A KÖVIRÓZSA

Egy levél meg egy telegram, szinte egyidőben.

A levelet már a borítékáról megismerem, hogy egy pap barátom írja: NAGY ELEK.

Nézzük a telegramot:

Látogass meg! Olyan kincset hoztam Indiából, amilyet Európa még nem látott.

Balázs.

Egy gazdag birtokos barátom. Nem is tudtam, hogy Indiában járt.

Nézzük az Elek pap levelét:

D. a. J. K.

Kedves Barátom!

Most egy égett háznak a padlásán találtunk holmi régi iratokat és kétszáz évesnél vénebb könyveket. Igen rondák és rongyosak. Tisztítom. Szombaton várlak kocsival.

Elek pap.

N. b. A falu népét igen megrontották a felebaráti gyűlölet apostolai, akik erre is kóborolnak már. Tudod kiket értek, a hiszékenységgel seftelő szocialistákat.

Boldog nép volt ez azelőtt, ha szegény is. Szeretném, ha hoznál magaddal egy-két jó gondolatot. És ha nekem szombat este elmondod, vasárnap kiprédikálom.

Tudod a mi prédikációs irodalmunk afféle szobai. A mai papnak a mai életet kell szolgálnia a Szentlélek világosságával.

Gondolkodva néztem a két meghívásra. A jövő hétfőn külföldre utazok, s nem lehet az utazást elhalasztanom.

Már a Balázs meglátogatásából aligha lesz valami. Sajnálom pedig. A kincsére ugyan nem va­gyok kíváncsi. (Mi lehet: gyémánt, gyöngy? gazdátlan korona? - nem érdekelnek az ékszerész-kirakatok.) De gyermekkori barátom ő, és még soha nem fordultam meg a kastélyában. Sajnálom, most se tehetem.

Azt a jó papot azonban meglátogatom. Régi magyar könyvek, ó-írások, - hát a világ végére nem mennék-e el értük?!

S firkantom a választelegramot:

Egy babszemnyi töredéket se engedj elkallódni! Szombat este ott leszek.

Feladtam.

Aztán, hogy kilépek a póstaházból, arra fordul a gondolatom, hogy egy napot mégis rászánok a Balázs meglátogatására is. Ma csütörtök, holnap délelőtt vonatra ülök. Nála töltöm a délutánt és az estét. Jól fog esni neki, ha meglátogatom. Érzékenykedő, lágy ember, mióta a fia megölte magát. Tizenkét éves fiú! Vízbe ugrott egy dorgálás miatt. De azon a héten valami járvány volt az efféle milliomos családokban, egy Rothschild-fiú is fejbelőtte magát.

No meglátogatom. Becsüljük meg a jóbarátokat! Az élet javai közé tartozik az az öt-hat velünk érző lélek, akivel együtt utazgatunk a század hajóján a csillagokkal világított nagy végállomás felé.

Megnézem a katonai térképen, hol a tanyája? Másfél kilométernyi távolság a vasúttól. No, azért nem érdemes neki telegrafálnom.

S nem is értesítettem az utazásomról. Csak vonatra ültem másnap, s délután kettőkor már kiszálltam a kis megállónál.

Június végi nap. Esőtől ázott gabonatáblák. De csak permeteg eső lehetett, szárazon hagyta az utat. Csak a gabonán és az útszéli fákon csillog még a sok vízgyöngy.

Bizonyára az övé minden, amerre ellátok. A búza meg is dőlt néhol. Dús termés kövér földben. Ő maga is olyan kövér, mintha a földjében termett volna.

Szivart veszek elő. Van még egy a tárcámban. Jó, s drága havanna. Egy festőtől kaptam, aki valamikor Zichy Mihálynál járt, s azt mondta, hogy a szivar a cár asztaláról való.

Az akácfasorban egy lélek se mutatkozik. Csak mikor a gabonaföldeket elhagytam, látok egy szamarat.

Az árokparton legel, a poros dudvák között. Ő maga is poros és gubancos szőrű. Látszik a szegény jámboron, hogy soha, mióta a világon van, meg nem nyírták, meg nem kefélték.

De mért is nem eszi a bolond a jó füvet? Hiszen beljebb a legelőn, a gilicebokrok alatt találna.

A szamár után faárnyékok következnek az úton. Aztán halk kolompszó.

A levegőben legyek játszanak. A távolban hegyek kékelnek. Csönd és békesség a világ.

Ballagdálok.

A képzelettársulásnak nem tudom micsoda bolond kapcsán az én szegény jó pap barátom fordul az eszembe. Hátha azzal lepném meg, hogy megírnám neki az egész prédikációját? No, megteszem.

Mit is lehetne írni a jámbor falusi népnek a megnyugtatására?

Méla kolompszó ver ki az álmodozásomból.

---------------

Az út mellett az árokparton egy idős parasztasszony ül. Meztelen sáros két lábát maga elé nyújtja, s varr. Bocskort varr.

Mögötte birkanyáj legelész. Magyar és merinói juhok. Fehérek és tiszták még a nyírástól.

Az asszony tekintget rám. Közeledtemre oldalt mozdul. Akkor látom, hogy egy ember is van mellette, a gyepen hever.

