TENGEREN JÁRÓK CSILLAGA

Négynapi tengeri út volt előttem. Kis társasággal utaztam, de csupa osztrákkal. Magyarul nem tudott a kapitány se, pedig a hajó magyar hajóstársaságé. Reggelinél mondja a kapitány, hogy az egyik tisztje magyar: Reiter a neve.

Azt gondoltam zsidó, és csodálkoztam magamban, hogy tengeri pályán zsidót találok, de nem zsidó volt; szőke, kékszemű germán típusú fiatal embernek találtam. Ott sétált a hajóhídon. Az ilyen sétálás négyórai köteles vigyázást jelent.

Szinte megrettenve fordult felém, hogy magyarul szólítottam. A nevemet nem hallotta sohase, aminek meg én örültem.

A következő órákban megismerkedtem a tengerészet összes tudományával, a mélységmérővel és a magasságmérővel, a tengeri térképekkel, zászlóábécével, a hajó alkotórészeivel, építési titkaival, az útközben látott szardínia-halászat módjaival, a mágnestűvel, a kormánykerék keze­lési módjával, a delfinekkel, szóval mindennel, ami csak addig érdekli az embert, ameddig vízen van.

Viszonzásul elővettem a szivartárcámat, és rámutattam a belsejében lappangó havannára:

- Tessék.

- Köszönöm, - felelte mosolyogva, - nem dohányzom.

S a szivarra mégis érdeklődő pillantást vetve jegyezte meg:

- Ez különben igazi havanna, nem afféle tonkababbal pácolt. Hát ilyet is árulnak nálunk?

- Árulnak. De miről ismeri ön meg, hogy ez igazi?

- Valami zománca van az igazinak, valami fakó-zöldes lehelet van rajta, amit nem lehet hamisítani. Aki sok havannát látott, egy szempillantással megkülönbözteti az igazit a brémaitól.

- Dehiszen ön nem dohányos, hát honnan ért hozzá?

- Valamikor minden pénzemet erre költöttem. Volt egy stambuli cédrusfa-ládám, abban uram megvolt kicsiben a föld minden dohánycsemegéje. A perzsa sah csibukdohánya volt benne a legalávalóbb, meg azok a szivarok, amelyekből a velszi hercegnek gyártanak.

- És abbahagyta a dohányzást?

- Abba. Pedig lássa én mindenféleképpen szívtam. Kezdtem reggel kurtaszárú magyar pipával, folytattam cigarettával, szivarral, csibukkal, s ha időm engedte nargiléztam is. A szivar­csempészetről könyvet írhatnék.

- Bizonyára nagy muszáj volt, amiért abbahagyta.

- Nem. Önként mondottam le.

- Mégis, egészségi okokból.

- Nem. Nekem nem ártott a legerősebb szivar se. Sőt epekedtem az erős szivarért. Az olyan kikötőben, ahol szivargyár van, bementem a gyárba, és ott vettem a legfinomabbat, leg­erősebbet.

Társalgásunkat félbeszakította egy polgári ruhában utazó generális: elkérte a tengeri nézelőt, s azzal unatkozott.

Mikor ismét magunkra maradtunk, azt kérdeztem Reitertől, hogyan került a tengerre?

Mosolyogva vont vállat:

- Hogy miért lettem hajóssá? nem tudom. Budán születtem, és nem olyan környezetben, amely erre a pályára irányíthatott volna. És mégis nekem gyermekkoromtól fogva ez volt a vágyam. Én nem játszottam mással, csak hajócskákkal. Karácsonykor is hajót kértem a Jézustól. Olykor papirosból magam is csináltam. Mikor meg rajzolni tanultam, az volt az első, hogy hajót rajzoltam. Olvasmányokban csak a hajóstörténetek érdekeltek.

