SZERETEM AZ IGAZSÁGOT!

Egy leány lépeget könnyes szemmel be a faluba. A bal arca piros, a jobb halovány. A hóna alatt lepedőbe kötött motyó.

Csinos leány, noha kissé görbe is a lába, mint a korán dolgos parasztleányoké szokott lenni. A ruhája fehérvirágos, eperszínű szoknya és egérszínű, rojtos télikendő. A lábán csizma. A kezében egy pár nagysarkú cipőt lógat.

Nem is a házak előtt halad, hanem a havas-sáros kocsiút közepén. Bizonyára azért megyen ott, hogy ne szólítsák meg. A bolt előtt mégis rákiált egy asszony:

- Mi bajod Etel? Elküldtek?

A leány nem felel, csak a könnye szaporodik meg válaszul.

Sietve halad a templom felé. A templom közelében befordul egy kis nádfödeles parasztházba.

A falu negyedóra múlva tudja, hogy Etelt elküldték a kastélyból.

A szomszédos házakból átkíváncsiskodnak az asszonyok. A leány csak sír odabent az ágyfejre borultan. Sem az anyjának nem felel, se másnak. Unja is a faggatást, fölkel és beül a kamrába.

- Majd elmondom. Ne firtassanak mostan!

S be is támasztja az ajtót.

Az asszonyok ijedt tyúkokként csodálkoznak egymásra.

Mi történhetett?

Etel a kastélyban szolgált a nyár óta. Az új uraságnál.

Az új nagyságos asszony német. Bécsből való. Egyszer, hogy az urával sétált a mezőn, Etel arrafelé vitte az ebédet az apjának.

- Milyen csinos figura ezen a zöld réten! - mondotta az asszony.

S valóban, azon a száznegyven holdas zöld szőnyegen az a rózsaszínruhás leány... képrámába illő látvány volt.

Az uraság akkor kezdte tanítani a feleségét magyar szóra.

- Mondd neki: Hova mégy lelkem?

Etel már piros volt, mikor közeledett is. A váratlan szólításra megrebbent a szíve. Az asszonyra emelte szemét, s válaszolt boldogan:

- Apámhoz, gyönyörűm!

Nem illet ez a szó. De a finom, szép arcú, csipkeruhás nagyságos asszony annyira elbájolta, hogy öröm-ijedtében csak a lelke szavával felelhetett.

Az asszony nem értette a választ. De tetszett neki a piruló arcú tiszta parasztleány. S tetszett a leány hangjának melegsége is. Aztán az ételre fordult az érdeklődése. Az ura tolmácsolta a szavát. Etel válaszolta, hogy bablevest visz. S le is vette a fedőt. A nagyságos asszony nevette, hogy egyes ember annyi bablevest megeszik.

Csak amikor már Etel tovább haladt, akkor kérdezte meg az urát, hogy mit jelent gyönyörűm?

Még azon este megjelent Pócsiéknál a parádés kocsis, hogy menjen fel Etel délelőtt tízkor a kastélyba.

---------------

- No beütött az áldás a házba! - szólt vígan Pócsi gazda.

Kisgazda volt, afféle négyláncos földű. Máshová ugyan nem bocsátotta volna szolgálatba a leányát, de a kastélyba... A kastély a szerencsének fészke.

Csak még az a kérdés volt hátra, mit szól rá Lukács?

Lukács a leánynak a vőlegénye. Újborra lenne az esküvőjük.

Lukács csakhamar nyitja is a fakilincset. Tatársüvegű vasszeg-bajszú legény. A ködmen úgy áll rajta, mint a harang. Dehát úgy áll a ködmen az első télen és úgy szép. Feszít is benne Lukács.

Különben is büszke legény. De becsületes szemű. Hogy egyszer ült másfél esztendőt, nem számos. Kocsma erányában történt, és hát egy ujjnyival beljebb csúszott a kés, mint ahogy szándékolta. Minden évben történt ővele efféle, s nem került az ügy törvényszék elé.

Mindenki tudta, hogy ha kissé hörcsög is Lukács, nem rosszcsont. Sőt éppen azért voltak azok a kis véres kellemetlenségei is, mert nem tűrte, ha valaki rendetlenkedett.

- Szeretem az igazságot! - mondta olyankor.

És felgyűrte a karján az ingét. Fogta a botját vagy nyúlt a fanyelű késért a csizmaszárába.

És a falu az ő pártján volt mindig. Rendetlenség történt: Lukács rendet szabott. Nem kellett volna annyira, dehát ami igaz, igaz!

