ZIVATAR PÉKÉKNÉL

A péknek két leánya van. Mind a kettő szőke, és mind a kettőt Sárinak hívják.

Persze, csak az egyikök Sári, a másik Olga. De mivelhogy ikrek és reggel felváltva segítenek az anyjuknak a boltban, a vevők csak Sárikának szólítják a másikat is.

- Három szép zsemlyét, Sárika.

Gyakorta megtörténik, mikor együtt van a két leány, megkérdezi egyik-másik vevő az anyjukat:

- Ugyan, ténsasszony, hogyan tudja, hogy melyik lánya, melyik?

A kövér nagy pékné ilyenkor mindig mosolyogva pillant a leányaira.

- Magam sem tudom, csak tudom.

De néha azt mondja:

- Hiszen meg lehet őket különböztetni: Sári magasabb Olgánál, négy ujjnyival is magasabb és az arca keskenyebb. Aztán hát Olga indulatosabb, Sári csendesebb.

Néha azonban megvallja:

- Bizony velem is megtörténik, hogy összetévesztem őket. Borult időben, vagy reggel, amikor még kócosak. Olyankor én is csak azt mondom:

- Sári!

S ha bővebben szól róluk, így beszél:

- Hát az igazat megvallva, magunk se tudjuk már bizonyosan. Mert amikor születtek, kötöttünk ugyan rájuk pántlikát, de mégis összekevertük őket. Mert tetszik tudni, úgy volt az, hogy mindjárt ahogy megszülettek, meg kellett őket keresztelnünk. Mer igen gyengécskék voltak. Hiszen most is olyanok, mint az őzikék. Nem is reméltük, hogy megmaradnak. Az az ostoba bábaasszony zavarodott volt aznap a virrasztástól. No meg, hogy azon éjjel hatszor is ivott rumos teát. Hát mikor délután kérdem, hogy - Janicsekné, melyik is a Sári? - hát csakúgy vélekedésképpen felel a buta: - Ez a kék pántlikás talán. Másnap már a piros pántlikásat bizonyozta Sárinak, harmadnap megint a kék pántlikásra esküdözött. De most már hát ez a Sári, ez meg itt az Olgácska.

A két őzike szemérmesen mosolyog ilyenkor, és melegen pillant egymásra.

Gyönyörű két gyermek. Mind a kettő fitoska és kék szemű és hát rózsaszín bársonyarcú, mint a pékleányok szoktak lenni. Csak éppenhogy vékonykák, kicsi koruk óta mindig fiatalabbaknak látszottak két évvel is, mint amennyiek voltak.

De eleven és pajkos mind a kettő.

Mikor már az iskolába jártak, egyszer kieszelték, hogy a tanulást is megosztják: Sári megtanulja a bibliát, Olga a történelmet. Ha Olgát szólítják a biblia-órán, Sári kel föl helyette, s ha Sárit szólítják felelésre a történelmi órán Olga felel.

Úgy is történt.

A biblia-órán a tanító szólott:

- Csetneki Olga.

S fölkelt a másik. Pergő nyelvvel kezdte felsorolni Absolon királyfinak a szörnyűségeit.

A tanító elégedett arccal néz reá.

Az iskolások azonban elképedve hallgatják.

Egyszer aztán az egyik megszólal:

- Tanító úr: Sári felel Olga helyett.

- Egy óra bezárás! - dörgött az ítélet, - és ott térdelsz a kályha mellett!

Hallatlan büntetés a jó kis Sárinak.

A tanító maga is megsajnálta. Már félórával előbb benyitott, hogy kibocsássa. Nagy meglepő­désére ott látta térden Olgát is. Ott sírdogáltak mind a ketten a kályha mellett.

- Hát te mért nem mentél haza?

A leány könnyes szemmel pillogott.

Hiszen az nem is lehet másképp, csak úgy, hogy ő is ott térdeljen, ha Sárit térdeltetik.

Ha együtt voltak, és nem dolgoztak, mindig egybeölelkezve lehetett őket látni. Akár az abla­kon néztek ki, akár az udvarukon sétáltak, akár a díványon ültek, mindig ölelkezetten éltek egymás mellett.