Puli kutyácska ugat felém. Az asszony rászól:

- Csiba te!

Az ember fölserken. Néz. Ásít. Fölteszi a kalapját. Szájába illeszti a pipáját. Vén juhász. Ételes fazék hever mellettük madzagkantárban.

A juhász köszönt.

Megállok.

- Jól megyek-e erre a kastély felé?

- Jól, nemzetes uram - feleli a juhász.

S belekandikál a pipájába.

- Csak igenyössen tessék, - toldja meg az asszony.

- A Balázs úré ez a nyáj?

- Az övé nemzetes uram - feleli a juhász.

- A Balázs nagyságos úré - toldja meg az asszony.

A szivarom harmadára fogyott. Keserű. Eldobom.

A juhász legott megmozdul és átszökken az árkon, noha csak a féllábán van bocskor. Fölveszi a szivarcsutkát. Elpöködi a tüzét, s örvendezve pislog rám:

- Jó lesz pipába, nemzetes uram.

És az asszonyra is mosolyog. Az asszony is mosolyog rá. Látszik rajtuk, hogy öröm nekik a szivarcsutka.

Az asszony odaveti a bocskort az embernek.

- Öltse már fel kend. Mit ugrál itt félmezítláb, mint a veréb?

Mosolyognak egymásra.

Az ember leül, hogy fölszíjazza a bocskorát.

Lórobogás hangzik az úton. Egy szép sárga ló közeledik felénk, fellegbe verve maga mögött az út porát. S mintha csak lábheggyel érintgetné a föld színét, mintha láthatatlan szárnyak hoznák, oly könnyű a futása.

A kutya ugat.

- Csiba te!

- Nini - álmélkodik a juhász - hisz ez a mi lovunk.

- Az a. A Pille - toldja az asszony. - Bizonyosan futtatták.

S a juhász elállja az útját.

A ló meg lelassul, s béként engedi, hogy elfogják.

Gyönyörű nemes paripa! Csupa hab a szája. A fején kantár. A hátán kis angol nyereg.

- No ez hát levetette a majmát, - mondja a juhász.

- Úgy kell neki - mondja az asszony. - Mindig hajszolják ezt a szegény állatot.

És hozzám fordul.

- Az úr egy kis ángol lovászt hozott. Futtatnak az idén Pesten.

A juhász tűnődik.

- Be nem vihetem - mondja.

- Majd csak jön erre valaki? - vélekedik az asszony. - Vagy az ángol jön érte, ha ugyan ki nem törte a nyakát.

A juhász hozzákötötte a paripát egy útszéli akácfához. S nézte nagy tetszéssel.

- Az Isten is arra teremtette, hogy futtassák.

Közben a szamár is hozzánk ballagott, s a paripa mellett legelt tovább.

És ott állt egymás mellett a két rokon állat. Az egyik délceg, büszke, fényes, tüzesszemű állat; csupa jólét, csupa erő, csupa szépség. A másik alázatos, fakó, bús, nyugodt, csupa szegénység, csupa kopottság, egykedvű ostobaság.

- Be nem vihetem - ismételte a juhász. - El se bocsáthatom, mert hátha nem haza fut?

Tovább sétáltam.

Egy nádviskó, aztán egész utcasor nádasházakból. Verestornyú templom. Cserepes parókia.

Az utca vizes árkában kacsák, ludak és meztelen kis gyerekek. Fürödnek.

- Merre a kastély, gyerekek?

- Ahun a.

A lombos akácok takarták előlem. Kőfalas, barokk-tetős régi épület. Nem nagy és alacsony. Mindössze egy vadszőlős terasz az északi sarkán, az vall a mai úrra. Bizony meglepett, hogy Balázs nem lakik különbül. Milliomos, mint maga is megvallotta.

Méginkább meglepett, mikor bejutottam a kastélyba, hogy a vastag ódon-ó falak között modern bútorok állanak; kőrisbútorok akácfa ébenfa bútorok, rézágyak, bözendorfer; hamvas kék tapéták a falon. Villamos lámpások. Livrés inas.

Balázs nem volt otthon, vadászni ment ki még reggel az erdejébe.

Beküldtem a névjegyemet az asszonynak. Második asszony, még nem is ismerem. De engem bizonyára emlegetett neki az ura. Az első feleségével nem volt valami szerencsés. Kedvetlen természetű, rikácsoló asszony volt. Még az udvari kutya is félrehúzódott előle.

Az inas bevezet, harmadik szoba jobbra.

Szőke, nyúlánk asszony, afféle magas lábszárú, aminőket a szobrászok szeretnek. De már nem fiatal. Sovány és ideges, mint az agár.

Éppen ruhát próbált, gyönyörű kénszín-sárga, indiai selyemruhát. S a ruha valami finom keleti illatot lehelt.

- Vasárnap bál lesz, afféle nyári bál a szomszéd faluban. Képzelje, micsoda bosszúság! Bőre szabták itt derékban. Pestre küldtem, hogy mielőbb meglegyen, meg is jártam vele.

És szinte sápadozott haragjában.

