem táncolnak. Mink nem tudtunk németül, de azér tanálkozott táncos nekünk is, mind a kettőnknek szölke. Hát jártuk mi is a métely-táncot. Persze, el is szédültünk hamarost. Ki akartak vezetni bennünket. De a pajtásom odavágott egy tízforintost a bandának, hogy aszongya:

- Magyar táncot nekünk!

De nem tudott a banda magyar táncot, a kelnerek meg kifelé lökdöstek bennünket.

- Hát, aszongya a pajtásom, akkor vissza a tízest!

De nemhogy visszaadták volna, hanem méginkább lökdöstek kifelé. Mink persze ellenkeztünk, hogy mondok:

- Egy-két némettől még nem ijedünk meg!

Hát nem is ijedtünk meg. A bagnétot is kihúztuk. De hiába, mert a sokaság győzött. Darabig ott hevertünk a gyöpön. Igen búsultunk, hogy a bagnétunkat elvesztettük. Végtére is aszongya nagybúsan a pajtás:

- Gyerünk! Együnk virslit.

Hát fölkeltünk. Aztán egy bódéba megettünk tíz pár virslit. Ittunk rá sört. Egyszerre helyre­igazodott az erőnk.

- Gyerünk vissza - mondok - a bagnétunkér.

- Várj - aszongya -, igyunk még egy kancsó bort is.

Akkor halljuk, hogy cigánybanda muzsikál a szomszédba, egy fehérrácsos kerítésű udvaron!

Tovább mán aztán nem tudom, hogy vót. Csak azt tudom, hogy mikor fölébredtünk, se sapkánk, se bagnétunk, oszt nekem a fél pofám úgy föl volt dagadva, mintha valami trombitás-regruta az én pofámmal tanulta volna a capistrángot. Hát lássák, annál szebb napom nem vót soha életemben.

- No - aszongya a koma -, annál bizony szebb napotok lehetett volna, ha elmentetek volna azon a pénzen Lurdesbe.

Megint ittunk a jamajkából. Olyan jókedvünk kerekedett tőle, hogy még danoltunk is. A koma kezdte, hogy aszongya: Lóra csikós, lóra, elszaladt a ménes.

Sohase hallottam tőle egyebet, csak szent éneket, hát ugyancsak elbámultam, hogy lám, a jamajka hogyan megfordítja az embert.

Karácsony előtt való héten izen nekem a koma, hogy lépjek át hozzá valamelyik este, amikor ráérek.

- Vajon mit akarhat? - mondok.

De egy óráig is csak a farkasrúl beszélt, hogy ki mit tud róla?

- Hát, - mondok, - nálunk is látták, de nálunk nem okozott kárt, csak az uraság aklába tört be.

- No - aszongya - lehet, hogy csak juhászok költötték a hírét.

- Lehet - mondok -, ámbátor a jegyző úr kiment rá tegnap puskával. A papunk, kántorunk is. Mind a hárman golyós puskával mentek ki estefelé.

Végtére aztán megmondta, hogy mér hívatott:

- Hogy hát - aszongya -, igazi eltökélett szándékod-e, hogy papnak neveltetnéd a fiadat?

- Ha lehetne.

- Lehet - aszongya -, lehet. Mer amit az ember állhatatosan akar, a jó Isten végre is megteljesíti.

- Bajosan - mondok -, ezt bajosan.

- De - aszongya -, ne kétségeskedjél. A lehetség most mán megvan. Hanem, hát nagy szent böcsületszóra, hogy amit mondok, benned marad. De úgy benned marad, hogy még az a sárga föld se tudja meg soha, amelyik a koporsódat fogja majd valamikor körül.

Elmondja aztán, hogy a Vájsz zsidó szolgálója, az Örzse kileste, hova teszi a zsidó esténkint a kulcsot? Újév után való napokban sok pénzt szokott kapni a zsidó. Ha három ember összeállana: egy ott strázsálna a kapu előtt. A másik bezörgetne hozzá avval a szesszel, hogy levelet hozott. A szolgáló beeresztené úgy, hogy bent állana a pitvarba, mikorra a zsidó kilép. Az az ember akkor a harmadikkal megkapná a zsidót. Betömné a száját, megkötné a kezit. A szolgálónak is színleg. A kulcs az órája láncán lóg a zsidónak. Kétágú aranylánc az. Egyiken az óra van, a másikon a kulcs. Oda szokta akasztani este az ágya fölé.

