Ő AZ!

Magyar szó Madridban!

Nézem, mifélék! Két férfi, három hölgy. Egyik hölgy gyászruhás, koros asszonyság. De az a lógóbajszú ember... Akármi legyek, ha nem Lukács Elemér!... A Párizsban lakó pesti háziúr. Az, valósággal! (Azért lakik Párizsban, mert ott olcsóbban él. Agglegény, igen takarékos ember, szinte fösvény.)

A Prádónak egy kis kávéháza előtt ültem, a terasz hűvösén. Csaknem a szomszédságomba telepedtek. Fagylaltot, jegeskávét rendeltek.

Lukács csakhamar meglátott és hozzám jött:

- Magányosan?

- Mindig. De örülök, hogy magyar szót hallok.

- Hát jöjjön, bemutatom a társaságomnak.

- Köszönöm, már fizetek. Nincs annyi időm, hogy még ott is leüljek és beszélgessek. Meg kell még ma néznem a Palacio Real kertjét, mert az időm szinte órákra van beosztva. Inkább este, vagy holnap.

- Hát este. A színház mellett jobbra van egy kertes vendéglő. Vagy még jobbat mondok: spiritiszta szeánszra megyünk este. Tartson velünk. Ön érti az efféle mesterségeket. Valami híres médium lakik itt, és az a gyászoló asszony csak azért jött át Franciaországból.

- Miféle?

- Egy főispánnak a felesége. A lánya a múlt hónapban halt meg. Rokonom. Szép nagy leány volt már, húszéves.

- Minden lányért kár.

- No meg fog vele ismerkedni a halála után. Ez a médium nem csal. Engem ugyan nem állít falnak semmiféle cigánydáma, de erről komoly emberek mondák, írják... Maga Flammárion is készül ide. Éppen jókor értesültünk róla; szegény kuzinom... Képzelheti, hogy összetörte... Ha a komornája nincs mindig mellette - az a bibircsós állú kis feketeruhás -, hát utána vesz a leányának.

- És az a másik fiatal hölgy?

- Annak a fehérkalapos úrnak a felesége. Professzor mind a kettő. Mézeshetek, s egyúttal tanulmányhetek.

- A tanulmány a kenyér; szerelem a méz - okosan!

S azzal az érdeklődéssel tekintettem rájuk, amellyel minden új házaspárt nézünk. A férfi duzzadt, trombitás-képű kis ember. A nő nyúlánk, olasz madonna-arc. Még a nyaka is olyan hosszúkás. Hogy kerülhettek össze?

- Máris disputálnak - mondta Lukács -, hát még később! Dehát a főispánné szereti őket. Az asszonyka tanította a lányát zongorára. Ők is érdeklődnek, hogy megjelenik-e Lenke, vagy nem jelenik meg? Önt bizonyára nem fogja izgatni ez a kérdés, de a médium érdekelheti.

No nem igen. A spiritiszta ülések mulatságnak unalmasak, foglalkozásnak meg nem érdekesek. Többnyire a saját együgyű fantáziáját játszatja a médium. De ha jelentkeznek is szellemek, azok csak afféle tréfakedvelő suszterek, akik készséggel nyilatkoznak Napóleon nevében, Shakespeare nevében, Petőfi, Julius Caesar és akárki más köznapi embernek a nevében is.

- Hát este hétkor - mondta Lukács. - Itt a cím is, felírom. Aztán onnan együtt megyünk vacsorára, a kertes vendéglőbe.

Megígértem, odamentem.

Már ott voltak. Kis, nyílt ablakú szalonban ültek, s vártak a médiumra is. A cselédlány azt mondta, hogy csak a templomba ment.

Lukács Elemér bemutatott a társaságnak.

A gyászoló anya mindjárt ki is öntötte elém a siralmait. Egyetlen lánya volt, a legszebb, a legokosabb a világon. S mindig vidám, mint a madár. Ugye Klotild?

A bibircsós állú komorna bús szemmel bólogatott.

A főispánné mély sóhajtással folytatta:

- Három nyelven beszélt és négykézre zongorázott. A bosztont úgy táncolta, mint valami amerikai lány. Ugye Klotild? - S ilyen véletlen betegség. Tífusz, talán egy hitvány osztrigától!...

És a szeméhez emelte a gyászszegélyű zsebkendőt. A szava elfulladt. A feje lecsüggedt.