Iparkodtam vígasztalni, hogy éppen az a legutóbbi divat. Derékben ne feszüljön, hogy bőnek lássék a ruha. Kissé leányos, az igaz...

Valamennyire föl is derült az arca.

- Hát jó, fölveszem. Csak ezt az ordenáré rózsaolaj szagot lehetne belőle kivenni. De az uram még hozott is belőle egy flakonnal.

Arra is megnyugtattam.

- A Serezád parfümje, nem is való más ehhez a ruhához.

Ékszeres ládika állt mellette az asztalon. Belenyúlt. Kivett belőle egy gyémántos arany diadémát. A hajába illesztette.

- Illik hozzá?

- Gratulálok - mondottam -, igen illik.

A leánykái is mellette voltak, fehérruhás szinte kenderszín szőke gyermekek, kis angora­macskák. Mind a háromnak újmódi drága bábu a kezében. Ha leültetik, megszólal: Pihenjünk. Ha lábra állítják: Sétáljunk. Ha ölbe fektetik: Álmos vagyok. S a bábu behunyja a szemét.

Beszélgetünk az asszonnyal. Elmondja, hogy az ura fél évig odajárt, s hogy mennyit aggódott érte.

- Fél évig! Hogy lehet annyi ideig!...

- Hallom valami kincseket hozott.

- Kincseket? Nem tudok róla. Nekem ezt a ruhát hozta, meg egy japáni napernyőt, a gyerekeknek meg játékszert. Nem is beszélt kincsekről.

És csodálkozón, kérdezőn, hidegen nézett reám.

A legkisebb leány - csak hároméves -, ahogy ott futkosott mellettünk, elcsúszott a parketten. Az orra a bábujába ütődött: vérzett.

Az anya megijedt.

Míg a gyermeket mosdatják, körülnézem a belsőgazdaságot.

Drága szép lovak, gömbölyűk, tiszta istállókban. De a cselédség lakása a béresudvaron még a jobbágyvilágból való, két-három család egy szobában. Mezítlábas kis gyerekek hajadonfővel, hasig nyitott elejű ingben, játszanak. Egy fiúcska piros rongyot kötött pamétnyélre és viszi egy csoport gyermek előtt. Énekelnek, mint a búcsúsok.

Egyszercsak gyermekkiáltás hangzik az utca felől.

- Gábor az árokba esett!

A gyermekhad egyszerre abbahagyja a búcsújárást. Ki az udvarkapun, mint a verébraj!

Béresasszony lépked át szapora lépésekkel az udvaron. Naptól barna, harmincéves asszony. Keze-lába munkától durvult. Köszön, hogy mellettem lép el:

- Dicsértessék...

- Valaki az árokba esett - mondom neki.

- Gábor - feleli elmosolyodva.

- Gábor? Ember talán az is?

Az asszony megáll. Mosolyog:

- Dehogy ember, disznó az, tekintetes uram. Mióta megnyerték a nagy lutrit, disznó.

S elmondja, hogy ezelőtt valami négy évvel az osztálysorsjáték főnyereményét kapták meg nyolcan, nyolc falubeli.

- Úgy folyt itt a pálinka, tekintetes uram, mint a víz. Még a kutyák is pecsenyét ettek, jó világ volt, - mondta sóhajtva az asszony. - De már csak ketten élnek.

- Hát a másik?

- Gál Máté? Az nem ivott, csak egyszer. Annak legtöbb esze volt köztünk. Az a sakter házát vette meg, a cserepeset, meg nyócvan hold földet. Pedig falu koldusa vót. Nem is vót több koldus, csak ő.

- Hát most mit művel?

- Most? Most már Pestre jár kódulni. Csak az ünnepeket tölti itthon.

S a ház felé pillantott. Gyereksírás hallatszott onnanfelöl. Köszönt. Elsietett.

A Gábornak nevezett részeges fráter kimászott az árokból, s dallikózva haladt tovább a gyerekek kíséretében.

Újra csend van a béresurdvaron. A tyúkok, pulykák némán kaparásznak.

Az egyik ajtó előtt kétéves forma nagyhasú kisgyermek, pofára is, mint valami trombitás­angyal. A kezében olyan kenyér, mint a föld. Eszik. Legyek az arcán, a kezén, a kenyerén. Bánja is ő, eszik, szinte olvad a szájában minden falat. Egy gubancos kis kuvasz ül előtte, és égő szemmel, csorgó szájjal lesi azt a percet, amelyikben a gyermek el fogja ejteni a kenyerét.

Régi gémes itatókút az udvar közepén. Egy foltos szoknyájú, mezítlábas menyecske dézsát mosogat a vályú mellett. És halkan dúdolgat. A szavait nem értem, de a melódiát ismerem, a vándorló királyfi, aki feleséget keres. Hány ezer éves emléke lehet a népnek?

Tovább sétálok.

Tágas szérű. Régi kőlábas csűr. A falából ezer éves téglák kandikálnak elő. A födelén is szinte elbarnult már a cserép. Még abból a világból való, mikor lóval nyomtatták ki a szemet a gabonából.

