|
Téli éj. A
sötétségben hull a hó. Hullong nagy pelyhekben, némán, szünetlenül. Két
lépésnyire nem látni.
És a sötét
havazásban egy ember botorkál. A feje a nyaka közé van húzva. Se kalap, se
süveg rajta, se télikabát. Megy-megy, mint a részeg. A hó a hajára hull és
olvadoz rajta. Rogyadozó inakkal botorkál a hóesésben, az útrejtő éji
világban.
De ím,
megdöbbenve áll meg: a sötét magasban, a hullongó pelyheken át, öles nagyságú,
kékes-fehér kereszt világlik feléje.
Egy
mozdulatlan nagy csillagkereszt. Az égen? A levegőben?
Szinte
elhőköl tőle.
Káprázat?
A szemét
meregetve lépdegél feléje. Alig a hatodik lépésénél elvesz a föld a lába alól,
s őmaga arccal esik valami mélységbe.
Semmi, csak árok.
Feltápászkodik.
Lerázza a havat a kezéről. Ismét mereszti a szemét a látományra. A kék
kereszt változatlanul ott ragyog a magasban.
Tehát nem
káprázat. A kereszt ott világol egy-helyen, mozdulatlanul. A fénye, ahogy
közelebb-közelebb lép, egyre tündöklőbb.
Mi ez?
A kereszt mégsem
az égen tündököl, hanem valami ház fölött. Ház, valóban ház. Emeletes vagy tornyos. Alább
is van rajta lámpás, utcai, sárgafényű. És a lámpánk alatta, fölött is
betűk feketélnek.
Az ember
egész testében reszket a hidegtől. A foga vacog. Az arca lilaszín vörös. Táguldozó szemmel lép közelebb. Nézi.
Olvassa a felső nagy betűket: JÉZUS HÁZA.
Bámul. Pislog.
A szeme aztán az
alsó apróbb betűkre fordul. Olvassa:
Ide mindenki
bejöhet, akinek szállása nincsen. Még alább, még apróbb betűsor:
Vessetek ebbe a
lyukba kenyeret vagy egyéb élelmet a Jézus szegényeinek.
S a falon akkora
lyuk látható, amekkora egy kenyér befogadására elég.
Az ember bámul.
---------------
Mi volt az a
Jézus háza?
Valamikor, még a
szabadságháború idején, egy szegény mesterlegény szabadult ki a kórházból, és
nem volt hol meghálnia. Zord őszi est volt az, szeles és fagyos. Sok házba
benyitott. De a sápadtsága, rongyossága bizalmatlanságot keltett mindenütt.
- Itt nincs
szállás barátom.
A város végén
orgonaszónak szent búgása hallatszott a házak mögött a sötétben. A legény
hallgatódzott, aztán arra fordult. Kivilágított temetőt látott. Az orgona
a temetői kápolnában szólt. Bent és kívül térdeplő és álló sokaság.
Ájtatos zúgással énekelték a halottak litániáját:
Az örök haláltól
ments meg Uram minket...
A legény fázott.
Befurakodott. A litánia végén leült. Elaludt.
Durva hang
zavarta fel.
- Hej!
- Hadd
maradjak... A kórházból jöttem... Hadd háljak itt az éjjel.
- Éppen az
kellene! Isten háza ez...
- Minek az
Istennek ház?
A lármára egy pap
is megjelent. Az is ráhurrogott. Kiűzték a legényt a kápolnából.
Hová ment? Hol
hált? Nem tudni. Csak annyi bizonyos, hogy később az élete folyamán kocsigyáros
lett ugyanabban a városban és meggazdagodott. Ő is építtetett templomot, de abba papot
nem bocsátott be. Ráíratta nagybetűvel: JÉZUS HÁZ, s megnyitotta a
hajléktalanoknak.
A ház a város
végén épült - szemben a temetővel -, s két nagy terem és két ruhatár volt
benne. Egyik a férfiaknak, másik a nőknek és a gyermekeknek. Gyékénnyel
letakart cementágyak álltak mind a két teremben, s középen nagy márványasztal.
Cement és márvány volt ott minden, még a kályha is - nagy négyszög kályha,
inkább kemence. Sütni-főzni is lehetett benne. A tetején meg meg is
hálhatott az, akinek ágy már éppen nem jutott.
A két nagy
teremhez aztán két fürdőszoba is volt építve. Annak a vizét télen a
belső kemencék éjjel-nappal melegítették.
Zár nem volt az
ajtókon, sem a kapun. Beléphetett akárki, akármikor. Ki is mehetett
belőle.
Telenkint mindig
nyüzsgött ott az ember. Olykor
annyian voltak, hogy még az asztalon is háltak. Nyáron azonban csak éjjeli
szállásra tértek be holmi szegény, vándorlegények, drótosok, ablakosok,
újságárus gyermekek. Néha egy-egy olyan család is odaszállásolt, akit
valamelyik háziúr az utcára rakatott ki. De persze soká nem maradtak, mert
bizony a Jézus házának lakói könnyen ellopogatták az apró holmit.
Maradós
lakója csak három volt a háznak: egy részeges mészáros, egy köszvényes lábú agg
szabó, meg egy vén cigányasszony. A rendet is azok intézték. A szabó a csendes
rendet. A mészáros azt a rendet, amelyikre erőkifejtés is kellett.
A mészárosnak
Pálfi volt a neve. De csak éppen annyiban volt mészáros, hogy segített az igazi
mészárosoknak a vágóhídon, afféle ronda munkákban. S azért kapott mindennap
egy-két hatost, birkafejet, májat, borjúlábat, más effélét. Délutánonkint már
ivott és danolt. De volt úgy, hogy ruhát vagy fehérneműt kellett vennie, s
nem ihatott napokig. Olyankor kedvetlenül ült a márványasztal főhelyén, az
ő saját külön székén, egy nagy bolti ferslógon. Ruhás ládának szerezte
ő azt valamikor, de sohse vitte annyira, hogy elrakni való ruhára is
jutott volna pénze. Csak épp egy toll-vánkos volt minden vagyona. Azon szokott
ülni is, mikor a ferslógján ült az asztalnál.