Csak futkosott rajtam a hideg, hogy a komám ezeket beszélte.

De aszongya:

- Ne gondolj semmi rosszat! Annyi baj se kerekedne ebbűl, mint amennyi egy gyomorrontás. Mindenki Csuka Bandira gondolna. A zsidót meg csak nem sajnálod tán. Azt vesszük vissza tőle, amit csalással szerzett. Azt is csak azért, hogy jóra fordítsuk. Te papnak nevelteted a fiadat, én meg elmegyek Lurdesbe, aztán mikor visszatérek, tovább csőszködök. A kocsisnak se gonosz a szándéka, meg annak is van esze. Még egy esztendeig ott kocsiskodik, aztán elveszi Örzsét, a maga gazdája lesz.

De én csak képedeztem.

- Hát a böcsület? - mondok.

Megharagszik a koma, hogy aszongya:

- Te tanítasz-e engem böcsületre? Hát ha hörcsöklyukat tanálsz, nem ásod-e ki a gabonáját? Nem veszed-e el tőle? Nem takarítod-e be magadnak? Pedig a te gabonádbúl talán egy szem nem sok, annyi sincs belőle, hanem innen is, onnan is gyűjtötte a hörcsök. Éppenséges-éppen az a böcsület, hogy visszavesszük a pénzt a jóra, te papot neveltetsz a fiadból. Ami pénzed marad, szétosztod az első szentmiséje után a szegényeknek. Én is csak annyit szakítok a pénzből, hogy elmegyek az őszi szent zarándoklással Lurdesbe. Háromszáz pöngőt kóstál, de meglátom a Boldogságos Szűz Anyát élő szent eleven magavalóságába. A maradék pénzt beleteszem a templom pörsölyébe az utolsó fillérig. A kocsisnak is megfordul az élete; egyenes útra. Már megokosítottam, hogy mulatságra vétek költenie a pénzt, ha zsidó pénze is. Hát megfogadta, hogy becsületes polgár lesz. Csak épp hogy házat, telket vesz a pénzen. A fölösét elosztja alamizsnának.

Én még mindig a fejemet csóváltam:

- Mégis... aludjunk egyet-kettőt rája, koma. Meggondolni való az efféle.

- Hát - aszongya -, nem istenes cselekedet?

- De - mondok - most mán magam is látom, hogy istenes cselekedet, mert a hörcsökkel jól kipéldázta kend, hogy istenes cselekedet. Mégis hát nagy sor: aludjunk rája egyet-kettőt.

- Alhatsz többet is. A zsidótúl pedig ne félj. Igaz, hogy van pisztolya, ötlövetű, de bele van zárva az is a vasfisonyérba. Ne félj te semmit! Neked a zsidóval semmi dolgod, csak éppen hogy felzörgeted éjjel. Téged nem ösmer, hát téged nem is keres senki. Mink meg bekormoz­zuk az orcánkat, oszt hátulról megkapjuk a kezit, betömjük a száját. De ne ijedezz, csak úgy történik majd ez, mint mikor legénykorunkba elkaptuk a lánynak a kezit, aztán játékbúl hátracsavarintottuk. Csak éppen, hogy a zsidó nem nevet. Ámbátor hát éntülem nevethet is, ha akar. Mégishát betömjük egy kicsit a száját, hogy hangosabban ne nevessen, mint köllene. Aztán a kocsis bemegy a szobába, leakasztja a kulcsot a falrúl, kinyitja a vasfisonyért. A zsidóné föl se ébred, olyan csöndesen megtörténik minden.

- De hátha fölébred?

- Hát akkor a kocsis betömi annak is a száját, hogy ne beszéljen, mikor nem köll. Meg is köti, hogy ne szaladjon, mert hidegbe nem egészséges a. Nem lesz ott egy mukkanás se.

- De hát ha épp akkor érkezik Csuka Bandi is?

- Hogy éppen akkor? Éppenes-éppen akkor? Am mán hát igazán nagyobb csuda lenne a lurdesi csudáknál is. Nem jár az erre.

- Hát mondjuk, hogy más érkezik, valóságosan levéllel?