A kezük már szinte rájárt, hogy amint közeledtek egymáshoz, mind a kettő fölemelte a fél karját, s mikorra egymás mellett voltak, a fél kar ráfonódott a másikra.

Ruhát is egyformát, azonos színűt viseltek kicsi korukban. Csak később találták ki, hogy ha más-más ruhában járnak, mindennap megcserélhetik. A hajukat azonban mindig egyformán fésülték, egyformán fodorították.

S arcra és termetre is egyformák maradtak. Tizenhét éves korukban is olyan egyformák, mint két zsemlye, vagy két szép gyengén pirosas őszibarack. Még a hangjuk is egyezett. Az igazat megmondva, nem volt valami szép a hangjuk, kissé rezes volt. De az anyjuknak hangját se metszették tilinkófáról, bizony ha hangosan beszélt az anyjuk, olyan volt a hangja, mint a varjúkárogás.

De hát kisvárosban az ilyesmi nem ötlik fel, minden leány rózsa. Csak az a fő a mai drága világban, hogy jókora levelei legyenek a rózsának, körmöcbányai levelei.

Egy márciusi napon, ahogy Olga az ebédhez tér a boltból, gondolkodóbb a szokottnál.

Sári kérdőn néz rá. Olga azonban kerüli a tekintetét. Evegél, gondolkodik. Mindazonáltal nem feledi el, hogy a csirke máját elfelezi, és a Sári tányérjára teszi. Minden falatot megfeleznek ők, ami jó.

De csak gondolkodik.

Egyszer aztán megszólal:

- Most már nagyok vagyunk, Sári. Azt gondolnám, ne fésülködjünk egyformán, és ne cserél­gessük a ruhánkat. Mégis komikus, hogy olyan egyformák vagyunk.

Sári csak nézett. Sohasem érezték ők komikusnak, hogy egyformák, inkább tetszett nekik.

- No ugye - károgott az anyjuk -, most már magatok is látjátok.

- Hányszor mondtam én is - dörmögött álmos szemmel az apjuk.

Mert az apjuk mindig délig aludt, s délben mindig dörmögve beszélt. Vagy nem is igen beszélt, csak ott ült álmos bölényfejjel, és szó helyet csak a két lisztes szemöldökét emelgette.

- Jó - felelte nyugodtan Sári -, hát akkor holnap majd én a nefelejcsszín ruhát veszem fel, te meg a fahéjszínűt.

- Nem, én ebben a babosban maradok holnap is.

Ez a nem megint furcsa volt Sárinak.

Sose mondták ők azt egymásnak, hogy nem.

Csak pislogott Olgára. Mindig tudták egymásnak minden gondolatát. Abban a percben csak annyit tudott, hogy valami történt. A boltban történt, mert másutt nem történhetett. És az, ami történt, a szülők előtt nem lehet elmondani.

Alig is várta, hogy magukra maradjanak. Ebéd után az anyjuk le szokott feküdni, az apjuk meg pipára gyújtott, és kiment a boltba. Vagy elment vadászni. Nem született vadásznak, kutyája se volt rá, de az orvos rendelte, hogy túlságosan el ne hízzék.

Hát Sári nagy sebtében letakarította az asztalt, - azt is felváltva végezték -, s visszatért. Átölelte Olgát:

- Mi történt?

Olga pillogott, habozott. Azután elmosolyodott:

- Nagy valami, - mondta halkan, titokzatosan, - nagy valami! (És fontoskodva emelgette az orrocskáját.) - Hát úgy tíz óra tájt képzeld, ki lép be? Öveges Gyuri.

Sári csak nézett.