Mikor elítélték is, nem föllebezett.

- Tudom én, hogy ez az igazság - mondta megnyugvással.

S mivelhogy csakugyan jobb is elevenen ülni a kopár börtönben, hogysem feküdni holtan bármily szép virágos halom alatt, Lukács leülte a rovást keserűség nélkül.

Lukács tehát benyitja az ajtót. Jóestét köszön, és ül a tatársüvegben, harang-ködmenben az asztal mellé. Pipázik. Pócsi gazda is pipázik.

- Hát Etelt szógálatra kérik - kezdi Pócsi gazda. - Itt járt a Soódy nagyságos uraságnak a kocsisa. Az ám. Hát azért hivattalak, Lukács, hogy hát izé, mit szólsz? Odaadjuk-e? vagy ne adjuk?

Etel áll a bubos homályában és fénylő szemmel nézi Lukácsot.

---------------

No, mesébe illő gyöngyélete következett a kastélyban Etelkának! Nem kellett dolgoznia semmit. Csak mit az asszony kívánt, tedd ide, tedd oda, egy kis söprés, egy kis porolás, - csupa gyermeknek való munka.

Vasárnap délutánonkint, mikor Etel hazalátogatott, nem győzte elbeszélni a sok csudát, hogy hogyan élnek a kastélyban? Hogy az asszonynak mennyi gyűrűje, selyme, bársonya! Hogy fehérítővel porozza a képét, azért olyan szép. Hogy nem dolgozik semmit, csak hol olvas, hol öltözködik, hol a körmöcskéjét fényesíti, hol az „ongorát” veri. És minden este fürdik. Az ura reggel fürdik hidegben, ő meg este melegben. Délutánonkint meg lovagol, nemcsak féloldalt ül a lovon. Néha még vadászik is az urával és úgy elsüti a puskát, hogy a szempillája se rebben meg tőle. Aztán mindenféle csudás ételeket esznek, sületlen húst, káposztavirágot; penészes sajtot. A csigát is megeszik, mint a cigányok. Reggel meg kávé helyett herbateát isznak, pedig nem betegek.

Soódy nagyságos úr meg még furcsább ember. Reggel, mikor fölkel, fölkap egy gyermek­nagyságú nehéz vasgombócot, de nem is egyet, hanem kettőt, minden kezébe kettőt, aztán azt emelgeti meg leeresztgeti sarkig, hogy az a kopasz feje csaknem a földet éri. Hol meg a levegőbe lökdösi, mintha valakit el akarna lökdösni vele. Esténkint meg ahelyett, hogy lefeküdne, átsétál vacsora után az ó-toronyba. Ott nézegeti egy nagy csövön a holdat. Olyankor be kell fűteni előtte. A bécsi inasnak nincs rá kedve. Csak aszongya hogy:

- Ké!

„Ké” annyit tesz magyarul, hogy: Eredj te! És Etel megyen is. De csak a zúgó felett ne kellene átmenni! Keskeny a híd, csak két gerenda. És mély a víz alatta. Azt mondják, meg se lehet mérni, olyan mély. Etel mindig megszédül ottan. De inkább meg is kerüli a tavat. Csakhogy mikor nagy a hó, bajos benne járni.

Az úr egyébiránt olyan ember, aki a világnak mind a négy szegletét látta. Tengeri hajón élt tizenöt esztendőt és kapitány volt vagy ezredes. Persze tengeri kapitány vagy ezredes. De jó ember. Csak kevésbeszédű és sokat alvó. Délig is hogy néha. Az igaz, hogy későn is fekszik le, - a kíváncsisága miatt.

Mindezt is csacsogással mondta el Etel vasárnaponként, s a hallgatóság ámuldozott.

Irigyelték is Etelt a faluban. Legjobban persze a bérét irigyelték. Huszonöt korona minden hónapra. Karácsonykor meg még külön egy igazi aranygyűrűt kapott a nagyságos asszonytól, piros köveset. Az úrtól meg egy húszkoronás új aranyat.

De hát még amit ígértek? Ha legalábbis két évet szolgál, a kastélyból adják a móríngot. Mennyit? Nem mondták. De zsákkal áll ott a bankó.

Mi történt, hogy Etel egyszerre hirtelen kicsöppent a menyországból? Mi történt?

???

Pócsi gazda maga indul nagybúsan Lukácshoz. Lukácsnak talán megnyilatkozik a leány.

A legény már jön is. Az utcán találkoznak, Lukács szemöldöke össze van ráncolva.

- Megverték? - kérdezi sötéten.