- Gondoltunk arra is. Mindent meghánytunk-vetettünk. A te dógod lesz az, hogy kimégy a kapu elejbe, oszt vigyázol. Ha valaki gyön, megindulsz, mintha részeg vónál, aztán danolsz is. Azt danolod, hogy Lóra csikós, lóra. Mink azt megértjük: a kocsis visszatér az istállóba, én meg elosonok a kerten át, mint az árnyék.

No, egy héten által olyan volt a fejem, mintha valaki egész nap moslékot keverne benne.

Hogy én lopjak, rablásba cinkoskodjak? Ámbátor tiszta szent igazság, amit a koma mond, hogy nem a pénzér vennék el a pénzt. Isten is jó szemmel nézné, hogy kegyes áldozatokra jutna, meg hogy körösztény ember ne szolgáljon az ő szent Fiának ellenségénél.

Zavargott a fejem; hiába, az eleje mégis csak lopás, rablás. Csuka Bandinak való mesterség! Legjobb, ha megmondom a komának, hogy vesse ki az eszébül ezt a szándékot.

Hát koma el is gyütt feleségestül, nálunk töltötte szent karácsony estéjét. De olyan vidám volt, hogy mondok, csak a tiszta lelkiösmeret lehet ilyen könnyű. Rám is ragadt a vidámsága.

- No kis tisztelendő - aszongya a fiamnak -, a tavasszal mán elvetjük a kendert, amelyiknek az unokájából megszövik a reverendádat.

- Mit bolondítja kend ezt a gyereket - mondja rá a feleségem -, még elbizakodik. Teréfálnak veled, fiam.

De a koma csak mosolyog:

- Majd megválik, hogy tréfa-e?

- Hát mi volna más? - bosszankodik az asszony. - Aki kompérnak született, nem nevelődhetik dinnyévé!

- De nem kompérnak született ám e!

- Jó minekünk így is. Az apja se volt pap, öregapja se, mégcsak kántor se került elő a mi födelünk alól. Csak maradjon, ami az apja. Szántóvető embernek is megvan a maga szép böcsülete.

A fiam persze gyanakodva nézett a körösztapjára. De azért meg-megcsillant a szeme. Éppen aznap töltötte be a tizedik esztendejét. Mert karácsony böjtjén született a fiam.

Az éjféli misén is, ahogy a papot szemléltem a szent oltárnál, mondok magamba: mikorra az első fehér hajszálat látom a fejemen, az én fiam misézik itt majd. Énnekem mán akkor az első padba lesz a helyem. Az anyjuknak is. Onnan nézzük könnyes szemmel, szent örvendezéssel a fiamat.

- Hát szerdán - mondta halkan a koma, mikor elváltunk -, szerdán...

Az új évnek az első szerdáját értette. Megbeszéltük, hogy akkor éjjel megyek át hozzá, vagy nem is hozzá, hanem egyenesen a kocsishoz. A hátulsó kapu nyitva lesz. Éjfélkor ott talál­kozunk az istállóban. Azután én az utcai kapunak kerülök. Csöngetek. A csöngő a konyhába szolgál. Az Örzse kigyön.

- Ki az?

- Levélhozó. Sürgetős levél.

A leány beereszt. Beszól a zsidónak:

- Tésúr kérem, valami sürgetős levelet hoztak.

- Hozd be! - mondja a zsidó.

- Nem aggya az ember - feleli a leány -, csak a tésúrnak a saját kezibe.

És akkor cselekesszük meg a nagy cselekedetet.

No, bagoly egye meg, én minden éjjel százas bankókkal álmodtam. Meg egy szép tajtékpélpá­val is, az igazat megvallva. Mert ha megfogadtam is, hogy csak annyi pénzt fogyasztok el a szerzeményből, amennyi a szent ügyre köll majd, egy szép tajtékpélpát beleszámítottam. De még az a pélpa se volt gonosz kívánság erányában, hanem hogy mondok, nem lenne illő, hogy cseréppélpával üljek ott az ünnepi asztalnál, mikor majd a fiamnak az örömebédje lesz az első miséje után. Láttam egyszer a városba sok szép tajtékpélpát a trafikablakba, szép ezüstös kupakú pélpákat, gerófoknak valókat. Egy gólyanyakú nagy szép parádés pélpa is volt köztük. Félóráig is szemlélgettem. Azt veszem meg mindjárt a szerzés után, hogy pirosra szívódjék akkorra. Aztánhogy még csak az a pélpa se legyen bűneim rovásán, egy éppen akkora árú viaszgyertyát veszek esztendőre rá a templomnak, szép nagy húsvéti szent gyertyát.