Az üveges legidősebb fiáról volt szó. Antalfi Gyuriról, akit ők soha nem szerettek. Három évvel idősebb volt, mint ők; a negyedikbe járt, amikor ők az elsőbe. Cigányosan barna és félelmetesen duhaj kölyök volt. Ha egyebet nem tehetett, az iskolafolyosónak az ajtaja mögé bújt, és hátba buffantotta a belépőt. Egyszer őket is, mind a kettőjüket. Aztán nagy, pajkos, rikoltozó kamasszá nőtt. Az apja befogta inasnak az üvegesboltba. Ott érett a palackok, poharak, tükrök, tányérok, és atyai pofonok között. Akkor is találkozott persze olykor a péklányokkal, de rájuk se hederített. Majd bizony ilyen csitrikkel áll szóba. Mindössze egyszer történt, ősszel, hogy amint a szombat délutáni inasiskolából hazafelé nyargalt, meglátta a két csitrit az ablakban. Nézte a két kislány, hogyan viháncolnak az inasok. Hát akkor, ahogy meglátja őket, követ kap fel és nagy mérges mozdulattal, nekilendül, mintha rájuk sújtaná az ablaktáblákon át. A két csirke persze rémülten ugrott el onnan. S még évek múlva is tűnődtek rajta; vajon csakugyan besújtotta volna-e a követ? Aztán egyszer csak eltűnt a fiú a városból. Pestre küldték, hogy tapasztaljon. Onnan meg elvitték katonának.

- Megjött - újságolta örömmel Olga. - De látnád, micsoda nyalka fiatalember lett.

Sári bámult, pillogott:

- Nagy?

- Nem éppen nagy, de igen csinos és udvarias. Teljes úri ember.

- Most is olyan barna?

- Még barnább, mert már bajusza is van. Szép fekete, finom bajuszkája. Pödri.

Már akkor hogy tizenhét évesek voltak, érdeklődéssel szemlélték a fiatalembereket. Ahogy ott varrtak az alacsony muskátlis ablaknál, kipillantottak, ha valaki arra ment. Ha asszony, gyerek, házasember ment arra, egy pillantásnál nem becsülték többre. De ha legény ment arra, a kipillantó megszólalt:

- A patikussegéd. Új nyakkendője van.

Vagy:

- Bandi. Kár, hogy csak molnár.

Vagy:

- Bozóki írnok. Szép fiú.

S olyankor a másik is kitekintett. És elmosolyodott, a tükörbe pillantott.

Olga tovább-beszélte az újságot:

- Mama meg se ismerte, csak mikor megszólalt: - Egy zsemlyéért futottam át, mondta. És rámbámult: - Jaj Olgácska, - mondta. - De megnőtt! De micsoda gyönyörű leány lett magából! Kezet szorítottunk.

És Olga piros örömmel nézett Sárira.

Sári is megszínesült kissé. Kezdte már őt is érdekelni az üveges ifjú.

- De hogyan szólíthatott téged a neveden?

- Én is kérdeztem tőle. Azt felelte, hogy ő mindig meg tudott bennünket különböztetni.

- Hazudott.

- Miért hazudott volna? Hiszen tudod, hogy sokan megkülönböztetnek bennünket.

- Hazudott.

- Nem, nem hazudott. A hazudó ember nem beszél olyan nyílt szemmel.

- Hát ő nyílt szemmel hazudik. No és aztán?

- Sokáig ott csevegett. Mondta, hogy a katonaságnál megszokta a tízórait, és hogy most már rászakadt a boltnak a gondja, az apja nekiadja.

- Nekiadja?

- Neki. Maga ura lesz.

- No és?...

- Hát... tudod, amíg beszélt, úgy nézett rám, de úgy nézett... Olyan selymesen.

Lefeküdtek. Egy ágyban háltak ők kicsi koruk óra. Egy székre is vetkeztek. Amelyikük korábban kelt, fölvette a székről a felsőruhát. Termetre is azonosak voltak.

És még az ágyban is Gyuriról susogtak.

- Vajon eljön-e holnap is? - kérdezte Olga. - Holnap tízkor megint én leszek a boltban.

- Jó. De szólj aztán, ha jön.

- Szólok.

Az üveges másnap csakugyan megjelent megint. A bajuszkája pomádéval volt hegyesen fenve, valami rózsaillatú pomádéval, úgy hogy három méternyire meg lehetett érezni.

És még tovább időzött a pékboltban, mint az előbbi napon. Olga bizony elfelejtette, hogy beszóljon Sárinak.

A mama szemét se kerülte el, hogy a fiatal Antalfi igen tapadozó tekintettel áll Olga előtt. S aznap este már, hogy a leányok lefeküdtek, az öregek hosszan maradtak az asztalnál.

- Az üveges állhat harmincezerig, - mondta a pékné.

- Hát hatvanezerig?! - csapta feljebb a hangot a pék. - A háza maga megér tízezret. Hát a boltja? És igazgatósági tag a takarékpénztárban.

