|
Az
erdőszélen üldögéltem, egy vadrózsabokor mellé terített pokrócon -
Jegenyén. A fürdőszolga is ott ült, csakhogy ő a gyepen, a pokróc
sarkánál. Nem lévén még akkor más vendég, mint én egymagam, a jó Domokos egész
napra az én szolgálatomba szegődött, hozta utánam, ha kellett, a
festőszereimet, meg a pokrócot.
- Miért olyan
szomorú? - kérdem egyszer tőle.
- Nem vagyok én
szomorú.
- Hát mire
gondol?
- Most éppen
Sófalvára, Felső-Sófalvára.
- Hát mi van ott?
Azt gondoltam, a
szeretője.
- Nincs ott semmi
- felelte - csak egy kastély.
- Milyen kastély?
- Milyen? Azt
senki se tudja, hogy milyen.
- Milyen kastély
lehet az, amelyikről senki se tudja, hogy milyen?
- Mert az a föld
alatt van.
- Föld alatt-e?
Elsüllyedt?
- Nem süllyedt az
el, oda építették.
- Aztán ki volt
az a bolond?
- A tündérek.
Ezt olyan
egyszerű komolysággal felelte Domokos, mintha azt mondta volna: az oláhok.
De kilométernyi
hosszúságúra nyúlna az én leírásom, ha minden kérdésemet és minden feleletét
leírnám. Öt szónál többet egyfolytában alig mondott. Kérdésekkel kellett
belőle kiszedni, hogy mit tud a kastélyról.
Egy óra hosszánál
is tovább tartott a vallatásom, míg megtudtam tőle a következőket.
Ezelőtt
néhány esztendővel egy asszony vízért ment Sófalván a csurgóra. A csurgó
az erdőszélén van a temető mellett. Hajnal volt. Amint visszafelé
jött, a hegy mellett két nő lépett eléje. Kérték, hogy forduljon be a
kastélyba, és vigye ki a szemetet. Vigye ki, megjutalmazzák. Hanem azt is
megmondták neki, hogy senkinek ne beszéljen erről, ha beszél, halál fia.
Az asszony
elcsudálkozva nézett a két nőre. Sohase hallotta különben, hogy Sófalván
kastély van.
- Ne csudálkozzál
- mondta az egyik nő -, a kastélyról azért nem tudsz te semmit, mert benne
van a hegyben.
A hegy oldalán
ekkor csakugyan látott egy nagy kőajtót. Az ajtó nyitva volt. Az asszony
szólni se tudott nagy álmélkodásában.
A két nő
bemegyen előre, emez meg utánuk. Hanem ahogy átlépi a küszöböt,
észreveszi, hogy a nagy ajtó megmozdul. Az asszony megrémül és vissza-kiugrik.
Szerencséje volt, hogy idején, az ajtó csak a csizmája sarkát csapta oda, de
úgy, hogy leszakadt.
Az asszony hazáig
futott. Az udvarra már úgy esett be.
Lefektetik,
kérdik, hogy mi a baja.
- Jaj, azt nem
lehet elmondani!
- De mégis!
Addig faggatták,
hogy elmondta. Nos, amint elmondta, meg is halt üstöllést.
A sófalviak
nyugalmát fölfordította ez az esemény. A bíró gyűlést hítt össze. A
gyűlésen némelyek azon voltak, hogy a hegyet körül kell keríteni, mások
meg pópát akartak hozatni, hogy a hegyből elűzze a rosszakat. Voltak
azonban olyanok is, akik azt mondták, hogy nem kell megijedni, csak
tisztesfű, meg akasztott ember kötele legyen, no meg tömjénfüst.
Végül aztán
megnyilatkozott a bíró esze is. A bíró azt mondta, hogy értőjére kell
bízni a dolgot, el kell menni az enlakai tudósasszonyhoz, és majd csak azután
kell beszélni, ha az beszélt.
A falu
megválasztotta a bírót, meg melléje két esküdtet, küldöttségnek.
Érdekes, hogy
milyen másképpen megy a székely paraszt az ő tudósasszonyához, mint a
magyar paraszt; a bíró két kendő földet vitt magával. Az egyik
kendőbe a kincses hegyből vette a földet, a másik kendőbe meg
máshonnan. A két helyről vett föld egyszínű volt.
Elmentek másnap a
tudósasszonyhoz és kibontották az asztalán a két kendő földet. A bíró nem
is kért tőle egyebet, csak azt, mondja meg, hogy micsoda két föld az?
A
tudósasszony belenézett az egyik kendőbe is, meg a másikba is.
