A VIZEN JÁRÓ LÉLEK

Nálunk ritka az olyan ház, ahol gyermek nincsen. Szegények vagyunk és nagy az adó; a gyer­mekünk is szegény lesz és az adó még nagyobbodik, mikorra ő fizeti, de azért mégiscsak kell a gyerek.

A gyerek az öröm, a reménység. Gyönge testében van valami virági; ártatlan lelkében van valami égi; egész kedves valója olyan nékünk, mint a tavaszi vetés: ígéret és gyönyörűség.

Az apa maga-magát látja újra fejlődni benne. Elmúlt ideje mintha föltámadt volna, s a lába előtt játszódik el újra. Az anya is a saját életét látja új életté válva. Nagy és szép csoda ez. Ha nem volna semmi hit a földön, ha az Isten neve és fogalma nem sugárzott volna soha alá erre a földi világra, az első gyermek magával hozná azt születésében és átadná az anya lelkének.

Hitetlen férfi volt és lesz mindig, de hitetlen anya, ez nem volt és nem is lesz sohasem.

Harmadéve Bathó Pál is megházasodott. A szomszéd faluból hozott asszonyt, mert kálvinista volt, és az itteni leányok emiatt húzódoztak tőle.

De ő mégis pápista leányt vett el, egy szép barna teremtést. Olyan volt, mikor elvette, mint a mosolygó alma, csak a dereka volt kicsit vastag, de úgy jó az, ha testes az asszony, erős lábú és erős karú. A rékli szinte repedt a karján, úgy megfeszült. Parasztnak ilyen a legszebb. Min­denki örömmel nézett arca gödröcskéire, és mindenki szívesen állott vele szóba, mert kedves volt és okos. Olyan volt a szava, mint a méz.

Két évig szolgált egy ispánnál. Azt mondják, ott művelődött ki. Ha az ispán meg nem halt volna, most is ott szolgálna. De meghalt fiatalon, hűlésben vagy miben. S Julcsát akkor kérte meg Bathó.

Hát az ember szép derék asszonyt kapott. Pénzecskéje is volt az asszonynak, vagy kétszáz forintja, hát azt se lehet mondani, hogy üres ládával ment férjhez.

Hanem aztán mikor kétesztendős házasok voltak, az asszony elvesztette a gödröcskéket az arcáról, megkomolyodott, megsoványodott. Nem éltek pedig rosszul. Bathó inkább annyira szerette, hogy az asszony parancsolt a háznál.

Csak éppen az volt a baj, hogy még mindig csak ketten voltak.

Ekkor kezdett az asszony a javóshoz járni.

A mi javósasszonyunk Hosszúné. Fehérhajú, öreg, magányos asszony. Az ura csizmadia volt, a gyermekei is csizmadiák. Csakhogy a fiai elszármaztak a városba; az öregasszony maga maradt itthon.

Egy kis kopott vakolatú házban lakik ő a templomsoron. Az udvara tele van mályvával, üröm­mel, fodormentával, tisztesfűvel, vasfűvel, levendulával, szóval olyan szagos füvekkel, hogy mikor szél fúj, átveri a szagot a túlsó sorra is. A kapun is vén bodzafa könyököl, s minden júniusban egészséges illattal leheli be az utcát. Szóval ott orvosasszony lakik. Neki azonban soha sincs baja a törvénnyel, mert nagy betegségekbe nem ártja magát, a közönséges kis betegségeket meg csakugyan jobban elűzi a mezei füvekkel, mint a patikai orvosságok.

Hát ahhoz járt Bathóné. Az ilyen öregasszonyok bizonyára sokat értenek az asszonyi bajok orvoslásához. Dehát ahol gyermek nincsen, az orvosságos üvegből se lehet oda ilyesmit önteni.