Sajnálkozva néztem. A szeme már oly vörös volt a sírástól, hogy a pillái is kihullottak. De lehet, hogy csak azért látszott annyira vörösnek a szeme, mert az arcát púderozta. Minek a púder ötvenéves asszonynak? A gyászruháján is látszott a fehér por hulladéka. Igen elegáns volt különben a gyászruhája, a felhőként rajta sötétlő hosszú fátyol, a mattfekete gyöngy­fülbevaló, a széles angolkrepp gallér, mandzsetta és a csuklóján csillogó gyémántos fekete karperec.

- Ön ugye hívő? - kérdezte rámfordítva könnyes két szemét. - Én is mindig hívő voltam. De mikor szegény Lenkém ott feküdt a ravatalon és akárhogy szólítottam, nem mozdult... Jó, jó, hiszen nem mozdulhatott. De micsoda vigasztalást ád az egyház? A pap a templomban azt prédikálja, hogy halálunk után azonnal Istenhez megyünk. A temetőben meg azt mondja: Nyugodjék békén a feltámadásig. Ez zavar engem, ez. Ugye Klotild? Ön hogyan igazodik el ebben a kétféle beszédben?

- Nekem megvan, méltóságos asszonyom, a magam külön véleménye. Én azt hiszem, hogy a testünk csak föld. Ha már visszaadjuk a földet a földnek, nem érdemes vele többet foglalkoznunk.

- És a lélek?

- A lélek, a mi igazi valónk, tovább él. Úgy vagyunk, mint mikor alszunk. A testünk ott hever az ágyban és csak lélegző gép. Mink meg járunk, kelünk, cselekszünk, beszélünk, nevetünk vagy sírunk. Szóval: élünk a földi testünk nélkül is, a földi testünknek a tükörképi másában.

A főispánné pillogva gondolkodott. Láttam rajta, hogy többet mondtam, mint amennyit egyszerre megérthet.

- A tükör - mondtam tovább - csak emberi készítmény, s mégis ott van benne a testünk. Mért ne lehetne tükör nélkül is olyan második testünk, amely ezzel teljesen azonos?

- Így van, így - bólintott a főispánné -, nem lehet másképp. És lássa, mégis szeretnék valami bizonyosságot. Ugye Klotild? Ha csak egy hajszálnyit is, de az bizonyosság legyen! Bizo­nyosság! És akkor én nem sírok többé.

- Dehát ez a médium megbízható?

- Azt mondják. Könyvet is írtak már róla.

A társaság unatkozott a beszélgetésünk alatt. A tanár fölkelt és a képeket nézte. Az alkonyati világosság bíborfényével elárasztott fali képeket. Szentképek, s köztük egy olajfestményű Loyola-fejkép. Alatta aranykeretű fotográfiával.

- Nini - csodálkozott a tanár a fotográfiákra -, osztrák főhercegek. Itt jártak volna?

- Nem - mondta a főispánné -, hanem ő volt komorna, vagy mi, egy főhercegünk családjában. Talán nevelő.

- Vagy pesztra - mondta Lukács.

A mellékszoba ajtaja nyílott.

- A bizonyosság már hazatért - suttogta a tanárné.

Görnyedt asszonyka lépett be. Nem vén még, s máris két mély ránc az arcán. De a szemén látszik, hogy nincs még negyven éves. A fején hollótollas fekete szalmakalap. A derekán fehér-fekete csíkos blúz. Az öve is fekete. A vállán az elmaradhatatlan rojtos spanyolkendőcske. Szép bizonyára nem volt a virágzásában sem. A homloka férfiasan magas és az orra gyer­mekien rövid, az ajka meg vénesen keskeny.

Olyan nyugodt-szívesen fogadott, ahogy az orvosok szokták a pácienseiket. A tekintete csak a tanárné arcán futott át valamennyire érdeklődőn.

- Azonnal szolgálok - mondta -, csak a kalapomat teszem le.

Franciául mondta, mivelhogy Lukács is ezen a nyelven beszélt vele.

S csakugyan, néhány perc múlva ismét megjelent. Fekete kabátkát is öltött, s a balkezére olvasó volt csavarva.

Meggyújtotta a háromkörtés villamoslámpást. Az ablaktáblákat becsukta, s a sűrű, zöld nádkárpitokat lebocsátotta. Papirost, ceruzát tett elénk az asztalra. Középre viaszosvászon ábécét terített.

- Egyikök olvassa majd hangosan a betűket - mondta ismét franciául -, azokat a betűket, amelyeket megérintek.

Leült. Imádkozott. Mink is keresztet vetettünk. Behúnyta a szemét, s féloldalt fordult. A kezében fehér pálcika volt. Azzal koppantott a betűkre.

Eleinte csak lassan, aztán szaporábban. Lukács Elemér egyenkint és hangosan mondta a betűket. Mink írtuk:

Üdvözlet a földieknek!... Dragonyos hadnagy vagyok. A nevem Bandi. Itt van velem Erzsi is.