Valaki furulyál. Egy kis leány a csűr árnyékában. Áll, és édes kedvvel fuvogatja a furulyát. Mellette egy ötéves, mezítlábas leányka ül a csűr előtt a papsajt között, és rongyból kötött bábut dédelget.

- Aludj babica, aludj aranyosom. Éhes vagy talán, hogy nem alszol?

És gyönyörködő szemmel altatgatja a rongyát.

Mégis kár volt eljönnöm. Itt vesztegetem az időt. Bizony jobb lett volna otthon maradnom és megírnom szépen nyugodtan a papomnak való prédikációt. Megírom pedig akárhogy is. Hogy meg fog lepődni az a derék ember!

De íme, jön a gazda. Zöldkalaposan, sárga kamáslisan. Széles vállán puska és vadásztarisznya. Csupa gömbölyűség. Néhány év múlva már szuszogni fog a kövérségtől.

Csak az arca színe a régi sápadtas, éppen nem vadász. Volt is már egyszer valami idegjavító szanatóriumban. Oly ideges, hogy szinte rángatódzik az arca.

Vidáman üdvözöl.

- No, csakhogy itt vagy! Becsüllek érte! Barátom, mit hoztam Keletről! Érdekelni fog, téged igen fog érdekelni. És adok belőle neked is. Amennyit kívánsz.

- Nem kívánok én abból pajtás semmit.

- Nono!

És nevetett.

- Teljes életemben gyűlöltem az aranyat, ezüstöt. Vadnépeknek való. Talán éppen egy orrkarikát szántál nekem?

- Aranynál, ezüstnél nagyobb kincsek...

- Indiai gyöngyök?

- Olyanfélék. Meglásd, örülni fogsz neki.

És karon fogott, bekísért a kastélyába.

A manó vigye el, hogy szabadulok én meg azoktól a fene gyöngyöktől! Dehogy is fogadok el tőle akármi ostoba cifraságot!

És szinte szorongtam aztán odabent, hogy előmutatja a kincseit. De nem is beszélt róluk. Az elefántnak értelméről beszélt, meg az indiai népről, és egyéb keleti különösségekről.

Mégis furcsáltam.

Az asszony is várta pedig, hogy beszélni fog a különös kincsekről.

- Te Balázs - szólalt meg egyszer. - Micsoda kincseket hoztál te?

S gyanakvó éles szemmel nézett az urára. A szeme olyan volt, mint a fűből elnéző kígyóé.

- Kincseket? Nem hoztam én semmiféle kincset. Hát nincs elég ékszered? No nézd, még mire nem gondol!

S megvető árnyék vonult át az arcán.

Tovább beszélte az úti történeteit.

A leánykák ott vacsoráztak velünk a kisasszonyukkal. Csak elnéztem, micsoda nyaffadtkák. Nem ettek. Unatkoztak. Az anyjok pedig külön parfét csináltatott nekik, s rájuk parancsolt, hogy egyenek.

Olyan kelletlenül ették a piskótát, mintha posztókalapot rágnának.

- Én nem tudom, mi fából vannak ezek az én gyerekeim? - panaszkodott az asszony. - Egész nap etetem őket, mégis olyan nyápicok...

- Mars, takarodjatok ágyba! - dördült rájuk az apjuk.

S az arca rángatódzott.

A kisasszony elvitte őket.

Balázs a feleségére nézett:

- Zongorázz valamit kedvesem a vendégünknek.

S hozzám fordult:

- Tudom, hogy nem kedveled a zongorát. De éppen azért, hogy lásd, van kellemes zongora­hang is a világon. És a feleségem játszott már nyilvánosan is.

Az asszony kissé vonakodott, de csak testben. Aztán a Bözendorfer elé ült. Ideges kézzel kezdett egy Chopin balladába.

Hát a zongora csakugyan kellemes hangú volt, mintha üvegharangocskák szólanának benne. De láttam, hogy az asszony figyelme a bal kezét kíséri. Gyémántos karperec csillog azon. Az asszony azt nézi, hogy a karperecen lógó aranyláncocska hogyan táncol a billentyűk fölött? Mindjárt a bevezetésben hibás hang éktelenkedik egy akkordban. Az asszonyka megrándul tőle. Megint hibás hang... Az asszony unalmat kifejező arccal zongorázik még néhány percet, aztán bosszúsan csap a billentyűkre.

- Ma nincs napom.

S fölkel. Otthagy bennünket.

Balázs is fölkel.

- Üljünk ki tán a teraszra.

Kiülünk. Enyhe szép nyári est. A hold narancsszín fénnyel kél a távoli nyárfák mögött.

- Józsi - mondja Balázs az inasnak - hozd ki azt a két borostyánköves új pipácskát az íróasztalomról. Meg egy vörös bádogiskátulya van mellette, azt is.

S hozzám fordul.

- No barátom, most következik a csuda, amely téged érdekel.

- Csak nem ópium?

Megvetően legyintett.

- Ópium? Mire gondolsz. Hiszen az méreg. Ez barátom, merőben másvalami. Indiai, amint mondtam, tele van titokkal és csodás ismeretlenségekkel. Olyan, mint valami bontatlan kincsesbánya, amelynek csak a külső színéről hozogattak egyet-mást az angolok. De az igazi kincsek még rejtve vannak. Nohát én egy ilyen kincshez jutottam.