Egyetlen jó
cimborája a szabó volt, Bogár Miska. Az is hatvan éven fölül való vén legény,
de sokkal idősebbnek látszott, mert se haját se szakálát nem nyíratta,
mióta beköltözött a Jézus-házába. Annak se volt semmije csak épp
ágyneműje. A sarokágy volt az övé, a kályha mellett. Mindig otthon ült
vagy hevert. Pipázott, kegyes újságokat olvasott. Kertészkedett is nyarankint a
kis házi kertben. Péntekenkint olykor eljárt koldulni.
Hát akkor
este ott ültek még néhányan a Jézus házának lakói a nagy háromméteres
márványasztal körül. Csak hárman: a mészáros, a szabó, és az öreg
cigányasszony.
Gyertya
égett előttük egy ökölnyi tuskócskán. Kártyáztak.
A
cigányasszony is afféle őslakó volt ott. Még akkor került be, mikor az
urát, Pondró Jancsi bőgőst agyonverték. Egy cigánylakodalmon verték
agyon. Pondróné akkor meggyűlölte a cigányokat, s beköltözött a Jézus
házába. Csak épp a pipázást meg a piros fejkendőt tartotta meg a
cigányélet emlékéül. Ő is koldulgatott péntekenkint.
Hát ott
ülnek hárman és kártyáznak, pipáznak. Egy palack bor előttük és egy
félben-fogyott nagy dióskalács újságpapirosban. A kalácsot valami jólélek csúsztatta
be este nyolc órakor, s már akkor csak valami hatan voltak ébren. Vígan
lakoztak belőle, s akkor, hogy a mészárosnak pénzetlen napja volt, a
cigányasszony ajánlotta meg a bort: hozassanak egy kétliteres palackkal ketten
a szabóval, s kártyázzanak rá; aki nyer, egy pohárral ihatik.
Szilveszter
estéje volt aznap, s a babona azt tartja, hogy aki ébren éri meg az újévet, nem
hal meg abban.
Már éjfél
elmúlt, de a palackban még volt egy pohárra való bor.
- Ideje,
hogy lefeküdjünk - mondotta a mészáros. - Elfogy a gyertya is.
A
cigányasszony belenyúlt a szoknyája zsebébe, és kivett egy marok gyertyavéget.
- Van itt -
mondotta. - Akár reggelig.
És álmos szemmel
nézett a kártyáiba.
Akkor lépett be
az ajtón az éj vándora.
Belépett.
Megállt. Nézett.
A feje
havas volt. A szakálla is. A szeme vad és rémült. A kabátja ferdén volt
begombolva. A keze kéklett a hidegtől.
Állt.
A szabó
rápillantott.
-
Mindörökké ámen! - kiáltotta gúnyosan.
S
megnyálazta a hüvelykujját, lecsapott egy kártyával.
A jövevény
körülnézett. Nagy terem. Fehér kőágyak, negyven is, párosával egymás
fölött és benne alvók.
A sarokban
kőkályha. Vörös fény terjeng ki az ajtaja lyukain. A jövevény odalép.
Tartja a hátát a melegnek. Néz.
Csend.
Alvók horkolása. Kályhának halk mormolása. Fokhagyma és vöröshagymaszag
dohányszagokkal keverten.
A
cigányasszony lecsap a kártyával és nyom egyet a pipája parazsán. A mészáros is
lecsap. A szabó is lecsap újból.
S megint a
jövevényre néz.
- Hát a fa? -
kiáltja neki. Ha nem hoztál, ne melegedj!
- Fizetem -
feleli halkan a jövevény. - Megfizetem.
Erre a
szokatlan nyilatkozatra mind a három kártyázó feléje fordul. Az ágyakon is
megmozdul két árnyék és fölül.
A
cigányasszony meggyújt egy másik gyertyavéget is, és a jövevényre vizsgálódik.
- Hát
lássuk - szólalt meg a mészáros vastag hangja. - Fizess. A fát mink hordtuk ma
össze, hát nekünk fizess.
- Én egy
nyalábbal hoztam! - kiáltott egy rekedt hang a sarokban a felső ágyból.
S a hang
tulajdonosa legott le is ereszkedett. Toprongyos, szürke hajú csavargó volt. Két
cipőt kapott fel az ágya szögletéből, és két rántással a lábára
szottyantotta. A bal cipő azonban olyan rongyos volt, hogy kifitogott
belőle az újságrongy, amellyel a meztelen lábát szokta betekerni.
A
ruhájáról, kezének széles fehér körmeiről látszott, hogy pék.
A jövevény
az asztalhoz lépett, és egy ötkoronás ezüstpénzt vetett oda.
A
gyertyavilágnál látszott, hogy rendes és tiszta úri ruhába öltözött ember,
körülbelül harminc éves, fekete göndörhajú és göndörszakálú, de oly sápadt,
mint a koporsóból kikelt halott.
Az
ezüst-csendülésre hat ágyban is megmozdultak. A márványasztal egy-két perc
alatt körülnépesült. Bámuló szemek néztek a jövevényre.
- Közpénz -
szólalt meg a szabó.
És sovány
ujjai póklábakként jelentek meg az ötkoronás fölött.
- Üljön le -
mondta az öreg mészáros. - Egyen, ha éhes.
És eléje
tolta az újságpapirosban a kalácsot.
A
cigányasszony még egy gyertyavéget meggyújtott, és a gyertyatartó tuskóra
állította.
A nagyobb
világosságnál látni lehetett, hogy a jövevény ruhája szinte új, úri, diószín,
csak épp hogy félre van gombolva.
- Mér nem
megy a fogadóba? - kérdezte a cigányasszony. - Ott jobb a hely. Ámbár itt is
tiszta.
S nagy
füstöt bodorított a pipájából.
A jövevény
csak állt az asztalnál, és zavaros szemmel nézett az asszonyra.
- Zsidó ez!
- rikoltotta egy hang. - Zsidó!