- Nem, azt nem gondolom. Ámbátor hogy semmit se tudunk - feleli az apa.

A legény megkocogtatja a kamraajtót:

- Etel! Én vagyok itt.

A kamraajtó kinyílik. Tártan is marad. Etel ott ül a korpás zsákon és sírdogál. Nem felel a legénynek se.

- Csak azt mondd meg legalább, hogy megvertek-e?

A leány a fejét rázza:

- Nem. Csak pofon ütöttek.

- Kicsoda?

- Az úr.

- A teremtésit néki! Hát mér ütött pofon?

A leány hallgat.

A legény bevonja a kamraajtót. Leül a másik korpás zsákra. Pipál komoran és nagy szivatokkal. Végre megszólal.

- Loptál?

- Nem.

- Kárt tettél?

- Nem.

A legény elgondolkodik egy percre.

- Feleseltél az asszonnyal?

- Nem.

És újra sír a leány keservesen.

- Vége mindennek! - sírja. - Vége minden szép reménységünknek!

Lukács ráordít:

- De hát miért? Mi rosszat cselekedtél?

- Semmit.

Bajos is azt egyszerre elmondani, hogy mi történt?

Hát az történt, hogy a báró a feleségével behintózott tegnap estefelé a városba, Etelt is magukkal akarták vinni. Mert komédia van a városban és a báróné szereti a komédiát. Etel sohase látott affélét, csak csepűrágót látott egyszer tíz éves korában a korcsma udvarán. Aztán az utolsó pillanatban mégis meggondolta az asszony, hogy jobb lesz, ha Etel otthon marad, elkészíti a teát és befűt a hálószobába.

Hát Etel otthon is maradt. Tizenegy órára kellett megteríteni az asztalt és odakészítenie a „piritusz”-főzőt meg a sonkát, tojást az asztalra. És akkorára melegnek kellett lennie a hálószobának is.

Etel mindezt el is végezte gondosan. Az ágyakat is megbontotta.

De a nagyságos úrék késtek. Talán bent maradtak vacsorára is a városban.

Etel megnézte a kályhát. Megrakta újra. Megrakta bőven.

Aztán megbontotta az ágyakat. Ahogy az asszony ágyát bontja, kellemes ibolyaillatot érez. Máskor is érezte azt. Tudta is, hogy az asszony be szokta locsolni valami illatvízzel a párnáját. De aznap este erősebb volt az illat és édesebb.

- Milyen jó lehet ilyen szép fehér párnán aludni! - gondolta Etel elandalodva.

S leült a székre az ágy mellé. Odahajtotta a fejét a párnára.

De nem aludt el. Egyre fülelt. Hallgatta negyedóránkint az óra verését.

Szép nagy falióra függött a hálószobában. Hosszúkás mint a hegedű. És halk zengéssel verte az időt.

Elverte már a tizenkettőt is. Etelnek egyre nehezült a szeme-pillája. Az óra az egyet is elütötte. Az uraságok még mindig odavannak. A kettő is elzendül. A negyedórák is.

- Már nem jönnek haza - gondolta Etel kábultan. Bent maradtak, ott is hálnak.

S az álmosságtól, kályha-melegtől, ibolyaillattól bódultan kissé beljebb feküdt. Csak féloldalt. Aztán olyan volt neki, mintha a saját ágyában nyugodna, de rosszul feküdne. Bágyadt kézzel gombolta ki a réklijét s oldta le a szoknyáját. Beljebb feküdt az ágyba, a saját ágyának érzett ágyba.

S nem hallotta többé mennyit ver az óra.

Egyszer csak az óra leereszkedik a falról. Két hosszú lába nő neki. Odalép az ágyhoz, s kiált nagy mérgesen:

- No lám, a szemtelen!

S Etelt kirántja az ágyból. Csattantja pofon úgy, hogy Etel az ajtónak hanyatlik.

Az óra már akkor átváltozott nagyságos úrrá.

---------------

Lukács dühösre kerekedett szemmel hallgatta a szaggatottan elmondott történetet.

A végén fölkel. Zihál, mint a bika. A tatársüveget feljebb csapja a fején. A ködmenét össze­gombolja.

- Hogy elküldtek, azér nem szólok - mondja szinte lángot fújva az orrán. - Megfogadhattak, el is küldhettek. Azér nem szólok. De hogy pofon ütöttek...

S megrázta az öklét. Elment.

A földesúr éjfél felé belefáradt a csillagok szemlélésébe.

De hogy igen tiszta volt az ég, nem hagyta abba. Csak azért kelt föl a helyéről, hogy néhány percre pihentesse a szemét.