- De iszik.

- Iszik, iszik. De azért nem részeges. Üveges boltban nem lehet tántorogni. És hát a fia nem részeges. Igen életrevaló fiú.

- Én nem bánom - felelte ásítva a pékné. - Ugyan, jobban szerettem volna akármi szegény úrnak...

- Ah, ménkűt! Azok a téntanyalók!... Az iparos ma különb úr, mint azok a cilinderes koldusok.

A pékné sóhajtott:

- Mégis más. Egyik tekintetes, másik nagyságos. És az úriasszonyok mégiscsak...

A leányok a beszélgetésnek a szokatlan hangjára mindjárt figyelmeztek. Sári kikelt az ágyból és fülelt a kulcslyukon.

- Rólad van szó - susogta Olgának.

Erre Olga ugrott ki az ágyból és ő fülelt.

Mikor visszatért, egész testében remegett.

- Jaj - mondta édes sóhajtással. - Gyuriról beszélgetnek.

Másnap mind a két leány ott volt már tíz órakor a boltban. Olga az előbbi napi lilaszín-babos ruhájában. Sári a fahéjszínűben, mikor Üveges Gyuri csakugyan belépett.

Sárin is csodálkozott, hogy megnőtt, megszépült, de azért tudta, hogy melyikük az Olga. Mosolyogva pödörgette a bajuszát és nézett Olgára selymesen.

A mama kiment a boltból és Sári is kiillant. Üveges Gyuri negyedóra hosszat ott csevegett.

Persze, amint elment, Olga azonnal rohant a szobába és elmondott mindent Sárinak. Minden szót.

- Háromszor is kezet fogott velem. De milyen hosszan, melegen. Mindig nekem kellett kivennem a kezemet a kezéből.

Sári csillogó szemmel hallgatta.

- Te - mondotta vidáman - holnap én öltözök a babosba. Próbáljuk meg...

Olga a fejét rázta.

- Nem, az nem lenne becsületes eljárás - felelte komolyan.

Maga elé nézett, aztán megint elmosolyodott:

- Hogy tetszik neked? Ugye, nagy változás?

Sári a vállát vonogatta, orrát ráncolta mosolyogva:

- Olyan, mint valami cigányprímás.

Olga megint elkomolyodott:

- Nem, azt nem lehet mondani. Annyira nem barna. És a szeme se cigányos. Igen illik neki az a barnaság.

És álmodozó szemmel nézett a tükörbe.

Másnap tízkor persze megint csak ő ment ki a zsemlyés kosarak közé.

Akkor már fél óra hosszat ott időzött a fiatal üveges, úgy, hogy már érte küldtek.

A következő napon Olga ismét gondolkodva ült az ebédnél. Szórakozottan nézett a tányérjába. A csibegomba-leves kedves étele volt, mégsem igen evett. A kérdésekre hibásan felelt.

Sári már akkor megint tudta a gondolatát.

- Nem jött el ma? - kérdezte halkan.

Olga a fejének egy bágyadt mozdulatával felelte:

- Nem.

S másnap délben már szomorú volt. Még a palacsintát is unottan metélte, pedig hát azt még a gombalevesnél is jobban szerette.

- Ma se jött el? - kérdezte Sári.

- Nem.

S azon éjjel nyugtalanul aludt. Forgolódott. Sóhajtozott. Reggel gépiesen vette fel a Sári ruháját, a fahéjszínűt.

Sárinak a babos maradt.

A boltban aztán mi történik? Ahogy ott válogatja a zsemlyét az orvos szakácsasszonya, egyszer csak elbámul:

- Eppen a semlépen cerna fan! Fégete cerna!

- Lehetetlen! - hebben meg a pékné s Olga is.

Már mondani akarják, hogy talán a fényező pamacsból ragadt oda egy sertésszál, amikor a szakácsné húzza, húzza a cérnát, s kihúz egy kétaraszos fekete cérnát a zsemlyéből.

- No, ez szörnyűség! - képedezik a pékné. Bizonyosan valamelyik legény...

- Az inas, a Matyi! - szól haragosan Olga. - Az olyan rendetlen!

S kapja a zsemlyét, ellobban vele a hátsó ajtón.