Az arcok
elképedtek. A mészáros alatt megdobbant a láda. Szokása volt, hogy rugott egyet
a ládáján, ha valami izgatta, vagy szólani akart. A dobbantás az elnöki
csengetést helyettesítette:
- Nem -
felelte ijedten a jövevény -, nem vagyok zsidó.
De ahogy
így a két tenyerét a válláig emelte, a mozdulata csak megerősítette a
gyanút.
- Zsidó! -
kiáltották hárman is. - Zsidó! Ki kell lökni!
- De nem! -
rebegte a jövevény.
S egy lépést
hátrált, ijedten nézett körül.
De mindenfelől
csak a rámereszkedő fagyos szemeket látta.
Az agg szabónak
szinte kétakkorára nyúlt a nyaka, ahogy a jövevényt szemlélte. S rendelten
fehér haja szinte fölborzolódott.
A kínos csendben
végre ő szólalt meg. A mészárosra tekintett.
- Vidd a
fürdőbe - mondotta nyugodtan. - Itt különben is kötelező a megfürdés.
- A ruhát is meg
kell előbb gőzölni - mondta Pondróné. - Addig senki be nem léphet.
A mészáros
fölkelt. Már hatvanéven fölülvaló ember, de még mindig vállas és vastagnyakú,
bikateperő figura.
A jövevény
megrettenve hátrált előtte.
- A
feleségem keresztény! - hebegte -, keresztény, született keresztény.
A mészáros
tanácstalanul állt. A ház lakói is egymásra néztek. Végül mindenkinek a szeme a
szabóra fordult.
- Maradhat
- mondta nyugodtan a szabó.
A
cigányasszony még egy gyertyavéget meg akart gyújtani, de aztán mást gondolt.
Kiment. Néhány perc múlva függőlámpással tért vissza. A terem
megvilágosodott, és petróleumszag vegyült a levegőbe.
A lámpást a
péklegény vette át tőle. Fölugrott vele az asztalra, és a menyezetről
lelógó alvó lámpásnak a helyére akasztotta.
A jövevény
ezalatt leült a szennyes márványasztalhoz, s finom gyöngyházaskést vett
elő a zsebéből. Farkasétvággyal ette a kalácsot.
Az emberek
ott álltak még. Ahogy a terem megvilágosodott, némán szemlélték tovább a
jövevényt.
- Véres ez
az ember! - kiáltotta egy elszörnyülködő hang.
A mészáros
ládája dobbant.
A jövevény
kezéből kiesett a kés. A
torkán megállt a falat. A szeme elmeredt.
- Ölt! -
rikoltott a péklegény. - Gyilkos!
Az ember megrettenve
állt föl.
S mintha az az
embercsoport megfagyott volna egy minutumra, a szemek még csak nem is
pillantottak.
Az ember sápadt
volt, mint a halál. A feje lekókadt.
- Öltem -
rebegte. - Fogassatok el, ha akartok, már fáradt vagyok.
S a
szeméből könnyek törtek elő. Visszaült a székére. Fölvette a kését,
és metszett egy darabot a kalácsból. A könnyek a kezére csepegtek.
- Hagyjatok
békén - rebegte. - Öltem: megvan. Tik is öltetek volna...
S lecsapta
a kését. A karjára borult és zokogott.
Az emberek
szinte megkövülten nézték.
-
Elfussak-e a rendőrségre? - kérdezte a szabót egy suhanc, akinek a keze
kék volt, mintha kesztyű volna rajta.
A mészáros
a fejét ingatta.
- Álljátok
el az ajtót - mondotta szigorún -, nehogy megszökjön.
- A
rendőrség úgyis idejön - felelte nyugodtan a szabó.
- Kelepcébe
került - szólt a cigányasszony.
És megnyúlt
arccal pislogott az emberre.
- Öltem! -
kiáltotta az. - De ki nem ölt volna? Ki? A feleségem...
A falat
megállt a torkán. Az arcán kíngörcs vonaglott át.
- A feleségem...
Nem bírta tovább
mondani.
A szemek
ráüvegesültek. Percekig tartó csöndesség volt az asztal körül.
Végre a szabó
mordult meg; eléje tolta a boros üveget.
- Igyál. A
bűnödért meglakolsz. De azér ihatsz.
- Míg fel nem
akasztanak - toldotta a szót a mészáros.
Az ember
remegő kézzel fogta meg a flaskát. Ivott.
A keze nagy
volt, de a körme gondozott. Két egymásba ereszkedő vérfolt piroslott a
jobb mandzsettáján. A szeme rányílt. Levonta, és eldobta a kemence felé.
A szemében
ismét könnyek jelentek meg. Letörölte.
- Nem
őt siratom, nem - mondotta nehéz lélekzettel. - Nem őt. Magamat. És
én azt gondoltam...
A szeme
mélyen behunyódott, mintha elájulna.
- Legyetek
a bíráim - töredezett belőle tovább a hang. - Tik jó emberek vagytok. Ez
az öreg... (És a szabóra mutatott.) Olyan nekem, mintha a Krisztus csoportjából
való volna.
Én valóban
nem a Jézus egyházában születtem, csak huszonegy éves koromban vettem fel az,
üdvözítő keresztvizet. De már azelőtt is hittem a mennyei
eredetű Krisztusban. Hittem, tiszteltem.
Mert nekem
csak az anyám volt magyar és keresztény. Az apám török, páratlanul becsületes,
igazhitű ember... Mikor először volt kiállítás Pesten, nyolcvanötben,
akkor ismerkedett meg az anyámmal, aki galamb. Szegény, vén galamb...
És én már
gyermekkoromban pénzt szereztem azzal, hogy tolmácsa voltam a Sztambulban járó
magyaroknak.
Talán nyolc
esztendeje, hogy megismerkedtem egy nővel... Óh az átkozott!... Az is
magyar, de akkor egy vén, gazdag kunduradsinak volt a felesége. Kunduradsi, az
varga.