Bámulva pillantottunk össze. Magyar szavak!

A szoba levegőjében misztikus szellőáramlatot éreztünk. A médium pálcájának árnyéka remegett az asztalon, ahogy emelten tartotta, mintha várná a szellemerőt, amely a kezébe gyűlik. Az arca halovány volt, mint a kórházi betegeké.

De ki az a hadnagy? S ki az az Erzsi?

A gyászoló anyára tekintettem.

Sápadt volt. A szeme szinte elmerevült a várakozásban, ahogy a misztikus igéket leste. A keze a szíve fölött remegett.

- Ő az - suttogta -, ő az.

A médium pálcája újra lekoppant. Lukács betűnkint diktálta a következőket:

...Ott kezdem, hogy egy nyári reggelen átlovagoltam Pestről Budára.

Ahogy a Lánchíd térre értem, valami nagy tükröt cipel arra két hordár. A lovam megijed. Bizonyosan a tükörbe pillantott, s azt vélte, hogy rádől a háromemeletes ház.

A következő percben fejjel voltam már lefelé. Estem, mint a zsák. Nagy ütés a fejemen - de fájdalmatlan ütés -, s egyszerre eltűnt előlem a világ.

Mikor megint eszmélkedek, nagy csoportosulásban vagyok.

- Meghalt - mondogatják.

- Csak elájult talán?

Kábult vagyok, mintha dorbézolásnak volnék másnaposa. Mégis odanézek, hogy mit bámulnak?

Egy dragonyostiszt hever a kövezeten. Orrán, száján, fülén vér zsinórzik.

Elámulva látom, hogy a dragonyostiszt én vagyok.

Hogy lehet? Egy ember két példányban hogy lehet? Részeg vagyok én, vagy mi, hogy itt állok, meg ott fekszek egyszerre?

Végignézek magamon, hát csak mintha ködüvegen át látnám magamat, olyan ködüvegen, aminők irodákban vannak. Árnyék vagyok. Fehéres, könnyű árnyék. Könnyű, mint a pára. A szélnek egy halk lehelete fölemel a csoport fölé, Buda fölé. Szállok egyre feljebb, mint a tollpehely.

Messze zöldellett már a világ alattam, mikor egy öregurat látok, a magam lengő valójához hasonlóan. Három gyermek leng mellette. Kettő a kezét fogja, harmadik a két lábát öleli. És mintha emelné egyre feljebb és feljebb.

- Jancsikám, Ferikém - mondogatja boldogan az öreg.

A gyerekek is vidáman csevegnek.

Egy asszonyság is ellibben mellettem. Két férfi és négy gyermek lebegi körül. De oly könnyen szállnak, mint a cigarettafüst.

Csakhamar elhagynak.

Pedighát szeretnék tudakozódni, hogy hol vagyunk? Micsoda különös változása ez a világnak, hogy egyszerre mindenki a levegőbe kerül?

No ilyesmi még nem történt velem!

Visszapillantok, a Föld már nem látszik, de a Hold akkora, mint egy aréna-porond.

S egy nagy társaság közeledik alulról. Ezernyi ember és hölgy és gyermekek is köztük. Az ének zsoltári. Ismerős. Angol szavakat hallok benne. Tudom már: A Közelebb hozzád Isten éneke.

- Honnan, ha szabad kérdeznem? S hova?

Elmosolyodva néznek rám. Egy tisztforma ember felel, bizonyára kollegiális szívességből:

- A Végtelenségbe. Amerikába váltott jeggyel.

- Váltott jeggyel?

- A Titanikról.

Titanik? Mi az? Hajó?

Míg ezen tűnődtem, a társaság elszállt, mint valami nagy galambraj.

Gyermekcsoport jelenik meg ismét. Egy nyúlánk férfi van velük. Mint bárányok közt a juhász. De csak távolról látom őket. Azok is csakhamar fölém kerülnek. Oly könnyen szállnak, mint mikor a szél pitypang-pelyheket visz a magasba.

Gondolkodva szálltam én is feljebb és feljebb. Sokáig nem láttam senkit, vagy hogy nem is vizsgáltam. De egyszer, hogy oldalt tekintek, látom, hogy egy szép fehér árnyék vonul el mellettem. Egy bájos fiatal leány!...

(A főispánné összerázkódott. A szeme könnyel telt meg:

- Ő!

A társaság szinte dermedten bámult. Rajtam is borzongás sétált végig. A lélegzetünket is visszatartva lestük a további elbeszélést.)