Tizenötéves koromban arra kértem a szüleimet, hogy adjanak tengerésznek. Eleinte nevettek, később bosszankodtak rám. Vártam jó darabig, hogy hátha megfordul a gondolkozásuk. A gondolkozásuk nem fordult meg, hát én fordultam meg: elszöktem. Gyalog jöttem el Budáról Fiuméba. Tán két forintom volt mindössze, meg egy pakli purzicsán-dohányom a zsebemben.

Ott persze nem a tengerészeti iskolába kerültem, mert hiszen csavargót nem vesznek föl oda, hanem csak olyan közönséges hajósinas lett belőlem, mint akármelyik mezítlábas horvát­gyerekből.

Ha mégegyszer születnem kellene, arra kérném a jó Istent, hogy mihelyst hajóval kezdek játszani, veressen meg erősen az apámmal.

Hiszen most már belenyugszom, sőt, boldog reménykedéssel nézek a jövőm elé, de megszen­vedtem érte százszorosan.

Én, uram, tizennyolc éves koromban már megjártam a földnek összes tengereit; kiálltam viharokat, olyanokat, aminőkről a könyvek se beszélnek, s éreztem a halál borzongató leheletét százszor az arcomon.

Ön bizonyára nem tudja, micsoda súlya van a vízen ennek a szónak: vihar. A földi ember elhúzódik a szobája belsejébe, ha vihar van, de hova húzódik a tengerész, akinek a szobája is hányódik a vízen, mint a falevél. S micsoda vízen! Micsoda ingadozó, ismeretlen mélységű, határtalan, rút és hideg vízen! Aztán kérem, nagy ám a különbség a földi meg a vízi vihar között! A földön a hegyek, az erdők folyton törik, fogják a szelet, de a tengeren szabadon száguld az a megveszett dühöngő erő, és hömpölygeti, nyomja, emeli, csapkodja a vizet, mintha ki akarná verni a tengert a medréből.

A nagy tengeri vihart itt az Adrián se ismerik. A hegyek itt is sokat elfognak az erejéből, s az itteni hullámzás is semmi ahhoz képest.

A legnagyobb vihar, amit átéltem, Ausztrália és Afrika között dobált meg. Az útleírásokban olvashat ön hullámokról, de meleg szobában olvasni az ilyeneket s átélni más. Mert a képzelet könnyen megfesti a nagy hullámzást, de az olvasó sohse képzeli hozzá azt a csontmetsző hidegséget, azt a kábító émelygést, ami velejár, azt a fülkínzó süvöltést, amivel a szél az árbocköteleket feszegeti, s azt a gyötrelmes munkát, amire a tengerész kárhoztatva van, mikor a vihar dühöng.

Mert a tengerész nem húzódhatik el a vihar elől. A kormányosnak csakúgy ott kell állania a kerék mellett, mint jóidőben; az őrálló tisztnek csakúgy ott kell őrködnie a hajóhídon s vigyáznia az irányt; a kapitánynak folyton szaladgálnia és rendelkeznie kell, a matrózoknak olyankor legverejtékesebb a homlokuk és leghólyagosabb a tenyerük.

Hát mondom: ítéletnapi vihar zúdult ott reánk. Ég és föld elsötétedett, s a tenger mozgó hegyekké változott.

Eleinte csak dobálta a hajót a magasból a mélybe, a mélyből a magasba, a jobb oldalról a balra, és az orráról a tatjára. Később a hullámok föl-fölhömpölyödtek a födélzetre, s végig özönlöttek rajtunk, úgy, hogy minden hullámcsapás után csurgott rólunk a hideg víz, mint ahogy a kút csövéből csurog.

Egy Dániel nevű vén tengerész volt a hajón az árbocmester, aki negyvenhat év óta élt a tengeren, az mindjárt az első napon azt mondta, hogy ilyen vihart még nem ért. Káromkodott és ordítozott, mígnem estére elrekedt és csak a szeme véres forgásából láttuk, hogy a kapitányt fiatalnak tartja a hajó igazgatására.

Az a hatvanéves ősz ember maga futkosott akkor föl az árbocokra, és oldott, kötözött, srófolt, szegezett, szóval dolgozott, mint a hajósinas.