Az inas visszatért a két kis csibuk-pipával és egy negyed téglányi vörös szelencével.

- Lefekhetsz Józsi - mondotta a gazda. - A vendégszobát elrendezték?

- El, nagyságos uram.

- Lefekhetsz.

Az inas elment. Balázs megnyitotta a szelencét.

- Nézd.

Félliternyi apró zöldborsó volt benne. De mégse borsó, csak olyanforma készítmény, valami kékes porban.

- Ez az, - mondotta Balázs. - Ez az a csoda, amellyel meg kell ismerkedned.

S elégült arccal kevergette a teáját.

- Ha érdekel a másvilág - folytatta -, a lelkek világa, és hát hogyne érdekelne! -, ma este láthatsz valamit. Kivel szeretnél beszélni a másvilágon lakók közül? Ki az, aki igen érdekelne? Szeretnéd-e látni például Napóleont?

A fejemet ráztam.

- Nem lelkesedek érte. Nem vagyok francia.

- Hát Dantét, Sekszpírt, Petőfit, Hugó Viktort, vagy Puskint?...

- Mindennap beszélek velük. Ott állnak a szekrényemben. A másvilágról meg különben se nyilatkoznak.

- Ki tudja? Próbáld meg. Te nem hiszel a lelkekben?

- Túl is vagyok már rajta, tudom, hogy élnek. De zavar a munkámban, ha velük foglalkozok. Engem csak egyvalaki érdekelne, ha láthatnám, ha beszélhetnék vele.

- Láthatod, beszélhetsz vele.

- Nem. Azzal nem.

- De ha én mondom. Úgy fogod látni, ahogy most engem látsz. Úgy fogsz beszélni vele, ahogy most velem beszélsz.

A fejemet ráztam.

- Nem, őt nem láthatom. Pedig sokszor gondoltam... Gyerekkoromban is sokszor állítottam, hogy bárcsak egyszer is láthatnám.

- De ha én mondom.

- Hiába. Az olyan magasságos világból való lélek, hogy egy pirinyó reménykét se érzek. Sem a valóságban, sem a te keleti szered útján.

- Nono, majd meglássuk.

S felnyitotta a bádogszelencét.

Legyintettem:

- Nem lássuk bíz’ azt, Balázs. Mert ha szerből merítünk látomást, akkor csak a saját fantáziánknak a képeit látjuk. Hagyd azt a szert, meg se próbálom.

- De mondom, a valóságot látod.

- Valóságot nem lehet a szertől látni.

- Hát a mikroszkóp? Hát a teleszkóp? Hát a telefon? Telegráf? Mind-mind szer. Nem olyasmiket látsz-e, hallasz-e velük, amiket nélkülük se nem látnál, se nem hallanál? Képzeld el, hogy háromszáz évvel hátrább vagyunk az időben, s én azt mondom neked: van olyan szerem, amelyen át sárkánykígyót fogsz látni egy gombostűnyi vízcseppben. Van olyan szerem, amelyikbe, ha itt belekiáltok, Jónapot! hát Párizsból kiáltják vissza, hogy Adjonisten.

- A te szered nem olyan. Vagy megissza az ember, vagy megeszi, vagy pipában szívja el. Mámort okoz, álomképet idéz elő.

- Hátha a lelkedet szabadítja fel a test kötelékéből?

- Az a halál.

- De nem halál, csak mintha új érzékeket kapnál.

- Az meg lehetetlenség. Az emberi testnek nincs több érzéke ötnél.

- De abban nagy ám a különbség! A kutya ötven lépésnyire már megérzi azt a szagot, amit a mi orrunk egy lépésnyire se érez meg. A halászsas félkilométernyi magasságból megkülönbözteti a vízben a halacskát... Ez a szer a lelkünket bontja elő a testi burokból. Csak egy láthatatlan szál marad meg egybekötőnek, hogy a test ne halljon meg az alatt az idő alatt, meg hogy a lélek visszatérhessen, amikor az ideje lejárt. Mondok példát: A minap este, hogy lefekszek, arra gondolok, hogy Ossziánnal fogok beszélni. Beteszek egy golyócskát a pipámba, rá egy csipetnyi török dohányt.

- Jer Osszián - mondom Arany Jánossal. Nagy ámulatomra nem jön senki. Várok, várok. Egyszerre csak jön egy cilinderes, borzas angol. És mosolyog rám.

- Ossziánt hívod? Én vagyok.

- Ugyan ne bolondozz!

- Nem bolondozok. Én költöttem Ossziánt. A nevem Mekförszn (Macpherson). Nem hiszed? Nézd meg a lexikonban.

Reggel eszembe jut az angol. Nézem a lexikont, hát csakugyan.

- Beszélgessünk másról - mondottam elmosolyodva. Megtenném csupán a kedvedért is, hogy megpróbálnám a szeredet, de látod, minden efféle készítmény fejfájást okoz, gyötrelmes fejfájást, és én az agyvelőt tartom a legkímélnivalóbb szerszámunknak. A Teremtő maga is azt burkolta be a leggondosabban.