Az én apám
kókuszt és egyiptomi fűszert árul a bazárban. Az asszonnyal ott
ismerkedtem meg. Ma is emlékszem rá, hogy négy piasztert kértem egy skatulya
malagáért. S ő a vele jött vén asszonyához fordult:
- Nem drága
- mondta magyarul -, de azért alkudjunk.
Magyar
nő volt mind a kettő. Nem is sejtették, hogy valaki érti a szavukat.
És én
magyarul feleltem:
- Szabd meg
az árát magad ökörszemű szép asszony. Legyen a tiéd, amennyin akarod.
A festett
kezű suhanc elröhhent. A többi hallgató is elmosolyodott. Csak a mészáros
maradt komoly.
- Mit
nevettek? Az ökörnek szép a szeme, minden állaté közt a legszebb.
- Az úgy
van - bólintott rá a török. - Mert az arca fehér volt, mint a kairói gyolcs, és
a szeme nagy, fekete, és a termete, mint az agave virágáé. Olyan volt akkor,
olyan.
A szavamra
rózsaszín jelent meg az arcán, és valami csodálatos mosolygás, egy átfutó
hullámvonal az arca közepén.
Akkor
ismerkedtünk meg, és csakhamar, egybeédesedtünk. Óh az átkozott!
Attól fogva
hurikkal álmodtam, és a legszebbik mindig az ő arcát viselte. Huri, az
tündér.
Egyszer
rózsát adtam neki, titkon persze. És ő örült.
- A mi házunkban
nincs kert - mondotta.
- Csinálhatnánk
együtt - felelem, mintha dsinek szállottak volna meg.
Dsin, az ördög.
Akkor olyan
asszony volt vele, aki nem tudott magyarul. És én a mazsolát pergettem a
rézkanálból, mintha arról beszélgetnénk.
- Csinálhatnánk
kertet együtt, szép rózsás kertet.
- Hogyan? Hol?
- A hazádban.
Hiszen félig én is magyar vagyok, és ott bennünket nem ismer senki.
A dsinek
napja volt az. Az én jámbor fejemben nem termett azelőtt soha efféle
rendetlen gondolat.
De
valahányszor ő jött a bazárba, én mindig átváltoztam. Az a mosolygás az arcán... Ő nem úgy
mosolygott, mint más nők. Hanem mintha egy rózsaszínű hullám futna át
az arca fehérén...
Egy hónapra rá
egy hajó datolyát bízott rám az apám, hogy vigyem Odesszába. Én Odessza helyett
a Dunának fordítottam a vitorlát és onnan fel. A hajón velem szökött az asszony
is.
Óh, de soha nem
véltem, hogy az én jóatyámat meglopom, az én jó anyámat megbúsítom. Mert ma is azt vélik ők, hogy a
tenger nyelt el a hajóval együtt. Bár úgy történt volna!
Partra
vittem a portékát és az asszonyt. És csináltunk itthon rózsáskertet, nagyot.
Háromszáz fajta rózsa volt benne, és ezer rózsatő. Hogy rothadt volna ki
mind az ezer!...
Már hét éve
élünk együtt, és a rózsáskertből nem hiányzott más, csak egy kis
gyereksírás.
A múlt
tavaszon megbetegszik az asszony. Én becsukom a boltot és szaladok, mint valami
megkompolyodott dervis, orvosért. Egy öreg orvoshoz akarok menni.
Útközben
megállít Szalay órás, hogy vegyek tőle egy régi serkentő órát, török
számok vannak rajta.
- A
legkisebb gondom is nagyobb annál! - felelem. - Orvosért megyek, a feleségem
beteg: tüdőgyulladás vagy mi van rajta.
- Ne menjen
az öreghez - mondja. - Az új orvos az új tudományokat is ismeri. És igen tud az
asszonynéppel bánni.
Így mentem
az új orvoshoz.
Fiatalember,
alig huszonnyolc éves, afféle simándi beszédű és beretvált képű, mint
a papok. A feleségemet meggyógyította a melun egy hét alatt. A melun! Melun, az
átkozott.
De az
asszony azontúl is gyöngélkedett. Egésznap a rózsáskertjében hevert a
függőágyon, és regényt olvasott, meg az Újidőket, Életet, más efféle
képeslapokat.
De akkor
már volt helyette a boltban segítőm, egy fiatal szerecsen nő: Gamba
nevű. Cirkuszban játszott azelőtt, de a cirkusz megbukott, mert a
herkulesét legyőzte egy Balogh-Pösze nevű kocsis, hát megbukott. Mert
egyéb érdekesség nem volt benne, és adósságokért is foglalták, hát megbukott.
És az állatokat eladták. Így került hozzám Gamba, a szerecsen nő.
Délben a
konyhán segített, máskor a boltban. Hamar megtanulta mindennek az árát.
Egyszer az
orvossal találkozok. Rózsa van a kabátján, sárga. Megismerem a rózsát, hogy az
én kertemből való. De nem gondoltam vele semmit. Nálunk járt, letörte, jól
tette.
Megint néhány hét
múlva, ahogy kilép a Hétvezér ajtaján, látom hogy a kabátján egy rózsa
piroslik. Megismertem, hogy az is tőlünk való. Tudtam, hogy járt nálunk.
Azzal se gondoltam semmit.
Egyszer meg a
boltom előtt ment el, és akkor meg nagy fehér rózsa volt a kabátján, noha
aznap nem járt nálunk.
- Érdekes -
mondom félvállról Gambának -, hogy ez a doktor mennyire szereti a virágot.
Gamba
elvigyorodik.
- Szereti - azt
mondja -, hát hogyne szeretné a virágot.
Különös volt
nekem a vigyorgása, de nem gondoltam semmit.
Azokban a
napokban betörtek az adópénztárba, s az utána következő éjszakán betörtek
az ékszerészhez is.
Az
ébresztőórát már akkor megvettem. Este ráigazítottam az egyre. Gondoltam,
fölkelek egykor, és kinézek a boltomba, hátha oda is próbálkoznak?
Az órát aztán
betakartam szőnyeggel, hogy csak halkan szóljon, nehogy a feleségemet is
fölzavarja.