- Mi az? Mi történt mama? - kérdi Sári a szobaajtóból.

- Képzeld - mondja a pékné -, ezek a legények...

S nagy haragosan ő is elgőzöl, ki a hátsóajtón az udvarra, a műhelybe.

Abban a percben csendül a boltajtó, s lép be Gyuri.

Beretvától piros az arca, piros selyem a nyakkendője, a bajusza ki van hegyezve pomádéval.

Sári mosolyogva néz rá. Örül, hogy Olga örülni fog. Még kezet is nyújt Gyurinak.

- Zsemlyét? - kérdi kedvesen.

- Egyelőre csak a kezét, a kezét Olga. Oly boldog vagyok, ha a kezemben érzem a kezét.

És nézett selymesen.

Sári habozott, de csak benne hagyta a kezét a legény kezében. Gondolta, nem baj, majd megmondja Olgának, hogy helyettesítette.

- Nem jöhettem el se tegnapelőtt, se tegnap, - mondta forrón a legény. - Tudja, hetivásár volt, és délig nyüzsgött a boltunkban a sok vevő. Tegnap meg búcsúsokat hozott ide az ördög, s éppen tíz órakor lepték el a boltot. Olga, kedves Olga...

Fölemelte a leány kezét, s megcsókolta.

Sári ijedten rántotta el.

- De Gyuri... Maga téved!

Gyuri zavarodottan pislogott.

- Jaj - mondotta halkan -, csakugyan... Ne szóljon róla Olgának.

S mikorra Olga belépett, szerencsére két más vásárló is volt már a boltban: a Lukács orvosék cselédje meg a bábosné. Látszott az Olga arcán, hogy patvarkodott. De amint Gyurit megpillantotta, egyszerre kisütött a nap a felhők közül.

- Én válasszak?

Sári visszavonult a szobába.

Napestig fúrta az oldalát, hogy megmondja Olgának a kézcsókot. De hát Olga nem örülne neki, s Gyuri is megkérte. Hallgatott.

Életükben ez volt az első titok, amit egyik a másikkal nem közölt.

Majd ha asszony lesz - gondolta -, megmondom neki.

És mosolyogva hallgatta, mikor az ebédnél Olga boldog pirulások közt susogta:

- Képzeld, megcsókolta a kezemet.

Aznap káposzta volt az ebéd, amit Olga csak egy kanálnyira becsült. De aznap kétszer is szedett belőle...

A közlenivalók aztán napról-napra érdekesebbek voltak. Gyuri már délutánonként is eljárt hozzájuk, fél órára, egy órára. Persze Olga akkor már a szobában fogadta, mindig ő lépett eléje, s nyújtotta barátságosan a kezét. Sári csakúgy röviden, ujjhegyen fogott vele kezet, s ott maradt persze ő is. Mosolyogva hallgatta a csevegésüket. Mulatott Gyurinak a selymes pillantásain, Olgának az angyalkodásán. De gyakorta fölkelt, kiment kis időre, hogy bizalmas szavakra is legyen Gyurinak alkalma.

Gyuri már egy hét múlva vallott. Megvallotta, hogy lehetetlen elképzelnie az üvegipar felvirágzását Olga nélkül. És hát Olga persze nem akarta gátolni az üvegipart, némi szemérmes habozások után igent lehelt.

Attól kezdve mindennap mohó érdeklődéssel leste Sári a fejleményeket. A leányregényekből is akkor szabadultak rá a kaszinói könyvtár regényeire. Gyuri hordott persze nekik. Még éjjel is olvastak.

Aztán az első csók is megtörtént. Olga egész nap piros volt tőle. Álmodozó arccal járt-kelt a házban. Matyi inassal se patvarkodott. Nyájas volt és vidám. A koldusnak is friss zsemlyét adott aznap, és minden öt percben a tükörbe nézett.

Az ágyban sokáig fenn suttogtak azon az estén.

- Apróra mondd el, apróra!

És Olga elmondta tizedszer is apróra, hogyan történt a vallomás, és hogy ő nem is várta, csak egyszer Gyuri elkezdi... Aztán ahogy ő ott áll meghatottan, pirosan, és lehunyja szemét, rózsaillatot érez...

- A bajusza.