---------------

...A ruhája fehér. A fején is fehér rózsakoszorú. A haja kibontottan leng. Komoly és méltóságos. De mondom, csak olyan, mint egy széllengette fátyol.

- Kisasszony - szólítom meg -, látom, hogy magányos utas ezen a különös úton. Engedje meg, hogy bemutatkozzak...

Bólintott.

Néhány percig szótlanul szálltunk. Aztán ismét én kezdtem:

- Nincs kitől kérdezhetném a nevét.

- Erzsébet - felelte elmosolyodva.

---------------

(A főispánné megrándult.

- Ez ő! - susogta könnybelábadó szemmel.

Csodálkoztam. Hiszen Lenkének mondták a lányát.

A médium tovább kopogott a betűkre.)

---------------

- Hogyan van, hogy ilyen korán, ilyen fiatalon. S honnan?

Erzsike mosolygott:

- A Balatonból. Csónakon indultam, s nem gondoltam, hogy a másvilágra.

A hangja olyan volt, mint az eolhárfa zengő lehellete. A tekintete olyan volt, mint az alvajáróé.

---------------

(A főispánné a szemére nyomta a zsebkendőjét.

- Ez ő - susogta sírva -, ez ő!

Láttam, hogy Lukács is érthetetlenül tekint rája. Hiszen a leány tífuszban halt meg, tehát ez nem lehet az ő leánya. S pláne a neve is más.

A médium ismét felemelte a vesszőjét.)

---------------

- Óh szegény anyám!... Hiába ölelgettem, hiába vigasztaltam. Nem látott, nem hallott. Csak ott ájuldozott a víz partján. Végre is elhagytam. De ugye különös, hogy meghalunk, s mégis élünk?

- Óh - feleltem udvariasan -, a Teremtő nem engedhet elveszni ilyen bájos lelket.

Hallgattunk. Aztán ő szólalt meg.

- Ön hova?

- Ahova parancsolja.

- Óh én nem is tudom - felelte elmosolyodva -, én csak úgy vaktában megyek. Vaktában. Mint a daru, amelyet zárt udvaron neveltek fel, aztán egyszercsak itt az ősz, s a daru felrepül, elszáll. Azt se tudja, hová megyen, s mégis egyenesen Afrikának tart.

- Hát akkor Erzsike, engedje meg, hogy kísérjem... A mi Afrikánkig.

Rám tekintett és kedvesen bólintott:

- Kérem...

---------------

A főispánné annyira zokogott, hogy a médiumot is fölébresztette a révületből. A pálca kiesett a kezéből. A szemét dörzsölte, mint aki hosszú álomból ébredt.

- Köszönöm - rebegte sírva a főispánné -, köszönöm.

S megcsókolta az asszonynak a kezét.

- Ezrest adj neki Elemér, vagy legalább is százast!

Lukács kissé savanyú arccal egy százpezetás aranyat tett az asztalra. Mink is hagytunk ott valamelyes pénzt, s hallgatva sétáltunk a vendéglő felé.

Az utca zajos volt. Villamoskocsik bőgtek, csink-csinkeltek. Elegáns hintók lovai csattogtak. Egy-egy vendéglő teraszáról gitáros bandának a zenéje hangzott bele a lárma szüneteibe. Hallgatva haladtunk a vendéglőnk felé a sétálók között, mint ahogy a templomból kilépők hallgatnak percekig, míg a tömjénillat rajta van a ruhájukon.

Én azt a szellemtörténetet sehogysem tudtam összeegyeztetni a logikával. A médium volt logikátlan? Vagy a szellemek?

Az bizonyára a legérdekesebb volt, hogy a szellem-nyilatkozat magyarul történt. Ért ez a médium magyarul?

Nevelő vagy mi volt osztrák főhercegi családban. De hátha ott valamelyik gyermeket magyarul nevelték?

Hátha Magyarországon is jártak?

A nők könnyen megtanulnak akármi nyelvet is. Talán Jókait is végigolvasta? S talán nem is a templomban időzött, míg mink várakoztunk rá, hanem ott volt a szomszéd szobában és hallgatódzott?

A vendéglőbe értünk. A főispánné még mindig könnyezett, de mosolygott is. Mint vihar után, ahogy a nap kisüt a vízgyöngyös világra. Ő a lelkében vihart élt át azon a rövid másfél órán.

Az udvar tele volt vacsorázókkal. A teremben senki, de az is ki van világítva, s minden asztalán teríték.

- Gyerünk be - mondta a főispánné.

Lukács megállt az ajtó előtt:

- Nem értem - szólalt meg a fejét rázva -, én nem voltam megelégedve a médiummal.

