A LÁNCVIRÁG

A kapubálvány tetején megjelenik tavaszkor egy kövér, sárga virág, aminőből a gyerekek láncot szoktak fűzni. Hogy került az oda? A manó tudja. A szél vitte oda még az ősszel.

Ennek a virágnak voltaképpen semmi dolga nincsen az itt vázolt rajzban, csak éppen eszembe jutott, mint ahogy mindenféle eszébe ötlik az embernek anélkül, hogy tudná, hogyan. Meg­lehet, hogy a Korláth grófok címere juttatta eszembe, mert ennek az alapszíne ilyen sárga; - akárhányszor láttam a templomban, meg a hintójukon. Ezek a grófok is így forognak a világban. Valami szél fújja őket széjjel. Idehaza a kastély mindig üres, csak akkor járnak benne, amikor házasodnak, meg mikor temetkeznek.

Az öreg grófasszonyhoz egy májusi napon levél ment Párizsba, hogy a fia, az István gróf, olyan, mint az árnyék. Nem kell megijedni, nem beteg, csak éppen erőtlen. Ha valaki el tudná mozdítani Budapestről, meg lehetne menteni. Így egy-két év alatt elpusztul.

A levelet a család orvosa írta, s az öreg grófasszony még aznap elhagyta a lányát, meg az unokáit.

István grófot a kártyaasztal mellett találta a telegram. Ott találta volna minden időben. Az anyja arra kéri, hogy várja őt reggel az állomáson, és kísérje el a kéthalmi kastélyba.

Mi jutott az eszébe a mamának? - kérdezte a gróf a kártyáit letéve. Fölkelt, és nyugtalanul ment végig a szőnyegen. Különben is veszteséggel játszott, s egy hosszú virrasztás unalma sárgállott az orcáin. Hazament aludni.

Másnap reggel ott sétált szürke cilinderben és gyékényszínű úti köpönyegben az állomás tornácán; mert séta az is, ha az ember kaucsukvéges botra támaszkodva botorkál föl és alá. Hátulról agg ember, elölről huszonnyolc éves; csak éppen azt gondoljuk hozzá, hogy ez a fekete szétkefélt bajszú úr volt az, akiről gyerekkorunkban azt olvastuk, hogy egyszer bent­felejtődött valami kriptában, és megette a viaszgyertyát.

A mama, ahogy megérkezett, remegő szemekkel nézett rajta végig, és az volt az első kérdése, hogy nem szokott-e köhögni?

- Hova gondol, mama? - felelte István gróf nevetve -, egészséges vagyok én, mint a makk.

A makk persze a nemzeti kaszinó kiejtésével inkább máknak hangzott, de az mindegy, mák is van egészséges elég. A grófasszony arca földerült. Karját a fiába öltve, vidáman bicegett be az ebédlőbe.

A vonat fél óra múlva már az ősi birtok felé robogott velük. István gróf elmélázva nézett ki az ablakon... Gyerekkora óta nem látta ezt az utat, s most, hogy ím hazafelé tartott, olyanforma meleg érzés buzgott fel a szívében, mint mikor a nevelőintézetből utazott haza.

Ugyan megvan-e még a makroncás kékpej, amely őt annyiszor ragadta szélvészként tüskön-bokron át. Ott van-e még az öreg juhász, aki egyszer, még egész kicsikorán egy pacsirta-fészket mutatott neki a vadbodzák között; áll-e még a terebélyes fűzfa a tóparton, ahol a csónakban üldögélve horgászott, míg a kertészbojtár gilisztákat szedett a kövek alatt. Ilyen apróságokra gondolt, amik mást nem is érdekelnek, csak akinek képtár gyanánt hevernek az emlékezetében mindenféle megfakult, elszakadozott töredékképek. Egy leány is eszébe jutott. Az ugyan Budapesten volt náluk és csak egy hétig, abban az időben, amikor ő önkéntes volt, de ennek az arcára legjobban emlékezik. Igen, kerek képű, piros leány volt. Olyan piros, mintha örökké szégyellne valamit. Keze-lába, mindene gömbölyű. A szoknyája körül­hullá­mozta minden lépését. Ezt a leányt a szakácsné hozatta fel a faluból, hogy legyen kivel beszélgetni az otthonvalók dolgairól - és Dózsa Juditnak hívták. Milyen különös, hogy ezt a nevet nem felejtette el, holott annyi híres énekesnőnek a neve kitörlődött az emlékezetéből. Persze, a Dózsa nevet könnyű megjegyezni, s a Judit név meg csak azért maradt meg a fejében, mert az ügyetlen leány egy gipsz Bakhust az előcsarnokban lenyakazott a seprűvel.

A grófasszony a vörös bársony ülőkében hátrasüppedve, szeretettel nézett a mélázó fiúra. Igaz, hogy színtelen és megfogyott, gondolta, de az arc így is a nemes hollóarc; minden Korláthnak ilyen apró fekete szeme, ilyen erősvonású orra van. Mennyire kiválnak a Korláthok a közönséges fajtából. A parasztok otthon különösen; mindnek kék a szeme, kenderszínű a bajusza és gesztenyeszínű a haja. A grófasszony különben maga is barna volt, csakhogy az ő szeme nagy, és az arca nem hollószerű, csak aféle jóságos öregasszony-arc, aminőt gyakran lát az ember mindenfelé.

Hogy a gróf mosolygott, ő is mosolygott, és csak néhány perc múlva kérdezte meg, mi jutott az eszébe.

- Minden - felelte a gróf -, ami kedves volt nekem gyerekkoromban.

- Megtelefonáltattam a tiszttartónak, hogy ön a régi szobáiba fog szállani.