- Az. És... hát megcsókolt. Jaj, az a csók... Végigbizsergett az édessége a sarkamig.

Sári szinte itta a szavait, s utána az ő arca is-kigyulladt. Azon az éjszakán ő aludt nyugtalanul, ő forgolódott, ő sóhajtozott.

- Te - mondta reggel Olga -, ne szólj még róla senkinek, még az apjával nem beszélt.

Már akkor melegen tavaszodott. Vasárnap délután mindig sétálni mentek, hol a vasúti állomásig, hol a Széchenyi-kertbe. Gyuri elöljárt Olgával, Sári mögöttük a mamával. Más fiatalember nem csatlakozott hozzájuk sose. Az iparosfélék mind szegények voltak. Gondolták: a pék nem adja a lányait iparosfélének. Az úrfélék is csak messziről szemlélték a két péklányt. Gondolták: a pék bolti lányoknak nevelte őket, tehát úrféle nem közeledhetik hozzájuk.

A Széchenyi-kertben mindig leültek a vendéglőben. A hölgyek fagylaltot szopogattak, Gyuri sört ivott és illatos szivart szítt.

Tekéztek is ott holmi úri fiatalok. Gyuri üdvözlést intett az egyiknek, egy teljesen ismeretlen kis cingár fiatalembernek. A fiatalemberen divatos kék zakó volt, és öblös mandzsetták. A nyakkendője mint egy nagy fehér pillangó. Vígan kurjantott minden dobás után:

- Banzáj!

És a levegőbe lökött az öklével.

Sári rápillantott Olgára, s Olga megértette, hogy a húga mit akar.

- Ki az - kérdezte Gyuritól -, akinek köszönt?

- Karikás Marci - felelte Gyuri. - Tanítósegéd. Mostanában jött ide. Velem szolgált. De ő csak három hetet töltött a kaszárnyában.

Sári hosszan nézte a fiatalembert.

Az öreg üveges másnap délután bement a pék-boltba és barátságos beszélgetésben sorolta el, hogy mennyit ad a fiának. Pénzt nem ád neki, de elég a bolt. Ötezer koronát akkor is jövedelmez, ha szünetel a városban az építkezés.

Erre a pék elmondta, hogy pénzt ő sem igen ád a leányainak, de azért három szobára való bútort, meg nyolcezer koronát ereszt mindegyikkel még halála előtt.

Csakhamar egy liter bor is állott előttük, és hát megegyeztek tízezer koronában, meg hogy a pék még életében átíratja a fele ingatlanát Olgára, a haszon fenntartásával persze.

Másnap délután a pék látogatta meg az üvegest, és egy zöld pintesüveg folyadékkal tért haza.

- Patkányméreg, - mondta. - Hozzá ne nyúljon senki!

S nagyobb biztonság okáért cédulát ragasztott reá. Ráírta: Patkányméreg. Finom narancs­pálinka volt az, tízéves. A pék, amikor magára maradt, csöppenkint töltött belőle egy pohár­kába és gyönyörűséggel szopogatta.

- Fene üvegese: Tudja, hogy mi a jó!

Föltette a pintest a bolti állványnak a sarkára.

Gyuri persze másnaptól már családtag volt. A helyi újságba is belekerült az eljegyzés. És hát esténkint Olga tömérdek csókról számolt be Sárinak.

- Ajjj! Végigbizsergett egész a sarkamig...

S behunyta a szemét, mosolygott, megvonaglott. Sári is behunyta a szemét, és ő is megvonaglott. Mert hiszen amit egyikük érzett, érezte a másik is.

Attól fogva egyre-másra vándoroltak át a legszebb poharak, sótartók és kávés-ibrikek az üvegesboltból a pékházba. Gyuri vőlegény a karikagyűrűkkel egy selyem vállkendőcskét is vett, csak mert a kirakatban látta. Ibolyák fehér selyemkendőn, mintha hóra szórt kék virágocskák volnának, és szegélyül fillérnyi apró rózsák. Igen tetszett a lányoknak is.

Egy borult délután a két lány az udvari folyosón vasalgat. A finomabb fajta fehérneműt, csipkét-mit, mindig maguk vasalták. De hat új ing is volt a fehérneműk között, nyári batiszt-ingek. Három Sárié, három Olgáé.