Balázs a fejét rázta:

- Becsületemre mondom neked, hogy nem okoz fejfájást. Húszszor is próbáltam. Ez se nem hasis, se nem ópium. Ez valami nekünk ismeretlen növénynek a főzete vagy zsírja, vagy mije. Csak éppen hogy úgy szokás szívni, mint az ópiumot. De ha teában iszod meg, akkor is csak az a hatása. Ám hagyjuk az egészet, ha tartasz tőle. Én csak azért gondoltam, hogy örülsz neki, mert soha erről még ember fia nem írt. Én vagyok az első európai, aki hozzájutottam.

Kedvtelenül verte le a szivarja hamuját. Aztán ismét az utazásaira fordította a beszédet. Az indiai ősnépekről, papokról, fakírokról és bűvészekről mesélt. A szert is elmondta, hogyan szerezte; egy ezüstből alkotott Buddha-szoborért cserélte egy buddhista kolostorban. Igen fájlalták, hogy idegennek a kezében látják, azért ajándékozták meg a titkos szerükkel.

Egyszer csak az órámra nézek. Éjfél van. Tyű kutya-adtát! Nekem aludnom kell, s pihenten ébrednem.

- Feküdjünk le, Balázs. Pesten majd elmondod a többit.

Fölkelt és megmutatta a szobámat. Odanyílt az ajtaja a teraszra. Elbúcsúzott.

- Kilenckor utazom, - mondottam. - Tehát legkésőbb nyolckor fel kell kelnem.

- Maradj még legalább holnap.

- Lehetetlen. Aztán hát ti is készültök...

- Hova készülnénk? Dehogy készülünk.

- Bálba.

- Bálba? Micsoda bálba?

- Valami nyári mulatságra. A szomszéd faluba.

- A szomszéd faluba? Hiszen nem is lakik a szomszéd faluban semmiféle úr.

- Csak úgy fülheggyel hallottam effélét. Lehet, hogy csak képzelődtem. Dehát mindegy, kilenckor utazom.

- Felkeltetlek.

A szobámba léptem. Szép kis tiszta szoba, nagy ablakos, rézágyas.

De szokatlan ágyban nehéz aludni. Mármost, ha későn alszom el, reggel meg felébreszt valami borjúbőgés, vagy kanászkürt, álmos maradok. A gondolkodásom olyan lesz, mint a zavaros víz. Hogy írom meg a papomnak a prédikációját? Pedig megírom. Ha a vonaton írom is meg, de megírom.

S újra arra fordult a gondolataim kereke, hogy mit írjak neki?

Közben aggodalommal éreztem, hogy nem vagyok álmos. Szorítottam a szemem pilláit, aludni akartam, mindenképpen akartam. Hiába, akárcsak reggel volna, oly eleven, tiszta volt a gon­dol­kodásom. Bosszantott az ügy. Mármost a prédikáció írásnak fuccs! Még csak egy gondo­la­tot se vihetek neki. S újra szorítottam a szememet. Kis idő múlva újra bosszankodtam. Kellett volna valami altatószert kérnem, brómot vagy aszpirint. Bevettem volna már a veronált is.

De nini, hiszen ottmaradt az asztalon az indiai méreg. Becsületszóra mondta, hogy nem okoz fejfájást.

Tűnődtem, megpróbáljam-e? No, megszippantom. Legalább örül Balázs holnap, ha elmondom neki, miket álmodtam.

Három perc nem telt belé, már pipáztam az ágyban. De török dohányt tettem a pipácskába, s a borsónyi titkos szernek csak egy feledarabját a dohány közé.

Szívom. Gondolkodok.

Eközben érzem, hogy a füst íze valami ámbraillathoz hasonlóra változik és édeses, bársonyos lágyságú.

No, csakugyan nem lehet méreg. Ha méreg volna, kábítana. Bizonyára valami ártatlan növény­por. Mégcsak nem is altató. A hatása semmi arra, aki tudta nélkül szívja. A képzelődés ereje persze csodákat művel. Az indiai papok rászedték Balázst.

Szívom. Gondolkodok.

Eközben látom, hogy épp szemben fekszem az ablakkal. Le kellett volna a kárpitját vonnom. De most már maradjon.

Milyen szépen tündökölnek a csillagok! Az ablak fája, mint egy nagy T betű, mintha egy nagy fekete T állna a csillagok között.

A füst valami édes, fűszeres ízű, s éppen nem érzek semmi bódulást.

De különös, hogy a szobám olyan világos, olyan derengőn világos, mint mikor tejüvegen bocsátkozik át a világosság, nappaliasan világos... Talán bizony Balázs valami indiai lámpással világosít?

De hol a lámpás?

Egyáltalán nincs lámpás sehol, sőt, ami még különösebb, fala sincsen ennek a szobának! No nézd, hát a teraszra vetettek nekem ágyat, - a nyílt teraszra. Bolond ügy!

Le akarom tenni a pipát, hogy jobban körülnézhessek, hát nincs a kezemben pipa. Elégett az egész pipa? Szárastól, szopókástól? De furcsa pipák azok az indiaiak!