A parkra nyíló ablakhoz lépett, s keresztbe fonta a karját.

A park fehér volt a dértől. Délelőtt borult volt az idő és olvadós. Este felé kitisztult az ég. A fák vizesek voltak, mintha verejtékeznének. S íme, este a holdfény egy fehér parkot világít meg. Minden fa fehér, mint a virágzó szilváskert. A tó tojásdad kékfekete tükörlap, s benne is mélyen ragyognak az ég csillagai. A híd is fehér az ablak alatt, mintha alabástrommá változott volna.

- Ördög, azt a hidat! - morogja Soódy. - Mindig elfelejtem, hogy karfát kell rá csináltatnom. Ilyen deres időben megcsúszok egyszer rajta...

E pillanatban egy emberárnyék jelenik meg a híd túlsó végén. Hegyes tatársüveg van a fején. A ködmene, akárcsak egy harang. Hosszú bot van a kezében.

A következő pillanatban lassan besüllyed, beleolvad az ember a híd alatt sötétlő árnyékba.

- Bizonyosan pisztrángra merít a gaz kópé! - gondolta Soódy.

A zúgóban szapora a pisztráng. A falubeliek rájárnak, ha nem őrködik a kertész. Persze ilyenkor kinek is jutna eszébe, hogy őrködjön.

Visszaült a teleszkóphoz és ráirányította az Uránuszra. Nézte vagy tíz percen át.

Aztán fölkelt. Bezárta a teleszkóp felső és alsó végét. Cigarettára gyújtott. Fölvette a bundáját. Kilépett az obszervatóriumból.

Csak egy kampós turistabot volt nála.

Gondolatokba mélyedten andalgott a kastély felé.

A park csöndes volt, csak a zúgó morgása hallatszott. Közelebb már hallani lehetett, hogyan zúzódnak halk zizegéssel a víz jéglemezei, amint leesnek a négyméternyi mélységbe, a tóba.

Mikor a hídhoz ér, a zúgópartjának árnyékából előjelenik az ember. Fölhág a sziklára. S ahogy egy szökellő mozdulattal a hídon teremne, nagy lóbőr csizmája megcsúszik. Csak kétfelé üt a levegőben s visszatűnik az árnyékba. Nagy toccsanás...

Soódy elhőköl, elbámul. Az ember üvölt odalenn:

- Á-á-á-áó!

Hátborzasztó hangok. Mintha nem is emberi szájból törnének elő, hanem valami vadállatnak a torkából.

Soódy lefut a sziklák közt kanyargó úton. Talán ha odanyújtja a botját... De már az ember nem látszik. Csak a víz tajtékzik, bugyog, örvénylik szilajon.

A következő pillanatban fellükken a víztajtékból a tatársüveg. S újra hangzik az üvöltés:

- Á-á-á-áó!

Soódy ledobja a bundáját. Beugrik. A jeges víz szétcsap. Soódy úszik, mint a cápa. Elkapja az embernek a jobb kezét. A ballal már az ember maga fógodzana Soódyba, de Soódy félreüti. A két felsőkarján ragadja meg a fuldoklót. Lábbal dolgozik a vízben. Csak a két fej látszik ki. Az egyik süveges, a másik a Soódy kopasz feje. A két szempár egymásra mered.

És a víz lassan forgatja őket, mintha valcert táncolnának. Az arcukhoz olykor jéglemez surlódik.

- Taposd a vizet! - rikoltja Soódy.

Végre kint vannak a forgatagból. Soódy követ érez a lába alatt. Rálép. Kivonja az embert.

Az ember hákog, krákog, liheg. Ahogy ott ül a földön, fölemeli a bal lábát, aztán a másikat. A víz kiömlik a csizmaszárából. A vízzel együtt kihull egy fényes vasú kés is.

Az ember fölveszi a kést. Morog valamit. Visszadugja a csizmaszárába. Fölkel. Üveges szemmel mered Soódyra.

A tekintete mint a kitömött farkasé.

Soódy nagyjából leverte magáról a vizet, bundájába bújt. A parasztra nézett, hogy mért mereszti úgy rá a szemét? Várta is, hogy leveszi a süvegét az ember és köszönetet mond.

De az csak nézett mint a kitömött farkas.

Azután megfordult szótlanul és lomha lépésekkel cammogott el a fák közt, a falu felé.

A deres úton nagy fekete foltok maradtak a nyomában.

Soódy csodálkozva nézett utána és a fejét rázta:

- Micsoda háládatlan fajzat!