De mégis többet gondoltam én a pélpára mint a gyertyára. Háromszor is álmodtam avval a pélpával.

Nohát annyira kifordult az eszem a sarkából, hogy mán magam is rendjén való cselekedetnek éreztem, amit elkövetni szándékoltunk.

Csak mikor rávirradtam a napjára, akkor...

No, rettentő furcsa nap volt!

Mán az ébredésem is olyan volt, mintha alulról megtaszították volna az ágyamat:

- Fel! A százasok napja!

Kelek. Gondolkodok.

Egyszercsak azt látom, hogy a bal lábamra húztam először a csizmámat.

- A kánya egye meg, nem jó jel!

Aztán az álmom is olyan vót... Mintha a bíró azt parancsolta vóna, hogy ki-ki hordja fel a ganajdombját a padlására.

- De bolond parancsolat! - mondok -, öregapám se hallott ilyet!

Mégishát hordom-hordogatom a vesszőkosárba. Egyszercsak, ahogy kitekintek a padlás­lyu­kon, hát látom, hogy senki más nem hordja, csak én magam. Aztán, a csuda verje meg, mentül jobban hordom, antul több marad az udvaron. Mán a padlásom tele is van, mégis, mintha semmise fogyott volna. No a kiskutyafáját! Nem jó jel! Mert a ganaj nem jelenthet egyebet, csak gyalázatot. Meg hogy a fejem fölé hordom! Rettentő nagy intés!...

Lúdbörzött a hátam.

Mondom a feleségemnek:

- Hallod-e asszony, mit álmodtam én...

Elbeszélem neki. Hát abbahagyja a dagasztást, csak bámul. Mert éppen kenyeret dagasztott.

- Valami nagy szerencse éri a házunkat, - mondja vígan. - Mert a ganaj kincset jelent.

Csak ezt ne mondta volna! De ezt mondta a szamár, ezenképpen.

No, végképpen megbolondultam.

Csizmát máskor is húztam én mán bal lábomra, mégse történt bajom. A ganaj meg csakugyan gazdagságot jelent, - apámtul is így hallottam.

A százasok napja!

Kifordulok a istállóba, hát szakad a hó, hogy alig látok. Tyű, micsoda nehéz utam lesz nekem, oda is, vissza is! Mert kocsin nem mehettem; a falu mind azt tudakolta volna, hogy hova?

Később aztán elszűnt a havazás. A felhők is megbontakoztak, kiviggyant a nap. De persze a nagy hó megmaradt. A fák gallyai szinte földig meghajlottak a hótehertől.

De mégse a havat láttam én aznap. Semmi egyebet nem láttam, csak a százasokat, ahogy libegnek-lebegnek körültem, fölöttem. De mintha a fejemen kalap helyett egy nagy mázsás malomkő vóna aznap.

Estefele kolbászt sütött az asszony. Mer tetszik tudni: télen nem délben ebédelünk, hanem estefele. Három kis darabot tett a kompér mellé, mindenikünknek egyet. A gyerek egész délután sinkózott, megehült, keveselte a kóbászt. Rá haragszik az anyja:

- Több nap, mint kóbász.

Mondok magamba:

- Ha megsegít ma a jó Isten, Jancsinak mindennapra is jut kóbász mind élete-hosszat.

Ez megint élesztett.

Gyertyavilágnál előveszi a gyerek az irkáját, kalamusát. Ott pörcögteti.

Nekem mán akkor megint elólmosodott a mellem, hogy mondok, közeledik az óra. Tízkor köll indulnom, éjfélre odaérnem. Hát hol a feleségemnek szóltam, hol a gyereknek, csakhogy könnyebbüljön a mellem.

- Mit írsz? - mondok.

- Közmondásokat - feleli a gyerek. - Ebből a könyvből írunk ki mindennap tízet, míg csak el nem fogy.

- Hát aztán milyenek azok a közmondások?

Olvassa. Egyszercsak ezt olvassa:

- Ahol az Isten őriz, pókháló is kő-vár.