- Köszönöm, anyám. Estére Cornelius Nepost teszem a fejem alá, és aggódni fogok, hogy reggel nem tudom elmondani hiba nélkül a jeles Epaminondast.

A gróf ezzel elhallgatott. Hirtelen arra gondolt, hogy őket felcifrálkodott parasztok fogadják, és hogy a kastély udvarán a pap üdvözlő beszédet fog mondani, amire neki kell felelnie. Föltette a monokliját, és kedvetlenül nézett ki az ablakon.

Az állomáson csakugyan várta őket a tiszttartó. A hintó előtt négy büszkén toporzékoló pej. A tiszttartó kezében a májusi rózsatermésből egy bokréta.

Az ég tiszta volt. A széles hársfasor a tavaszi gyönge-zöld lombokkal tele. Az út mellett mindenfelől gazdag sötétzöld vetés. Aztán egy keresztben elvonuló fehérlő akácfasor, amelynek illata az egész környéket elárasztotta. Megint tovább nyírfaliget, amelynek fái mintha penészfoltos ezüstből volnának.

- Milyen szép itthon - szólt a gróf a karjait keresztbe fonva -, és milyen bolond vagyok én, hogy mindig ott lakom Budapesten.

Az arcán gyönge pirosság terjengett. A szeme megélénkült. Kedvét találta egy szarkában, amely csörögve, billegve röpködött előttük. Egyszer az arcához emelte a botját, mintha meg akarná lőni, amin a szarka annyira elcsodálkozott, hogy hátramaradt.

Mikor a dombra értek, amelyről már meg lehetett látni a négytornyú vén kastélyt, a gróf felszólt a kocsisnak, hogy álljon meg.

- Innen már gyalog megyek - mondotta -, átvágok a legelőn, megnézem, van-e pacsirtafészek.

- Vigyázzon - felelte mosolyogva, s a mutatóujjával fenyegetőzve a mama -, ha a bokrokban elszaggatja a ruháját, térdepelni fog!

És a nyeles szemüveget a szeméhez tartva, mosolyogva nézte, hogyan ballagdál István gróf a fehér kamáslis lakkcipőben a legelőn.

A gróf úgy érezte, mintha erőt lehelne be az üde levegőből. A botját a hátán a karjai közé illesztve ment a föld puha szőnyegén. A legelő éppoly bodzás, gilicés némelyik helyen, mint az ő gyerekkorában volt. Itt-ott egy kerek, sötétzöld folt, ahol a fű finom és tömött; - egy-egy golyógomba, ami elpöffen, mikor rálépnek. Mindez mulatság az olyan embernek, aki tíz évet töltött az emeletes házak világában.

Egy helyen barna juhnyáj, sok apró fehér bárány közte, meg egy vén kövér kolompos. A halmon még jó távol a nyájtól egy gyerek áll sarkig érő virágos szűrben, hosszú pásztorbotra támaszkodva.

Milyen jó figura volna ez kicsiben íróasztalra - gondolja a gróf és várja, hogy a gyerek leemeli a fejéről a kis pörgekalapot, és odaszalad kezetcsókolni. Bizony nem szalad az, meg nem is köszön, hanem egyszer csak nagyhetykén rákezdi:

- Zsidó-bidó vakaró, van-e búzád eladó!

A gróf fölteszi a monokliját és körülnéz, hogy miféle zsidót csúfol a gyerek. Hát őt csúfolja.

No megállj - mondja nevetve -, majd adok én neked búzát.

Azzal feléje megy.

A gyerek elhallgat. Néz. Egyszer csak futásnak ered.

A gróf utána.

A szűrben meg a nagy csizmában nehéz a futás. A szűrt ledobja a gyerek, és a szíjánál fogva a kezén vonszolja. Jaj, de a gilicetüskékben megakadt a szűr, és a gyereket ott nyomja a gróf.

- Jaj, jaj, jaj! - kiáltja a kis bojtár -, ne bántson, bácsi!

És az arcát eltakarva, behúzza a fejét a vállai közé.

- Jó, jó, hát ne félj. Ki vagyok én? Mi?

A gyerek fölnéz. Piros, egészséges, gömbölyű képű kis kölyök. Nem lehet több nyolc évesnél. A szeme pilláján harmat gyanánt csillog a könnycsepp. De micsoda különös barna arc ez, micsoda erős orr és apró fekete hollószem!

- Hogy hínak, fiam?

- Pistának hínak - feleli a gyerek, a nyájas hangra fölmosolyogva.

- Micsoda Pistának?

Vállat vont.

- Nem tudom.

- Hát az apádat hogy hívják?

- Azt? Azt Imrének hívják.

- Micsoda Imrének?

- Nem tudom.

- Hol van az apád?

A gyerek a kastély felé intett:

- Elment lűni. - És magyarázó hangon tette hozzá: - Ott lűnek ma mozsárral.

- Hát az anyád kicsoda?

- Az én anyám? - kérdezte szórakozottan, a grófnak gyöngyházgombos kamásliját nézegetve.

- Az.

- Az öreg Dózsának a leánya.

- Dózsa Judit?

A gyerek igent intett a fejével.

A gróf nem kérdezett többet. A csöndben kettőjük között elszállott egy katica-bogár. A gróf kezét a gyerek fejére téve, gondolkozva nézett rá. Azután a zsebébe nyúlt.

- Nesze, kedves - mondotta -, ihol egy ezüst tallér.

Hátat fordított és kivörösödött arccal sebesen ment tovább a legelőn. Mikor már valami száz lépésnyire haladt, hallotta, hogy a mozsarak puffognak. Megállt. Vállat vont, a tenyerét is meglebbentve mosolygott, és a monoklit föltéve, visszanézett.

A gyerek a szűrőn ült. A kalapja meg a botja mellette. Az ezüst tallért nézte a tenyerében.