Délután négy óra lehetett. A pék vadászatra indult, rókára, amint mondta, a benetei dűlőre. De csakhamar visszatért.

- Mégse megyek ki, mindjárt esik az eső. Akaszd be csak ezt a puskát Sári! Vigyázz! A patronok benne vannak.

Sári fut a puskáért, de egyelőre csak az eperfára akasztja. Majd beviszi, ha a vas kihűlt.

S vasalgatnak szerényen.

Olga vállán az ibolyáskendőcske van, Sári csakúgy meztelen nyakkal, ahogy meleg időben szokás.

- Illenék már, hogy valamivel viszonozzuk ezt a kendőt - mondja Olga. - De a szobai hímzéseket mind ismeri. Újat kell valamit.

- Szép papucsot, mint tavaly apának.

- Csakhogy ne őzszín bársonyból, hanem ibolyaszínből.

- Szebb lenne bordó.

- És rá sárga virágok, selyem cérnával. De hogyan mérjük meg a lábát?

- A suszternek meg kellett volna hoznia a cipőnket.

Sárga cipőt rendeltek Barát suszternál, nyári félcipőt. És szombatra rendelték, hogy vasárnapra bizonyosan meglegyen.

- Matyi! - kiáltott Olga az udvar hátuljába.

Az ölfák mögül egy álmos, borzas fiúcska kullogott elő.

- Eredj Baráthoz. Kérdezd meg, hogy miért nem hozta meg a cipőnket? Mondd neki, hogy várjuk.

Sári leteszi a vasat. Fordít az ingen.

- Ő talán tudja a Gyuri mértékét?

- Megkérdezzük.

A padlásról macskasírás hallatszik.

- Jaj, szegény cica - mondja Olga. - Feljött velem, hogy a ruhát szedtük.

Sári hallgatódzik.

- Ez nem a mi macskánk.

- Csakugyan nem az, valami idegen macska. Nem tud kimenni, mert bezártam a padlásablakot.

És Olga kapja a kulcsot. A vállkendőjét, a havas-ibolyásat, leveti a vasalódeszka végére. Siet a padlásra.

Sári éppen végez egy inggel. Ahogy leteszi a vasalót, a pillantása a kendőre esik. Magára teríti. Illegeti magát a sötét kamaraablaknak a tükrében.

Akkor lép a folyosóra Gyuri.

Sári oda se pillant. Fogja a vasalót, vasal tovább. Csak akkor tekint fel, mikor Gyuri már feléje tart. Sári, hogy a jobbjában a vasaló ég, mosolyogva szótlanul nyújtja a bal kezét.

Mármost a mosolygás tévesztette-e meg Gyurit vagy a vállkendő, csak átkapta Sárit. Forró csókot nyomott az arcára, s onnan az ajkára.

Sári tolta kissé, bágyadtan bontakozott ki a karjából.

- Menjen - rebegte -, a szobába. A szobába.

Gyuri bizonyára azt vélte, hogy valaki látja őket; andalgott engedelmesen a szobába. Még röstellkedett is, hogy olyan vigyázatlan volt.

Olga sokáig időzött a padláson, kereste a macskát. A gonosz pára a gerendák közé bújt. Hívta, siccelte, - hiába: a macska nem jelentkezett.

Végre is kinyitotta a padlásablakot s visszatért.

A kendő már akkor nem volt a Sári vállán. Csak vasalt, mélyen lehajtott arccal, pirosan.

Végre megszólalt, anélkül, hogy feltekintene:

- Gyuri bent vár a szobában.

Olga besiet. A nyakába omlik a vőlegényének.

- Isten hozott édes!

- Miért mondtad, hogy idejöjjek?

- Hogy idejöjj?

- No igen. Hát nem azt mondtad?

- Azt mondtam?

- Azt mondtad, hogy idejöjjek a szobába.

- Hogy idejöjj a szobába? Nem értelek.

- Nem értesz? Hát az imént, alig hogy megcsókoltalak, sohase volt édesebb az ajkad, azt mondtad, hogy jöjjek ide a szobába.

Olga csak nézett. Az arca elfehérült.

- Megcsókoltál? - hebegte. - Megcsókoltál? És én engedtem?

Gyuri már észbekapott. Legyintett. Nevetett.