Ez igen tetszett nekem. Mert mondok magamba:

- Egész életembe rendes körösztény voltam, soha misét el nem mulasztottam, böjtöt meg nem szegtem. Reggel, délben, este ájtatosan mondtam el az Úrangyalát, - hát megsegít ma az Isten. Mert iszen vagy a zsidót segítené, vagy engem, dehát mán mégiscsak inkább engem fog segíteni!

De azért kalap helyett mindig csak az a láthatatlan malomkő nehezlett a fejemen.

Este hétkor lefekszünk. A gyerek mingyán elalszik, de a feleségem egyre a Gedóék csirkéjét beszéli, hogy újév napján ültettek tyúkot. Korai csirkét akarnak nevelni, szobában, mert forintjával veszik párját húsvétkor a városi piacon.

- Hadd mán abba, mondok, hagy alugyak.

- De, aszongya, megfázik a csirke a szobában is, megdöglik.

- Hát dögöljön.

Végre elalszik ő is, csak az óra ketyeg.

Egyszercsak veri a kilencet.

Mozdulok. Fülelek. Odalopakodok mezítláb az asszonynak az ágyához, fogom a csizmáját. Azt húztam fel, nehogy nyomomrúl megösmerjenek. De a pitvarba húztam fel.

A kisbaltát is a hónom alá vettem. Mert azokban a napokban megint emlegették a farkast, hogy csakugyan kóborol. Mondok: meghajítom vele, ha rámjön. Vagy ha valaki megfog...

Prédikációba hallottam azt a paptul, hogy maga-védelmére üthet-vághat ki-ki, az nem bűn. Mert ha bűn vóna, akkor egy gonosz ember megölhetne ezer jámbort. A háborúban való öldöklés is azért nem bűne a katonának, mert ha meg nem öli az ellenséget, az ellenség öli meg őt, aztán a feleségét, gyermekeit, más ártatlanokat. A magunk védelme ezért nem bűn.

Nohát én is védekezek, ha valaki megfog. A baloska a legjobb szerszám, a legalkalmasabb. Meg is élesítettem aznap délelőtt, hogy olyan volt, akár a beretva. De Isten engem, semmi más rossz gondolattal nem élesítettem én azt.

Az ajtó-závárt ahogy megfogtam, olyan nehéznek éreztem, mintha vasból volna, félmázsás vasból. Haj, hova indulok én, hova!?

Félretoltam a závárt. De az ajtót mán nem bírta a kezem, úgy elnehezedett. Pedig olyan könnyen járt az ajtó, hogy kisgyermek is megnyithatta. Letérbetyöltem, levettem a süvegemet:

- Mennybéli jó Istenem! Te tudod, hogy nem gonoszságra indulok, hanem hogy a fiamat a te szent szolgálatodra neveltethessem, még püspök is lehet.

Hát akkor mán meg bírtam nyitni az ajtót.

Hallgatódzok. Egy kis szél lebbedez. Az akácfáról halkan huppadozik alá a hó. Egyéb semmi.

Bementem az istállóba, hogy mondok, ha az asszony mégis megébredt volna, hadd hallja, hogy az istállóba mentem.

Meggyújtottam az istálló-lámpást: igazítottam a lovam alatt az almon.

A ló állt és evett a jászolnál. De hogy odaléptem, kivette a fejét, rámfordította. Olyan különös­képpen nézett, mintha nagy rosszalással azt kérdezte volna:

- Hova mégy, gazdám?

Sohase nézett úgy hátra! Sohase! Ha egy tekintetre hátra is tekintett, de nem nézett úgy az orcámra soha.

Viszolgott a hátam.

De mondok: képzelődés, - gyerünk, a százasok várnak!

A falu csendes, mint a csillagos ég. Sehol egy lélek. Kutya se ugat. Megyek az út közepin. Egyszercsak azt érzem, mintha nem a magam lábán járnék.

Megállok.

Mi e? Em mán nem képzelődés; valósággal mintha elcserélte volna valaki a lábát az enyémmel.

De megint csakhamar ráeszméltem, hogy a feleségem csizmája van a lábamon.

Ahogy a templom előtt haladok, egyszercsak elém vetődik keresztül-át az úton egy nagy, hosszú árnyék, fekete, egyenes, mintha valami nagy sorompónak a rúdjával rekesztették volna el az utat.

Megint eldöbbenek. Pedig mindgyán láttam, hogy a hold bújt ki egy percre a felhők közül és a torony árnyékát vetette elibem.