Nekem mondta, de meghallotta a főispánné is, és csodálkozón fordította rá könnyező két szemét.

- Hogy-hogy?

- Miért jelent meg nekünk egy idegen hadnagy? Mi közünk vele?

A főispánné szinte megbotránkozva nézett Lukácsra:

- Hát Lenke kérte rá, hiszen ez igen érthető. Ha csak magam voltam volna a médiummal, bizonyára csak Lenke beszélt volna. Ugye Klotild?

Klotild hunyorított Lukácsnak, hogy hallgasson. Lukács azonban nem látta, vagy igen bőszült volt.

- Dehát akkor is - fortyogott tovább -, mit érdekel bennünket, hogy ő leesett a lóról, stb?

- De érdekli magát a hadnagyot - felelte megbotránkozva a főispánné. S nem azt beszéli-e mindenki, ami őt magát érdekli? A valóság hangja volt az, Elemér. Itt nincs semmi csalafintaság. Hogyan megmondott mindent! De mily híven! Ugye Klotild?

- Erzsinek mondta Lenkét.

- Erzsinek, mert Lenke nem szerette a nevét. Nem egyszer mondta, hogy mért kereszteltettük német névre? Igaz-e, Klotild? Egyszer a klastromban valami színművecskét játszottak, és ő Erzsébet volt benne, Szent Erzsébet. Emlékszem. Hiszen ő mindig játszott, amíg növendék volt. Lássa, én mingyárt megértettem, hogy a másvilágon Erzsébet akar lenni. Azt a nevet vette fel, amelyik néki kedvesebb volt. Ugye Klotild?

Meglöktem Lukácsot, hagyja már abba. Meg is értett, elhallgatott. Helyette azonban a professzor szólalt meg:

- De azt mondta, hogy a Balatonba fúlt.

A főispánné mosolyogva vont vállat:

- Hát hazudott szegény. Szépítette. A tífusz az oly ordenáré betegség. Csak nem mondja egy hadnagynak, hogy gyomortífuszban halt meg. Ugye Klotild?

S mosolyogva rázta a fejét, szinte csörgött a két fülbevalója.

- Mindig hazudott szegény, ha férfiakkal beszélt. Én rögtön megértettem.

A professzor azonban nem azért volt professzor, hogy az igazából engedjen. Hiába rángatta a karját a felesége, hiába hunyorgatott neki Klotild is, nem tágított.

- A hadnagy komolynak mondta Lenkét. Hiszen olyan vidám leány volt...

- De tudott komoly is lenni - csapott vissza a főispánné. - Hát csak nem fog mindjárt szincerizálni egy hadnaggyal! Volt őneki őrnagy kérője is. Egy kassai őrnagy. Ugye Klotild? Azzal is csak úgy félvállról beszélt. Az igaz, hogy veres volt az orra az őrnagynak, az volt a fő oka, hogy nem ment hozzá.

A pincérek már körölöttünk álltak s csodálkoztak a nekik idegen beszéden. Letelepedtünk egy nagy kerek asztalhoz. Az ablak nyitva volt. A kertben gitáros banda játszott. A villamos lámpások nappali fénnyel árasztották el a terem fehér asztalait s a falat takaró babérfákat.

A főispánné már nem könnyezett. Az arca boldog volt. Fölvette az étlapot és érdeklődéssel szemlélte végig.

- Mit eszünk, Mariska? - kérdezte a professzornét.

- Amit a férjem óhajt - felelte az asszonyka szelíden.

A főispánné levonta a kesztyűit, s mosolyogva fordult hozzám:

- Önnek mi a véleménye?

- Én mindig levessel kezdem - feleltem egykedvűen. - S utána csak egy tojást, legfeljebb halat.

- Nem az ételre kérdem, a médiumra.

- A médiumra? Én teljesen a méltóságod véleményén vagyok.

- No ugye? De a férfiak oly kételkedők.

Bifszteket rendelt, és jó étvággyal evett. Vidám volt.

A professzorné a zenére fülelt:

- Micsoda szépek ezek a spanyol melódiák!

- Ez véletlenül nem is spanyol románc - mondta komolyan a tanár. - Paladithe-nek a románca. Paladithe olasz szerző.

- Spanyol - makacskodott az asszony.

- Olasz - makacskodott a férj.

Lukács mosolygott:

- Se nem olasz, se nem spanyol, hanem francia. Ismerem.

A főispánné is kifelé hallgatott, aztán diadalmas szemmel, mosolyogva tekintett Klotildra és a professzornéra.

- Az is mennyire rávallott az én Lenkémre, hogy mindjárt az első órában fogott magának udvarlót.