Hát éjfél után
berreg az óra. Fölkelek óvatosan. Lámpást gyújtok. Tekintek a feleségem ágyára,
hogy nem ébredt-e fel?
Ámulva látom,
hogy az ágy üres.
De nem gondoltam
arra se semmit.
A lakásomat a
bolttal folyosó köti össze. Egyik ajtaja a boltba nyílik, másik a konyhára,
harmadik az udvarra.
Ahogy kilépek a
folyosóra, látom, hogy az udvari ajtó szélén négyujjnyi szélesen világít be a
hold. Hogy lehet ez? Hiszen magam zártam be. Kétszer is megnéztem a závárt, s
íme nyitva van.
Ijedten nézem.
Fülelek, hallok-e valami lépést?
Hallok.
De megismerem,
hogy a feleségem járása.
Jön. Belép.
Megrezzen, ahogy meglát a gyertyával.
- Jaj, hogy
megijesztesz! - mondja kedvetlenül.
- Hol jársz?
- A kertben.
Megnézem: nem ólálkodnak-e rablók az udvaron? De hogy megijesztettél!
Valóban sápadt
volt és remegett. A vállán a rojtos fekete selyemkendője volt. A haja
szabadon hullt a kendőn át a hátára.
- Óh te szegény
fehér nyulacskám! - mondtam kedveskedőn -, te gondos kis háziasszony!
És megöleltem,
megsimítottam a haját.
A haja
hideg volt és nedves.
De igen
haragudott, hogy úgy megijesztettem. Ellökött magától.
- Eredj
buta köpek! - mondotta egyszerre dühössé változva.
Köpek, az
kutya.
És még az
arcomba is csapott.
- De kedves
angyalom, fehér tulipánom - békítgettem. - Hiszen én nem is sejtettem, hogy
künn jársz. Igazán derék, bátor nő vagy. Holnap mindenkinek elmondom, hogy
a rablókra ki mertél menni éj közepén.
- Ne mondd
bizony senkinek. Nem azért tettem, hogy elmondd, hanem mert álomzsák vagy.
Tőled ugyan elvihetik akár a házfödelet is.
És az ágya
szélére ült. Szinte szaggatva
bontogatta a cipője fűzőjét.
Csak akkor
láttam, hogy cipő van a lábán, a sárga új cipője. S én, valóban buta
köpek, még akkor se gondoltam semmit.
Ez nyáron
volt, most-nyáron. Az orvos már akkor nem járt hozzánk. A feleségem járt el
délutánonkint őhozzá, a Gamba kíséretében.
És én még örültem,
hogy ide-oda sétál. Mert az
utóbbi évben ideges-haragos volt. Olykor annyira megbőszült, hogy nekem
támadt. Egyszer, hogy a konyhába kinéztem, mit főznek, annyira
rámdühödött, hogy a habszedőkanállal csapott a szemem közé. Egyszer meg a
vasalót vágta hozzám. Ha eltalál vele, bizony megsántulok.
Még akkor se
gondoltam semmit. A
betegségét okoztam. Jámbor különben is a természetem. Még én mentegettem a
haragját és dolgoztam érte, mint a malom szamara.
Tegnap,
hogy felvidítsam, arra gondoltam, hogy vendégeket hívok. Szilveszter este lesz,
így szokás.
Kit hívjak?
Az orvosán
kezdtem.
Az orvos
volt már egyszer nálunk vacsorán, s nem is régen. De akkor az a csúfság történt
velem, hogy elaludtam, ott az asztalnál elaludtam. Sokat dolgoztam aznap,
elálmosodtam, és hiába erőlködtem, a szemem pilláit mintha
összeragasztották volna: ültőhelyemben elaludtam. És ott aludtam másnap
reggelig.
Igen
restelltem másnap. A feleségem is szidott, csúfolt, nevetett érte. Azért is
gondoltam legelőször is az orvosra, hogy azt a hibámat jóvátegyem.
És
mentegetődztem előtte:
- Bocsásson
meg, de nem tudom, hogy lehetett...
- Sokat
fárad ön - mondotta jóakarattal -, nem csodálkoztam én, hiszen orvos vagyok.
S
megígérte, hogy eljön.
Meghívtam
aztán másnap, mármint máma még három ismerősünket: Vargháékat - írnok az
-, a patikust, és Illésfyéket, a nyugalmazott kapitányt. Mind a három feleséges
ember. De ma estére dalos mozi volt hirdetve a kávéházban, és a három jó család
odaígérkezett.
Ej, hogy
előbb eszembe nem jutott. No, elmegyünk mink is vacsora után, ha a feleségem akarja.
A feleségem
összevonta a szömöldökét, mikor értesítettem, hogy az orvos nálunk fog
vacsorázni. De a következő percben elsimult a homloka, az arcán a rég nem
látott rózsaszín jelent meg, s a hullámocska.
- Jó gondolat
mégis - mondta fénylő szemmel -, legalább a múltkori elalvásodat
korrigálod.
És
megcsókolt.
Mily boldog
voltam, Istenem! Azonnal felemeltem tíz percenttel minden portékámnak az árát.
Még a spongyát is drágábban adtam. Hadd örüljön annak is az asszony, hogy este
sok pénzt öntök az asztalra.
Az asszony
egy óra múlva beszólt a boltba:
- Izend meg
vagy írd meg neki, hogy hétre már itt legyen. Kilencre megvacsorázunk és
elmegyünk a kávéházba.
- Magam
futok el! - feleltem boldogan. - Magam futok el.
És ez mind
ma történt, ma. Megáll az
eszem, ha elgondolom, hogy mi minden történt ma velem!
Hétkor már
csakugyan ott a doktor. Kivágott elejű szmokingban és vasalt fehér
elejű ingben, a lábán lakkcipő. A feleségem is fel van öltözve
kimenőre, az ő lábán is lakkcipő. Én magam nem értem rá, hogy
átöltözzek. Gambának a konyhán kellett dolgoznia, s a boltom tele volt este
vevővel. Hát csak így ültem az asztalhoz, ahogy vagyok. Csak épp annyi
időm volt, hogy a bolti bankópénzt beraktam a tárcámba, s utána
megmoshattam a kezemet.