Álltam ott egy percet. De aztán csakhamar összeszedelődzködtem.

- Képzelődés, mondok, képzelődés. Csak a százasok a szent valóság! Mer most, vagy soha!...

Mégis annyira megmozdította a belsőmet az a néma árnyék, hogy nem mertem átlépni. Letértem az útról a házsorra. Csibekovács Antinak a házáig ért az árnyék. Ahogy odaérek, akkor látom, hogy a köröszt árnyéka van éppen ott a gyalogjárón a havon, azon köll átlépnem.

Egy nagy fekete köröszt!

Mögin mintha mellbe taszítottak volna.

- Uram, Jézus Krisztus!...

No bizonyisten vissza is fordulok, ha csak egy minutáig is világít még a hold. De a hold elbújt megint a felhők mögé: az árnyékköröszt elmúlott előlem.

Mikor kiérek a faluból, megerősödik a szél, meg is fordul, szembe. Mintha tizenkét tenyérrel toltak volna visszafelé.

- Vissza! Vissza!

De mondok:

- Képzelődés. A százasok várnak!

El is enyhedt a szél csakhamar. Nem tolt visszafelé mán többé semmi. Csak épp hogy a tapo­satlan havat kellett mán lábalnom, az volt bajos. De eljutottam egy óra alatt mégis az erdei útra.

Ott a fák alatt nem volt annyi hó, csak épp hogy kerülgetnem kellett a tisztásokat, meg a hóomladékot, ahol halommal hevert.

De mondok:

- Az én Jancsim nehezebb halmokon jár majd a falusi oskolátul kezdve az oltárig, haj sok tudományon fel-le, fel-le, nekem meg csak egy éccaka bajos az utam.

Megtapogatom a zsebemet, hogy benne van-e a levél?

Benne. Csak koperta, és kalendáriumbúl szakított papiros benne. Mikorra a zsidó olvasná, úgyis elkapják a lábát.

Hát megyek, lábolom a havat.

Meg-megállok, közbe, hallgatódzok.

Ha valaki gyönne, kérdezné:

- Ki vagy? Hova mégy?

Mit feleljek, hogy hova megyek?

- Orvosságér megyek a városba, beteg a fiam.

- Mutasd a recefet.

Sehogyse tetszett. A mellemben úgy vert valami, mintha a szívem helyett valami ököl lükögne benne.

Ménkü abba a sok bokorba! Olyan távolrúl némelyik, mintha ember vóna, állna, várna...

Meg-megállok, szemlélődök, fülelek.

Csak egy-egy hóhuppanás, olykor gally is recseg.

Körösztöt vetettem magamra. Továbbléptem.

Mit tegyek, ha ezrest is adnak? Ezres nekem nem kell. Visszaadom: nem kell. Mert ha ezrest váltanék, bajomra fordulna.

- Csak az apraját nekem, koma! Ha mind nem lehet apró, százas legyen a legnagyobb.

Egy-egy évre száz forint talán elég. Hat évre hatszáz. Azontúl nincs költség. De még vagy kétszáz forint jó, ha dugaszba marad. Aztán hát a gólyanyakú pipa... Hogyan csudálják, ha majd rágyújtok! Az asszonynak is illene valamit vennem. Fekete selyemkendőt, szépet. Vagy ződet? Nem, ződ nem való vénasszonynak. Mert vén söprű lesz mán ő akkor...

Megállok: hallgatódzok.

A fene azt a farkast: erdőbe lakik a! No, ha megsegít a jó Isten, veszek egy szép Mária-képet, bádogbúl valót: ideszögezem egy fára, az erdei útra.

Megállok, hallgatódzok.

Valami mekegést hallok.

- Mi lehet? - mondok. Olyan, mintha kecske szólna. Hátha valami őzféle? Fába szorult-e valahol? Gyenge hajtásért ágaskodott, beszorult. No nem, véltem, hogy annak is olyan a szava, mint a kecskének.

Hallgatom. Mekeg jajgatósan.

No mondok, hát csakugyan mesebeszéd a farkas. Mert ha farkas járna ezen a vidéken, nem mekegne ott az az állat.

Fülelem: kecske mégis. Vajon honnan tévedt erre a tájékra? Minálunk nincs kecske. Vala­honnan hozták, aztán elszabadult, elbódorgott szegény az erdőbe.

Mán olyan közel hallatszott, hogy nem lehetett száz lépésnyire tőlem.