A világosság egyre nyíltabb, még bizony rámvirradt itt a szabad ég alatt. De nini, hiszen napfény ez!

Megfordult-e a világnak a rendje, hogy éjjel süt a nap?

Bámulva nézek szét -, akkor látom, hogy végül is nem teraszon vagyok, hanem a szérűn az ó-csűr előtt. S nem is fekszek én, hanem állok.

A szérűn nincsenek már gyermekek. Csak egynehány liba tépegeti csendesen a szennyes papsajt leveleit.

A szemem egy feketés ruhájú zarándokféle emberbe ütközik. Hogyan nem láttam eddig, hiszen előttem áll! Afféle mezítlábas, hosszú hajú figura, aminők nagy búcsújáróhelyeken láthatók. Fekete poros kámzsa, a nyakukban nagyszemű olvasó, a derekukon szíj, a kezükben keresztes végű zarándokbot.

Ez is afféle csendes őrült, ájtatos csavargó, szentolvasós ingyenélő. Olvasó ugyan nincs a nyakában, de keresztesvégű bot van nála. Harmincéves forma, szakállas ember. Áll előttem és néz rám nyugodtan, szinte gyermekien tiszta szemmel.

A zsebembe nyúlok. Találok is valami aprópénzt. Nyújtom neki!

Nem fogadja.

- Add valami szegénynek - szólal meg nyugodtan. - Add a barátodnak, Balázsnak.

S nézett rám nyugodtan.

Elmosolyodtam a mondásán. Az is tetszett, hogy tegez.

- Hát te nem vagy szegény? - kérdeztem mosolyogva.

- Nem.

- Bocsánat, azt gondoltam...

- Aki nem kíván semmit, annak mindene van.

Csak nézek rá. Hiszen ez a mezítlábas ember okosakat mond! És ez hát csakugyan nem kíván semmit. A ruhája holtáig eltart. Ételben, italban nem válogat. Szállása minden boglyatöve.

- Dekát hogy lehet így élni? - mondottam. - Csak imádkozással foglalkozol-e? Téged az megelégít? Mi imádság az, amelyik megelégít? Elvégre ha imádkozol, te is csak kérsz valamit magadnak az Istentől. Mit kérsz?

- Jöjjön el a te országod.

- Jöjjön el a te országod? Mi az a te országod?

- Az az ország, amelyikben két angyal az uralkodó. Az egyik angyal neve Békesség. A másik angyal neve Szeretet.

- Tehát a miatyánk. Nézd, én is imádkozok. Minden este imádkozok. De mikor arra a kérésre jutok: Add meg a mi mindennapi kenyerünket, - ott annyira elkanyarodnak a gondolataim, hogy félbemarad miattuk az imádságom.

- Miért?

- Azon gondolkodok el, hogy egyik ember bőségben él, a másik szegénykedik. Holott az imádság első szava minden ember ajakán: Mi Atyánk. A jó Isten különböztette-e meg a gyermekeit? Vagy hogy maguk a testvérek különböztek el egymástól? És egyik nagyobb részt foglal az élet javaiból, másiknak csak ami jut... Szóval: miért van az, hogy egyik ember gazdag, a másik szegény?

A zarándok csak állt és nézett nyugodt szemmel. Körülöttünk napfény és csöndesség.

- Ki a szegény - kérdezte - és ki a gazdag?

Ez a kérdés annyira együgyű volt, hogy nem is feleltem rá. Azt csak mindenki tudja talán, hogy ki a szegény, ki a gazdag?

A zarándok a fejét rázta.

- Vajon az-e a gazdag, - mondotta nyugodtan, - akinek kalácsa vagyon minden napra és a kalács ízetlen a szájának? Vagy akinek csak korpakenyeret sütnek, de annak ezer jó ízét érzi? Mikor ideérkeztél, havannaszivar volt tárcádban és az neked keserű volt, eldobtad. A juhász fölvette. És ugyanaz a szivar őneki édes volt. Melyiktek volt gazdagabb ama szivarral?

Bámulva néztem rá. Honnan tudja? Nem láttam őt akkor az úton.

Az ember folytatta:

- Az-e a gazdag, akinek indiai selyemruhája van, és bosszankodik benne? Vagy az, akin foltos szoknya van, és boldogan danolgatva dolgozgat?

Nem tudtam válaszolni. Csak bámultam, micsoda értelem sugárzik a szeméből!

Tovább beszélt:

- Miben van a gazdagság? Az erszényben, vagy a szívben? Ha az erszényben volna, akkor az emberiség nyelve nem pénznek nevezné, hanem boldogságnak. Nem azt mondanátok: Tízkoronás, százkoronás, hanem tíz boldogság, száz boldogság, ezer boldogság. De nem mondjátok így. Mert a boldogság nem az erszényben vagyon, hanem a szívben. Szívet pedig egyformán osztott a Mi Atyánk minden embernek.

A szeme az arcomon állt és én éreztem, hogy olvassa a homlokom fala mögött a gondolatomat.

- A szegény, mondod, mégiscsak szegény, és a gazdag, gazdag. És makacsul kérdezed, mért, hogy az emberiség egy része gazdag, más része szegény?