Aztán így
szólt:
- Emez itt
semmi. Hanem ez a másik föld - a hegyből vett földre mutatott -, ez olyan
hegyről való, ahol tündérek vannak.
- Hát mit
tegyünk? - kérdezte a bíró.
-
Szentgyörgy-nap éjszakáján - felelt a tudós-asszony -, menjenek arra a helyre,
ahonnan ez a föld való. Egy rózsafa van ottan, több rózsafa nincs is. Pont
tizenkét órakor megjelenik ott nagy csengetéssel egy őszöreg szakállas
ember. Állják el az útját. Akkor azon a helyen, ahol az öreg áll, megnyílik az
ajtó, és belészáll az Öreg. Ott ássanak. Legelsőbben is egy kéményt
találnak, és az be fog szakadni, és egy vagy két ember áldozatul esik. Hanem a
többi annál szerencsésebb lesz: megtalálják a szobákat, ahol az arany meg az
ezüst kádakban fekszik.
A faluban
megint nagygyűlést tartottak. Kijelöltek tíz erős embert, s azok
Szent-György nap éjjelén csakugyan lesben is állottak.
Hát egyszer
csak hallatszik ám a nagy csörgés csöngetés. Jött az öreg, fehérszakállas
ember. No most kellett volna eléje állani, megszólítani. De nem mert ám egy se.
Az öreg meg nem várakozott, hanem eltűnt.
A hegy
tetején veszett el a szemük elől, hát azt elhatározták, hogy ásnak. Pénzt
adtak össze, és hozzáfogtak a munkához. Hanem mindjárt az első
ásónyomásnál eltört az ásó, olyan kemény kőből van az a hegy ottan.
Hegyes
vasrudakkal verték, bontották tovább a hegyet. Végre rá is akadtak a kéményre.
- Nem igaz
ez, Domokos.
- Vagy
igen. Magam is láttam.
- No, csak
mondja tovább.
- Hát, a
kéményre ráakadtak, nem mertek tovább ásni, mert eszükbe jutott, hogy a kémény
be fog szakadni, és egy vagy két ember áldozatul esik. Mindegyik a másikat
biztatta.
- De hátha
nem kémény volt az?
- Vagy
igen, instálom, hiszen le is nyúltak.
- Mivel
nyúltak le?
-
Horgokkal, vasrudakkal.
- És mit
húztak fel?
- Semmit,
hanem azt hallották, hogy odalent zörgött valami.
- És
abbahagyták a munkát?
- Nem
hagyták éppen abba, csakhogy oldalt kezdtek ásni. Oldalról nem szakadhat be
senki.
- És mi
lett az eredmény?
- Mikor én eljöttem,
már jó messze beástak, de még nem értek bele a kastélyba. Lehet, hogy azóta
belyukadtak.
---------------
A nyáron,
hogy Korondfürdőn jártam, eszembe jutott ez az elbeszélés. Átmentem
Sófalvára.
Az öreg
Györke János tiszteletes készséggel vállalkozott arra, hogy megmutatja a
kincses hegyet.
A község
keleti oldalán egy inkább dombnak, mint hegynek nevezhető, gyér fűvel
benőtt sziklás helyre értünk. És csakugyan ott találtam az oldalában a
körülbelül tizenöt méternyire mély üreget, amit az acélkemény tömör sziklába,
bámulatos kitartással vágott a felbuzdult hiszékenység.
Mert mintha
az egész hegy egyetlen kődarab volna, sehol még egy repedés hézaga sincs a
barlangban.
Bementem a
pappal az üregbe. A kő szinte kongott a lépteim alatt.
- Ez a hegy
csakugyan üres - mondottam a papnak.
- Üres -
felelte az -, olyan, mint egy nagy kőedény.
- Nekem
valami kéményről is beszéltek. Van valami a tetején?
- Volt egy
lyuk, hanem azt már betömték, hogy a gyerekek belé ne essenek.
- És mekkora volt
az a lyuk?
- Akkora, hogy
egy ember kényelmesen lebocsátkozhatott volna a hegy belsejébe.
- És milyen mély?
- Én egy kötéllel
húsz ölnyire értem feneket.
- És nem
bocsátkozott le senki?
- Még olyan bátor
ember nem született.
Visszajövet
elgondolkoztam azon, hogy minek járnak a mi hegymászó embereink az Alpesek
közé; íme itt ki tudja, micsoda érdekes barlang vár a fölfedezésre. A hegyek
köröskörül vaskő- és sótartalmúak. Arany és ezüst tallérok nincsenek talán
benne, de lehet, hogy hoznának ide a természet csudáit járó idegenek.
|