A vacsora pompás.
Nyúlhús és kappan, torta, és a boltomból a legszebb déli gyümölcsök. Bor is jó
régi, badacsonyi fehér és egri vörös.
Beszélgetünk,
vidáman, kedvesen a kis kerek ebédlőasztalnál.
Az én helyemen a
doktor ül. Köztünk a feleségem. Fölöttünk villamos lámpás ég.
Szokatlan volt
nekem mégis, hogy a feleségem helyén ülök, szemben az udvari ablakkal, s hogy
az udvar sötét, az ablak tükörré változott. A tükörben is ott vagyunk hárman,
ott az asztal is, étel is, a villamos lámpás is, mint a legtökéletesebb
tükörben.
Hát beszélgetünk.
Az orvos
újságolja, hogy egy fiatal leány halt meg. Reggel még danolt, délben már
kiterítették. Menyasszony volt, noha szívbajos, beteges. Braun Ilkának hitták -
zsidólány volt. Valami felizgatta és meghalt.
- Van egy török
példabeszéd - mondom: - Nem tudja a bambusz, mikor tapod rá az elefánt.
- Van annál szebb
példabeszéd is - mondja az asszony. - A halál fekete teve - minden ház elé
letérdel.
A fekete teve
igen tetszett az orvosnak. Fogta a poharát és koccintott velünk. Vörös bor volt
a pohárban. Felét megitta. Én is illedelemből épp annyit, mint ő.
Török földön úgy szokás.
Az orvos leteszi
a poharát. A székét hátrább tolja. Lehajlik valamiért. Én belől-ülök a
falnál, fölemelkedek, hogy lássam, mi az?
Lecsúszott a
szalvétája. A padlóra esett, De csak a tükörré vált ablakban láthatom. S látom
egyúttal, ahogy lehajolt, hogy az egyik cipője fényes, a másik meg be van
szennyezve fölül, a lába fején. Pedig mielőtt az asztalhoz ültünk volna,
olyan tiszta és fényes volt a cipője, mintha akkor vette volna ki a bolti
skatulyából.
Különös volt, de
nem gondoltam vele. Talán a lábát vakarta, egyik lábbal a másikat, mint a
gyerekek? Vagy a szék lába poros, és abba akasztotta a lábát, mint a
hosszúlábúak szokták?
Nem gondoltam
vele. Inkább az foglalkoztatta az elmémet, hogy nem aluszok-e el megint? Fáradt voltam, s a szoba igen be
volt fűtve. A boltban nincs kályha. Átfáztam, és a meleg kissé kábított.
Nem is igen ettem. Csak vigyáztam, hogy el ne álmosodjak.
A kappan
után int az asszony:
- Egy üveg
aszu áll ott a szekrényen. Add ide Ali. Meg három pohárkát is. És szelj nekem
egy szelet kenyeret.
Készséggel
mozdulok. No lám, az asszony még aszut is szerzett.
A
szekrényen egy nikkel cukortartó is áll. Karácsonykor vettem az asszonynak egy
tucat ezüst evőeszközzel együtt. De szépművű cukortartó. Az is
olyan, mint az ezüst. Ahogy a kenyeret szelem, félre a szárazát, vékonyan a
puháját, az ezüstként csillogó cukortartóra siklik a szemem. Elámulva látom, a
hosszú arcokat mutató cukortartótükörben, hogy a doktor keze az én poharam fölé
nyullad, és egy üvegecskéből csöppent bele valamit.
A szemem
elmered.
Mikorra
megfordulok, ül rendesen, cseveg, mint előbb.
Az asszony
hallgatja mosolyogva.
De az a
négy lépésnyi idő, amely eltelt addig, amíg az aszut meg a kenyeret az
asztalra tettem, az négyszáz év volt nekem. Kezem, lábam, vállam, mintha ólommá
vált volna. A fejemben sötét, nehéz felhők.
Mindent
megértettem, mindent! Mint mikor a fekete éjszakát villám hasítja át, s egy
pillanatra megvilágítja az egész mindenséget. Mindent megértettem! A rózsákat!
A Gamba vigyorgását! A feleségem éjjeli kimenését! Hajának hidegségét és
harmatos nedvességét! S hogy mért nem papucsban ment ki! Megértettem a nappali
járatait is! Az elalvásomat az előbbi vacsorán! A dühös kedvetlenségét
énirántam! A boldog hullámot, mikor a doktor meghívását közöltem vele!
Megértettem, mindent megértettem!
Leültem,
ólommá változottan, szótlanul. A szemem elé köd ereszkedett. S mintha a ködben
ülne az asszony meg az orvos. Csak a plasztron fehérlik a mellén.
- Nyisd meg
hát az aszút! - toppantott türelmetlenül az asszony.
Fogtam a
dugóhúzót, mint valami gépember és erőlködök vele, hogy az arcomba
visszatérjen a szín, mert bizonyára sápadt voltam.
Mert olyan
volt a fejem, mint a megfagyott citrom, minden gondolat megfagyott bennem. Csak
egy gondolat maradt eleven, az, hogy valami történik velünk ma este! Valami
nagy! Valami végzetes! De hogy mi? Még nem tudtam.
A dugó
pukkant, s én ahogy visszaigazodtam a helyemre, hogy az arcom eltorzulását
leplezzem, az ajtóra néztem:
- Mi az? -
rebegtem -, mi az?
A hangomra,
arcom elváltozására, ők is az ajtónak fordultak. A doktor föl is kelt, és
az ajtóhoz lépkedett. A feleségem is odabámult.
Ezen
idő alatt átcsúsztattam a magam poharát az orvosé helyére, az orvosét a
magam pohara helyébe. A bor egyformán félig volt mind a két pohárban. A poharak
is egyformák.
- Semmi -
szólt visszatérve az orvos. - Mit hallott?
- Valami
különös kiáltást.