Ehhez a búbánathoz hozzájárult egy erős meghűlés, s a szép piros nevető Bathóné a harmadik évben már elvékonyult, sovány, ideges, szomorú asszonnyá. Templomba járt, rossz álmokat látott; egyszer meglátogatott egy olyan asszonyt, akiről azt mondták, hogy lelkeket lát, attól fogva szavát sem igen lehetett hallani. Még jobban járt a templomba. Csak éppen hogy gyónni nem gyónt sohase.

Szent Mihály-nap előtt való vasárnapon elmegy ez a Bathóné ismét a javósasszonyhoz. Az öregasszony az ajtó mellett ül egy rozoga kis szalmaszéken és a Szent rózsáskert avagy Keresztény lelki fegyvertár című könyvből imádkozik.

Bathóné leül melléje a küszöbre.

- Lelkem Hosszúné - mondja -, egy kis nagy bajom van énnekem. Maga okos öregasszony, talán tehetne róla.

Hosszúné leveszi az okulárét a szeméről. Törülgeti a keszkenőjében.

- Csak mondd lelkem, mondd.

- Hát az én uram nagy örömet akart nekem szerezni. Elcserélte a házunkat a Gálék házával. Egy hét múlva beköltözünk.

- Hallottam ám.

- Jaj, csakhogy nekem nem tetszik, sehogy se tetszik. Én már annyira megszoktam itt, hogy nem akarok elmenni.

- De hiszen amaz ott szebb ház, jobb is. A kertje is nagyobb.

- Nagyon szérül van. A harangszó áthallatszik a szomszéd faluból, meg mikor a kántor temet.

- A szülőfalud harangja. Hát nem örülsz, ha hallod?

- Aztán a patak is ott folyik a kert alatt.

- Az a jó, lelkem. Bár az enyim alatt folyna.

- De áradás idején odajár a víz: elönti a kertet.

- A ház dombocskán van. A kertnek meg jó.

- Én nem akarok kimenni ebből a házból. De hogyan mondjam meg az uramnak? Már a foglalót is lefizette, s úgy örül, mint a gyerek. Lelkem édes Hosszúné, ha meg akarja cselekedni a legnagyobb jót, amit életben tehet, óh lelkem Hosszúné...

- Hogy én beszéljem el az uradat?

- Beszélje el a háztul valahogy. Meghálálom. Mondja neki, hogy rossz hely, egészségtelen. A patak körül kísértetek járnak.

És mikor ezt mondta: kísértetek járnak, a homlokát a tenyerébe hajtotta.

Hosszúné ránézett.

- Én, angyalom, nem hazudok - mondotta egy percnyi csend után. - Öreg vagyok. Az órám mutatója tizenkettő felé jár. Nem hazudok.

- Istenem - sóhajtja az asszony -, hát ki segít énrajtam?

S a szeméből könny csöppent át az ujjain a kötényére.

Hosszúné a halántékára csúsztatta az okuláré szárát.

- Az a ház jobb - mondotta kutató pillantással. - Az utcája sem olyan sáros. A templomhoz közelebb van. A faludtól csak a patak választ el. A bót is közelebb van.

- Óh, édes néném - fakadt újabb sóhajra az asszony -, szerencsétlen vagyok én ebben mégis!

És síró szemmel folytatta:

- Az uram tegnapelőtt azt mondta: öltözzél föl és gyere velem; mutatok valamit. A házat akarta mutatni. De hogy én ne tudjam, lekerült a patak felé. Ott pedig, azt mondják, kísértet jár. Már estefelé volt az idő és én reszkettem. Nem akartam vele menni.

- Én még nem hallottam, hogy ott kísértet járna.

- Jár pedig. A mi falunkban mindenki tudja.

- Miféle kísértet?

- Tudja isten... Egy kis inges gyermek. Mindig ott lézeng a patak körül, amikor ki van áradva.

- Hát aztán? Mit sírsz annyira!

- Aztán... sír, sír a gyermek és fut az ember után. Jár a nyomába. Hol hátul maradoz, hol oldalra kerül...

- Mondd csak tovább!