Bólintottam.

Ő pedig gondolkodva nézett rám. S én éreztem, hogy a szeme áthatol rajtam, mintha üvegből volnék.

Zavart a nézése. Le kellett vennem a szememet a szeméről. S hogy így újból a ruháját néztem, csodálkoztam, hogy előbb feketének láttam. Hiszen nem fekete, inkább barna, szinte kávészínű, sőt drappszínű. És a derekát se fekete szíj övezi, hanem valami vékony fehéres kendő.

Az ismeretlen hallgatva állt előttem. Aztán fölemelte a jobbját:

- Mit látsz amott a csűrnek a födelén?

A csűrre néztem.

Néztem.

- Nem látok én semmit.

És ő nyugodtan, komolyan ismételte a kérdését.

- Mit látsz amott a csűrnek a födelén?

Ismét a csűrre néztem. Nem láttam rajta semmit. Csak a régi elbarnult cserép. De semmi, semmi.

Én nem mertem válaszolni. Éreztem, hogy nem közönséges értelmű ember; szinte szorongva álltam már előtte, mint a gyermek a tanítója előtt.

És ő harmadszor is kérdezte:

- Mit látsz amott a csűrnek a födelén?

Akkor már szinte a szemem erőlködésével szemlélődtem végig az ó-födélen. Néztem a gerincét, a négy szögletét, a közepét. A közepén mégis van valami hamvas, zöldes növény...

- Bocsáss meg - rebegtem végre -, de nem látok egyebet, egy kis bokor kövirózsa van ott, gyermekkalapnyi kis bokor kövirózsa...

Tovább vallatott:

- Mit gondolsz, hogy került az oda?

Néztem. Nem ember ültette oda, az bizonyos. Mert hiszen akkor az ormára tette volna a csűrnek, vagy alább a szélére. De olyan magasba nem is ültetnek kövirózsát.

- Hogy került az oda? - ismételte a kérdést. - Honnan jött?

S a nézése szinte belemélyedt a szemembe.

Végre meg mertem szólalni:

- Talán a szelek vitték azt oda, a szelek... A magvát...

Bólintott:

- A szelek. De vajon nem viszik-e a szelek a kövirózsa magvát a kövér földekbe is? Porhanyós szántóföldre? Még porhanyóbb vakondtúrásokra? Árnyékba? Patak mellé, a tópartra? Nem viszik-e oda is a szelek?

- Viszik.

- Hát akkor mért nem látsz azokon a helyeken is kövirózsát?

- Nem tudom.

- Megismered-e, hogy a kövirózsa maga választja meg a helyét, ahol életet kezdjen, virágozzon, magvazzon és elhaljon? Maga választja meg...

- Hát bizonyos.

- Dehát mért választja a kövirózsa mindig a legínségesebb helyet? Mért választja a kősziklát, miért választja a fal ormot, a kőoszlopot? Mért, és mért? Mért nem kezd életet a kövér földben. Vagy nem kezdhetne?

- Kezdhetne.

- Kezdhetne, de nem kezd. Neki a kő kell. A kő, ahol sovány gyökerei alig bírnak meg­tartózkodni; ahol sápadt kis teste alig találhat táplálékot; ahol a nyári nap égeti, a vihar szaggatja, a tél fagya kétszeres erővel dermeszti.

Végignézett rajtam, mintha a ruhámat nézné.

- S neki mégis a kő kell. Szenvedni akar.

S újból végignézett rajtam. Aztán szemembe nézett nyugodtan, szelíd-komolyan:

- Bizony mondom neked, az emberi lelkeket is különböző irányba fújják szét a magasság szelei. Az emberi lelkek közt is van kövirózsa.

S amíg így beszélt, a ruhája színe egyre világosodott, fehéredett, utoljára fehérré vált, mint a hónak a színe.

Az arca pedig fényesedett és fényesedett, úgy, hogy szinte elviselhetetlenné vált a fényessége.

S én káprázó szemmel álltam.

A botjára néztem. S ámulva láttam, hogy az előbb oly vékony bot növekszik, vastagszik, szögletessé válik, mint az ácsolt gerenda, s rajta a kereszt is elszélesedik, magasabbá válik, mint Ő.

Megrendülő lélekkel néztem a lábára, s íme, seb piroslik a lábafején. S néztem a kezére, és íme, seb piroslott a kezefején is.

És akkor megrázkódott bennem a lélek. A térdem remegett. Szólni akartam: Uram...

De abban a pillanatban, oly rövid idő alatt, ahogy egy szempillantás szemet zár és nyit, szememnek a következő megnyílása a holdfényre esett. Az erősfényű telt holdat láttam a szent fej helyén, amint az ablakomon besütött, s a kereszt helyén az ablak +-alakú fáját.

---------------

Másnap korán ébredtem. A gazdasági zajgás ébresztett föl. Még hét óra sem volt.

A házbeliek még aludtak akkor.

Kisétáltam. És az ó-csűr előtt szinte akaratlanul is felnéztem.

Nem csekély elbámulásomra ott láttam rajta a kövirózsát.