Legyintett:
- Az utcán
rikoltoznak. Az Estet árulják a kölykek.
Egy percnyi
csend következett. Kívülről behallatszott a nyolc órai harangszó. Az orvos
nyugodtan evegette tovább a kappanmellet.
- Dehát
poharat is adj! - szólt rám az asszony. Mondtam, hogy poharat is. És még egy
szelet kenyeret.
Ónosan mozdultam.
Amint a
kenyeret szelem, szelem, mint valami gépember, ismét a cukortartóra nézek
persze. Látom, hogy az asszony pajkos-hízelgőn elcseréli a maga vörösboros
poharát az orvoséval. Szerelmesen huny reá, és issza, kortyolgatja a vörösbort,
mintha mondaná: A szívedet iszom!
Az orvos is
bizalmasan hunyorog.
Mikorra
azonban én megfordulok, az arca mind a kettőnek egykedvű és
illedelmes.
Az asszony
poharában nincs ital, az orvoséban még van. Előbb az orvos poharában éppen
annyi volt az ital, mint az enyémben. Most két ujjnyival is több. A cukortartó
jól mutat.
Leültem.
Hallgattam. De olyannyira nem volt az eszem a cselekvésen, hogy szórakozottságomban
a kenyérszelet helyett a kenyérszelő kést tettem az asszonynak a tányéra
mellé.
Gamba
belépett, és apró gyümölcskanalakat rakott az asztalra.
- Tölts
hát! - szólt rám az asszony. - Nem értem! Milyen bamba vagy ma!
És
kacagott:
- Jaj!
- De
előbb ezt kiisszuk - mondta vidáman az orvos. - Ezt nem hagyjuk, ezt a
finom bort.
És
rámnézett vidáman:
- Hát éljen
az üzlet a jövő évben is, és nyíljon a gyönyörű rózsáskert a
jövő évben is!
Kiitta a
borát.
Én is
kiittam.
Az asszony
mosolygott és félig behunyt szemmel sandított reánk.
A
szembenálló tükörre nézek. Látom, hogy az asszony cipője az orvos lábát
nyomkodja. Az orvos mosolyog.
Bennem a
lélegzet méginkább elnehezül, szinte fojt.
- Nyíljon a
rózsáskert - ismétli az orvos szórakozottan.
Az asszony
megrázza a fejét.
- Nem értem
- mondja mosolyogva -, olyan álmosság szállt meg...
Erre mintha
villám futott volna át rajtam, egyszerre megszabadultam a nyomástól. A köd
felszakadt. Tisztán láttam egyszerre, tisztán.
- Én értem!
- feleltem keményen, szinte kiáltva.
Elképedten
néztek rám mind a ketten.
Az én
szemem az orvosra szegeződött. De úgy szegeződött rá... Szinte éreztem,
hogy szúr.
- Mit
mondott ön legutóbb?
- Mit
mondtam? - hüledezett az orvos. - Semmit. Azt mondtam: Nyíljon a rózsáskert.
- Nohát én
meg azt mondom: Nyíljon a sír! Gazember!
S
fölszöktem. Felkaptam a kenyérszelő kést. Az asztal fordult. Üvegek,
tányérok csörömpölve recsegve szóródtak szerteszét. A következő percben
már ott hevert a padlón, hanyatt a gazember, és a kés benne állt a mellében.
-
Őrült - hörögte haldokolva. - Őrült...
S a száján
vér buggyant ki.
Az asszony
sikoltozva menekült a hálószobába, Gamba is sikoltott, és ő is odafutott
be. Hallottam, hogy a kulcsot megfordítják, székek dobbannak.
- A mosdót!
- sikítja az asszony -, a mosdót az ajtóhoz.
S hallom,
hogy torlaszolják el az ajtót.
Én csak
álltam. Valóban úgy álltam ott, mint valami őrült.
Az orvos
mellén, a fehér plasztronon piros folt terjedezett a kés markolata körül, az
orrából is vér buzgott. A szeme elfordult.
Én csak
álltam, mint a kőből faragott kép. Lassankint átvilágosodott az
elmémen, hogy öltem, embert öltem! Mi lesz ebből? Mi lesz?
Kitántorogtam
a házból. Csak úgy, ahogy voltam. Még kalapot is elfelejtettem tenni. Mentem,
bódorogtam. Az utcán megállított valaki. Ismerős volt-e vagy ismeretlen?
Nem tudom. Beszélt velem néhány szót. Feleltem is. Nem tudom mit. Aztán kezet
szorítottunk, elváltunk. Csak mentem, ődöngtem tovább vakon, gondolat
nélkül, mintha kivették volna a fejemből az agyvelőt.
Egyszer,
hogy felnézek, látom, hogy a vasúti állomáson vagyok. A harmadik osztályú
terembe buktam be. Nehány parasztot találtam ott.
Nem ismerősök
voltak.
Láttam,
hogy szemökbe ötlik a lihegésem, torzoltságom, ruhátlanságom.
- Veszett
kutya - lihegtem, leroskadva a padra. - Veszett kutya üldözött idáig. Kérem
bátyám, váltson nekem is jegyet...
- Hova?
- Hova?
Hát... izére: Pestre.
Az egyik
ember kinézett, hogy lássa a veszett kutyát. A másik, akinek a pénzt adtam,
megváltotta a jegyet.
A vonaton
aztán rendezni próbáltam a gondolataim ziláltságát. Átgondoltam az egész
szörnyűséget: hogy történhetett? Hiszen egy percig se volt szándékomban,
hogy megölöm. Én nem öldöklésre hívtam őt meg, hanem vacsorára. Még akkor
se gondoltam arra, hogy ölni fogok, mikor már a pokol minden gyötrelme
ránehezült a szívemre. Hiszen nem volt akkor egy ép gondolatom, egyáltalán nem
volt semmi gondolatom. Megbutultam, fává vált a fejem. Csak abban a
pillanatban, mikor az orvos azt mondta: Nyíljon
a rózsáskert - abban a pillanatban mozdult meg bennem a tigris,
amelyről nem is tudtam, hogy lakik bennem. S mintha nem is én cselekedtem
volna, hanem az a tigris ragadta volna át az uralmat a testem izmain, úgy
kellett cselekednem, ahogy az rándított.