De dolgozott mindegyikünk, dolgoztunk ínnal-kínnal, dideregve, verejtékezve, elgémberedett kézzel és reszkető lábbal.

A hullámok pedig egyre nagyobb erővel rohantak át a hajón, s lesöpörtek minden mozdíthatót. Mi, akik néhányan a födélzeten dolgoztunk, kétségbeesetten kapaszkodtunk ide-oda, hogy a súlyos vízcsapás el ne sodorjon bennünket.

Egy fiatal kadét is volt velünk, egy kispap-képű kedves fiú; valami angol özvegyasszonynak egyetlen gyermeke. Az az asszony ismerte a hajónk járását; tudta, mikor érkezünk Európába, s odautazott vasúton, mindig abba a kikötőbe, ahova a hajónk először érkezett.

Valahányszor Európába jutottunk, a parton mindig az ő alakja volt az első, amelyet meg­pillan­tottunk. Már messziről láttuk nézelővel a sovány és egyenes fekete asszonyt, s ő is megismerte a hajónkat már távolról. Amint kiemelkedtünk az éghatáron, az ő fehér kendője megmozdult és integetett nekünk, integetett.

Az meg aztán látványosságszámba ment, hogyan rohant ki elsőnek a fia a partra, és hogyan borultak egymás karjába. A másvilágon találkozhatnak csak olyan egymás szívére rohanással az egymást szeretők.

Mármost mi történt, a hajó fedélzetén hordók is voltak, s mink iparkodtunk menteni, ami menthető.

A növekedő vihar olyan erővel rontott reánk, hogy a hajóhidat letörte a kormánykerékkel együtt. Nekünk a fedélzeten kellett dolgoznunk; szögeznünk, kötöznünk. A kapitány maga is velünk dolgozott, mint az utolsó matróz.

Ekkor hömpölygött ismét egy nagy tarajos sötét vízhegy felénk. Én a földre vetem magamat, és a födélzet láncát megragadom erősen. Arcom a kadét felé van fordulva, aki kötéllel egy hordót szorít le.

- Kadét - ordítom neki -, vigyázz!

Nem tudom, hallotta-e a szavamat. Irdatlan zuhatag omlott át recsegés-ropogás közt rajtunk, s a következő percben magas hullámhegyre futott föl a hajó.

Mikor kiráztam a kabátomból és a szememből a hideg és sós tengervizet, odanéztem, ahol a kadét állott. Nem volt ott. A hajó korlátját letörte a hullám, és a hordót is elsöpörte.

A kadét eltűnt.

De nem beszélgettünk róla. Viharok idején valameddig hallatszik a hajón emberi üvöltözés, aztán mindenki elnémul és hallgat; az emberek rekedtek és komorak. Mindenki elvadul.

Egyik-másik kidőlt már a fáradságtól. Aki bírta, tovább dolgozott. Magam is kimerülten támo­lyogtam le a hajó belsejébe, s az ágyamra feküdtem; átkötöttem a derekamat kötéllel. De mielőtt elnyomhatott volna az álom, arra gondoltam, hogyha elmúlik a vihar, s mink meg­érkezünk Európába, hogyan fog várni az az asszony a parton, hogyan fog integetni elénk a kendőjével, s kinek a nyelve lesz olyan erős, hogy beszélni fog azzal az asszonnyal?

A vihar másnap nemhogy megszűnt volna, sőt még bőszültebben dühöngött. Már nem volt kormánylapát, már nem volt hajókerék. A kisebb árbocok letörtek. A nagy árboc is megszaggatva állott és ingott.

Már akkor nem dolgoztunk. Lehúzódtunk mind a hajó belsejébe. Ott is kötelekbe kellett kötözködnünk, hogy ide-oda ne bukdossunk.

Egyszercsak minta ágyú dördült volna, s utána nagy roppanás következik. Azt hittük a hajó szakadt széjjel; leromlott, ledőlt a nagyárboc is.