No mondok, ha gazdátlan az a kecske, megfogom, agyonütöm. Úgyis megfagyna szegény, rókák, varjak lakmároznák el. Hát agyonütöm, aztán elviszem a hátamon a Majnár hídjáig. Bevetem ott a híd alá. Éjfél után együtt térünk haza a komával: előhúzzuk. Elvisszük hozzá: megsütjük, kompérral, paprikásan. Itatásra azért otthon leszek én idején.

Hát iránykodok, szemlélődök a fák közt. A hold mán akkor nem világoslott, de azért világos vót az erdő a hótól.

A mekegés egyre hangosabb.

Egyszer csak látom, hogy egy tölgyfa alatt veckelődik a kecske, kiskecske.

- No fene kiskecskéje, megszöktél, anyádtúl, ugye? Eltévedtél?

A kiskecske rámnéz. Sír még keservesebben.

Pattintok neki:

- Giduka! Gyer ide, Giduka!

De a csak néz, mekeget.

- Giduka!

Meg se mozdul.

Egész közeletibe megyek, úgy húsz lépésnyire. Leejtem a szűrt, megcélzom a baloskával: megsújtom.

Megfoghattam volna anélkül is, de mégis úgy sújtottam meg, mintha farkas volna.

Hát el is találtam. Felfordult. Meg se mekkent többé.

Odamék. Hát mikor csak vagy két lépésre vagyok mán, megreccsenik alattam valami, megreccsenik, kiesik alulam a világ.

Esek!... esek!... hogy azt hittem, valami mély kútba esek. Egy nagy ütés a tomporomon, aztán loccs! Valami vízbe.

De csak araszos vót a víz.

No, idő kellett rá, míg megint tudtam, hogy ki vagyok? Mert ha valaki a nevemet kérdezte volna akkor, nem tudtam volna hirtelenibe még a körösztnevemet se.

Kisvártatva aztán megvilágosodott nekem, hogy farkasverem az, nem kút, ahová estem.

Tapogatom a faromat, hogy mekkora sebet ütött rajtam a karó? Hát jókorát. Ha a fejemen ütött vóna akkorát, én se mekkentem vóna többet. Dehát az őrző szent angyal úgy intézte, hogy ne a fejemet érje az ütés. Hanem akkor nem tudtam még azt. Nem gondoltam én akkor arra. Csak az ütést nyögtem. Éreztem, hogy mingyán el is öntötte a meleg a lábomszárát.

Próbálom nagy kínnal, hogy föligazodjak. Nem bírok, csak térdre.

No rettentő kutya szörnyűségesen fájt a csontom.

De aztán, hogy negyedóráig is ott feküdtem a vízbe, elgyalúdott mégis valamennyire a fájdalom. Hanem akkor meg még tán a csontom fájásánál is jobban sajoltam, hogy benne maradok a verembe: nem bírok kimászni.

Csak lihegek ott, szívogatom a fájást. Várakozok, megint próbálkozok, hiába, nem juthatok ki.

Mi lesz mán most?

Kifosztják-e nélkülem a hörcsököt? Bizonyosan kifosztják. Még tán örülnek is, hogy csak ketten osztozkodnak? Holnaptul kezdve gazdag mind a kettő. Csak én maradok föd szegénye, minden szerencsének messzirül-nézője. A fiambúl nem lesz pap, csak kérges kezű paraszt, mint én vagyok. A gólyanyakú tajtékpipát is más veszi meg. Talán épp a kocsis.

De hátha adnak nekem is a pénzbül?

Dehogy adnak. Mér is adnának? Én nem dógoztam érte.

A koma adhatna pedig, adna is emberségbül, bizonyosan adna, de eltagadja, hogy nem tették meg a nagy cselekedetet, mivelhogy énrám hiába vártak. Eltagadja okosságbúl.

De hátha híre kél majd a fosztásnak?

A koma akkor is csak azt fogja mondani, hogy ő nem részes benne: lehet, hogy másokkal társult a kocsis, lehet, hogy a kocsis is kimaradt belüle, - mások vótak. Nem látok én abbúl a pénzből egy rézkrajcárt se.

Másnap délfele húztak ki a verembül. Az uraság emberei. Igen nevették, hogy én vagyok a farkas. Faágakbúl csináltak saroglyát, azon vittek haza.