Bűnös
vagyok-e?
Ezt
kérdeztem újra meg újra.
Ha
bűnös vagyok, csak annyi lehet a bűnöm, hogy férjes asszonyt vettem
élettársamul. De a törökföldön a házasság nem lelki kötelék. Az asszonyt nem én
szakítottam el az urától. Ő maga vált meg tőle.
De mégis
öltem. Akárhogy történt, emberéletet oltottam ki. Ezért bűnhődnöm
kell, bűnhődnöm. Nem szabad lett volna vonatra ülnöm. A bírósághoz
kellett volna mennem egyenesen. De most már mindegy, jelentkezni fogok más
bíróságnál, jelentkezek, mihelyt megreggeledik.
A vonat
ezalatt haladozott és mozgadozott. Emberek beszélgettek és pipáztak mellettem.
Nem hallgattam rájok. Olyan volt minden, mintha álmodnék. A vonat közben-közben
megállt, aztán megint tovább haladozott, mozgadozott, s olyan volt, mintha a
végtelenségbe vinne, mintha soha többé ki nem szállhatnék.
Az egyik
állomáson kakastollas csendőr lép be. Megdöbbenek. A szívem dobogása úgy
megáll, mintha egy elefánt topott volna a mellemre.
A
csendőr csak átfutó pillantást vetett ránk. Tovább lépett. A füstön, párán
át elenyészett.
Utána kell
mennem - gondoltam. Eléje kell állnom. Azt kell mondanom:
-
Csendőr: én gyilkos vagyok.
De ahogy a
kőszobor meg nem bírja mozdítani a lábát, a kezét, a fejét, én is úgy
ültem ott.
Mit mondana
a csendőr?
- Mért ölt?
Mért?
Hát ki az,
aki nem öl, ha elveszik tőle a gyermekét, a feleségét, a vagyonát?
Nekem
gyermekem, feleségem, kincsem volt az az asszony, és az az ember ott ült a barátságom
asztalánál, és ott rabolt meg a hátam mögött.
Ha a vonat
nem Pestnek vinne, három óra alatt szerb földön lehetnék, és mondhatnám, hogy
török vagyok, megrészegedtem, elvitték a kalapomat, téli kabátomat, táskámat...
Ki keresne? Az asszony alszik az álomitaltól. A szerecsen bestia azt véli, hogy
ájult. Talán csak reggel...
A vonat
megint megállt.
Kiszálltam.
Órahosszat
barangoltam összevissza, nem tudva hol vagyok? Hova megyek? Csak a havazás,
csak a hideg... Éreztem, hogy födél alá kell jutnom, mert leroskadok. Míg végre
itt megláttam a világoló keresztet...
---------------
Ali újra a
tenyerébe hajtotta a homlokát és a kezeszárán egy könnycsepp futott végig.
A
körülülők és állók szinte megkövülten bámulták.
A nagy
csendben szapora lépések hallatszottak az ablak alatt, és különös csördülések.
A péklegény
megrezzent.
- A
rendőrség! - rebegte -, a rendőrség...
És az
ágyába szökött.
Valamennyien
szétrebbentek.
A
cigányasszony felugrott az asztalra, és lejjebb csavarta a lámpást. Némán
tűnt el a homályban, mint a denevér.
Alit egy
nagy kéz ragadta meg, a mészáros keze.
- Ide bújj -
susogta -, ide a ládába.
S fölemelte
a ládát, amelyen ült.
Csakugyan a
rendőrség lépett be.
A szobában
senkit se talált ébren. Valamennyien az ágyban voltak. Csak a mészáros ült a
homályosan égő lámpás alatt az asztalnál, a ládáján. De ő is aludt. A
karjára borultan aludt, mint szokott is olykor, ha beszeszelt.
A
rendőrtisztnél kézi lámpás volt, de azért a házi lámpást is feljebb
csavartatta.
- Hé! Ide
mind! - kiáltotta keményen.
S az ágyak
megelevenültek. Kedvetlen arcok kászolódtak elő, s ki teljes ruhában, ki
csak fehérneműben.
- Ide
glédába! - harsogott a tiszt szava. - Te Gazsi, kiálts be az asszonyokhoz, hogy
öltözködjenek és jöjjenek be, őket is megnézzük.
A lakók
álltak némán, kedvetlenül. A rendőrök egyenkint megnézték, vallatták
őket: kicsodák? Honnan jöttek? A tiszt belevilágított a kézilámpásával az
arcukba.
Valami öt
gyanús figurát találtak. A péklegényben is legott ráismertek egy keresett
betörőtolvajra.
A pék szótlanul
engedte, hogy a kezére rakják a békókat.
Aztán az
asszonynép szállingózott be, álmosan, boglyasan, nagykendőben,
alsószoknyában, némelyik mezítláb. Álltak hallgatva, kedvetlenül. Azok között
is talált a rendőrség három gyanúsat. Pondróné mondta meg, melyik mikor
jött, s hogy valamennyien ott vannak.
A
vallatások ideje alatt egy rendőr mégis átment a kézilámpással a női
terembe. Egy másik rendőr meg a férfiak termében nézte sorra az ágyakat,
az ágyak alját.
Csak az
öreg szabó maga maradt fekten az egyik sarokágyban. Csak épp hogy felkönyökölt,
míg a vizsgálat tartott.
A mészárost
se háborgatták az alvásában. Máskor is találták már ültön, részeg fővel az
asztalnál.
Végeztek. A
tiszt rátekintett a szabóra:
- Nem
kerülte el valami a figyelmünket, Miska bácsi?
A szabó
vállat vont:
- Hát még
kit ki nem húznának a Krisztus palástja alól?
Az ajtóban
a tiszt mégegyszer körülnézett.
A mészáros
úgy horkolt, mintha ő itta volna meg az Aliék orvosának minden álomitalát.
|