- Dániel! - kiáltotta a kapitány. - A lyukat be kell tömnünk!

Dániel meg se mozdult, csak véreset pillantott.

- Dániel! - ordított dühösen a kapitány.

- Hát eredj magad! - rekedezte az öreg. - Ebnek parancsolsz!

Már ekkor éreztük, hogy a vihar összetör bennünket. Ki merte volna kiejteni a száján, hogy megszabadulunk? Mindnyájan szótlanul, sápadtan hevertünk szanaszéjjel. Két napja nem ettünk, nem aludtunk. A hajónk összetörten, vízzel félig telten, s a vihar nemhogy csendesülne, hanem már a lehetetlenség régióiban labdáz velünk.

Mire gondol az ember, mikor a halál kezét érzi a mellén? Semmire. Meghalt még mielőtt meg­halt volna. Én arra gondoltam, hogy vajon leszáll-e a hajónk a vízfenékig, vagy kóvályogni fog az alsó áramlatokban évszázadokig, míg az állatok szét nem rágják. Aztán haza gondoltam, hús­vétra várnak és várnak és várnak. A többi tengerész hallgatott. Csak a vihar hányta-recseg­tette a hajót.

Egyszer csak aztán megszólal a hajóharang. A nyelve le volt addig kötve, de a viharban kioldódott. És szólt, mint a lélekharang. Mink hallottuk odalent a hajó belsejében, s talán mindnyájan éreztük, hogy a harang nekünk szól.

Ebben a borzalmas percben nagyot ordít egy zugban az öreg Dániel:

- Emberek! Tegyünk fogadást Máriának!

A hajó belsejében mindenki térdre ereszkedett.

Én keresztény ember vagyok uram, de a vallásosság nem volt mindennapi kenyerem. Az ember nem foglalkozik fiatal korában lelki ügyekkel. A vallásról nem lehet tudni, mi igaz benne, mi nem igaz. Ha a papok pakfonórát hordanának és rézláncot, talán többet hinne az ember. Hát mondom, nem foglalkoztam a vallásommal, mióta az utolsó katakétám szeme elől eltűntem, de abban a pillanatban megmozdult valami a szívemben. Hát van valaki, aki ebben az emberirtó veszedelemben segíthet? Van, van! Mária! Az elfelejtett, szívből kivetett Mária, akinek a nevét bölcsőnkben tanultuk az anyánktól. Mária! Mária! Csak az ő égi keze nyúlhat le hozzánk e viharban a megmentésünkre.

Hát mondom, mindenki térdre ereszkedett.

- Nem megyek többé kocsmába! - kiáltotta az öreg égnek emelt arccal. - Tengerek csillaga, Boldogasszony Mária! A templomodba megyek, valahányszor kikötünk!

Mert amint mondtam, részeges és káromkodós volt az ember.

- Minden pénzemet a szegényeknek adom, ha partra juthatok - kiáltotta a kapitány.

- Szabadíts meg Szűzanyánk - kiáltotta a kormányos. - Árva gyermekeket nevelek föl a vagyonomon!

És így kiáltottak tovább. Voltak valami tizennégyen. Legtöbben az italukról és a vagyonukról mondottak le. Egyik a szeretőjéről mondott le, akit el akart venni.

Én nem voltam ivós és nem volt vagyonom, se szeretőm, semmim. Gondolkoztam, hogy mi nekem a legkedvesebb, amit feláldozhatnék? Ön talán komikusnak látja e csendes tavaszi tengeren, de én áldozatnak a pipát választottam.

Nekem az volt a legnagyobb gyönyörűségem, az volt, amire a legtöbbet költöttem, amiről le nem-mondtam volna, semmiért.

És higgye el, hogy távol járt abban a szörnyű órában a nevetésnek csak a gondolata is az emberektől.

A vihar lassankint megenyhült, elcsendesedett. Mink is megmaradtunk; a hajót is elvontatta egy másik.

Azóta nem dohányoztam.