- Az uramnak nem mertem mondani, hogy félek. Mentem vele. A patakig utána mentem. Mikor a pallóhoz értünk, belekapaszkodtam a karjába, mert láttam, hogy a rét el van öntve.

- És a kísértet megjelent?

Bathóné sápadtan rebegte:

- Hallottam a távolban...

- És aztán?

- Aztán közeledett...

- Képzelődtél.

- Nem. Tisztán hallottam. Jött a nyomomban. A szememet behunytam. Hallottam már, amint lábacskája ott csobogott mellettünk a vízben.

- Miért nem imádkoztál?

- Imádkoztam, de azért hallottam a sírását.

Az asszony zsebkendőt takart az arcára és csendesen sírt.

Az öregasszony elfordította róla a tekintetét és némán nézett maga elé a földre.

Végre így szólt:

- Hát segíthetsz a bajon. Az uradat a háztól elijeszteni nem lehet. Katona volt az, nem ijed meg semmiféle vízen járó lélektől sem. Hanem ha csakugyan láttad a kísértetet, el lehet azt űzni.

Bathóné megtörülte az arcát és szemét.

- El? - kérdezte várakozó tekintettel.

- El, ha megfogadod a tanácsomat.

- Óh, hogyne fogadnám!

- Költsd föl az uradat az éjjel éjfélkor, hogy imádkozzék veled. Érted: hogy imádkozzék veled hét miatyánkot; semmi egyebet, csak hét miatyánkot. Az urad azt fogja kérdezni, hogy miért? Azt mondod neki: Azért mert érzed, hogy a halál előtt állasz. Erre ő bolondnak mond téged. De te ne engedj: könyörögj neki, hogy teljesítse a kívánságodat. Fölültök az ágyban és hango­san imádkoztok. Mikor odaérkeztek: És bocsásd meg a mi vétkeinket! Ne mondd tovább, csak hagyd abba. Az urad kérdezni fog, hogy mért állott el a szavad? Feleld neki: Kezdjük újra. És mind a hét miatyánknál ezt cselekedd: hagyd abba ott... a mi vétkeinket. Akkor az urad gondolkodni fog s kérdezni fog, hogy mért hagytad mindig félbe az imádságot. Feleld neki: Azért, hogy hallhassam, hogyan mondja kend: miképpen mi is megbocsátunk. Az urad erre ismét elgondolkodik, és kis idő múlva kérdezni fog. Akkor te így felelj: Gyónom a Mindenható Istennek, a boldogságos Szűz Máriának és minden szenteknek, és neked édes jó uram... Szóval: gyónjál meg neki, mintha a papnak gyónnál. Érted? Gyónjál meg neki!

Bathóné maga elé meredve ült ottan sokáig. Az arca sápadt volt; a szemét kék árnyék környezte. Mikor aztán felnézett, látta, hogy Hosszúné a könyvbe mélyedve imádkozik.

Egy esztendő is eltelt, mikor a két asszony újra találkozott. A templomban kerültek egymás mellé. Mert Bathóné mindennap járt a templomba; tagja a Rózsafűzérnek; és most már rendesen gyónik is.

Az öregasszony megvárta, míg amaz bezárja a könyvet, aztán odasusogott neki:

- No lelkem, hát nem is jössz felém? Nem is szólsz az izéről...

- Óh - felelte a menyecske zavarodottan -, hát mit mondjak: csakugyan képzelődtem.

- Megfogadtad a tanácsomat?

- Hát hogyne.

- És az urad?

- Semmi bajom sincs vele. Kicsit megvert, kis ideig haragudott, aztán azóta minden jól van.

Mosolyogva susogta ezt, mert most is mosolygott mindig, mikor szólott. De ez a mosolygás csak olyan volt, mint a felhőn általszűrődő napfény. Aztán keresztet vetett magára.

Az ura már várta a templom előtt.

S mentek együtt hazafelé lassan, szótlanul és szomorúan.