- A manó vigyen el benneteket, hát annyira egyek vagytok...

Olga csak meredezett, mint akinek tőr áll a mellében.

- No, és te nem ismered meg azonnal...

- Nem én. De hát hogy is gondolhattam volna! Az ibolyás kendő volt a vállán.

- A vállán volt?

- Hát persze.

Olga leült. Csak kókadozott, mint akinek az egészséges fogát rántották ki a bajos helyett.

Gyuri a vállát vonogatta.

- Hát hiába, most már megtörtént... Baj is a.

Már akkor a mama is ott állt. Hüledezve nézett a leányára.

- Mi bajod?

Olga szemében megeredt az eső. A torkán mintha megakadt falatok volnának, nyelt, fuldoklott. A szeme csupa víz.

Gyuri kényszeredetten nevetett.

- A folyosó olyan homályos. És hát oly egyforma ez a kettő...

Olga fellobbant:

- De hát hogy te nem ismersz meg akkor se!... Sötétben is meg kellene ismerned! A szívednek kellene megkülönböztetni!... Ha a szemed vak.

Már állva vágta ki az utolsó szót: vak. Gyuri vőlegény majd hanyatt esett.

- De hát... - mentegetődzött.

Aztán egyszerre ő is a sarkára állt.

- Hát jó, hát haragudj. Akkor elveszem Sárit. Nekem mindegy.

Olga kínos nyakhúzódással hunyta be a szemét. Megtántorult, aztán csak dőlt...

Az anyja kapta el.

- Jézus, Mária! Meghal! Vizet!

Gyuri ijedten tekingetett jobbra-balra: kereste a kancsót.

- Vizet! - károgta ismét a mama. Odabent a másik szobában!

A kiáltásra Sári is benn termett. Vörös volt, mint a pipacs, aztán egyszerre olyanná vált, mint a fehér pipacs.

- Olga! Olga! - kiáltotta rémülten. - Mi lelte?

S átvette az anyjától. Az anyja meglocsolta.

Olga megnyitotta a szemét. A semmibe bámult. Aztán hogy Sárit megpillantotta, az arca eltorzult.

- Kígyó! Eredj innen!

- De Olga!...

- Irigyem vagy! Irigyem! De hogy ilyet...

És elfancsalodott. Szeméből könnyek gurultak viaszszín arcán le a blúzára.

Az anya elkerekült szemmel fordult Sárihoz:

- Mit cselekedték?

Sári valóban olyan arccal állt ott, mint a kárt tevő gyerek, aki várja a következményeket. Mégis hamarosan összeszedte magát és ijedt csodálkozással nézett:

- Én?

Olga felrobbant:

- Még azt mondja: Én? Mért vetted magadra a kendőmet? Mért vetted magadra, ha nem akartad, hogy tévedjen?

Sári sápadtan pillogott.

- Ugye hogy nem bírod kimosni magad?!

És Olga megint a szemére tapasztotta a tenyerét.

Gyuri eléje térdelt.

- Olga, angyalom!

- Távozzék! - hördült fel Olga. - Távozzék! Ha magának mindegy, vegye el őt! Nekem ön nem volt mindegy.

S a hangja olyan károgóra vált, mint az anyjáé. A kezét úgy rázta, mint aki megszúrta a tenyerét.

Az anya intett Gyurinak. Gyuri sápadozva állt ott, és sápadtságában a haja, bajusza feketébb­nek látszott a szokottnál. Csakugyan olyan volt, mint valami kárvallott cigányprímás, akinek eltörték a hegedűjét. Az anya intésére fogta a kalapját, s nekiment az ajtó helyett a sifonérnak. Alig bírt kitámolyogni a szobából.

A pék is belépett. Lisztes szemöldökei összevonultak. Képedezett.

Már akkor Sári is könnyezve állt ott. A tenyerét a szemére szorította.

- Nem, ezt nem bírom ki! - nyögte fájdalmasan. - Meghalok. Inkább haljak meg, minthogy Olga gyűlöljön.

S ki akart menni, de az anyja visszatartotta.

- De hát hogy követhettél el olyat! Mikor tudod, hogy megtéveszthetted Gyurit.

- Ártatlan vagyok...

- És a kendő? - rikoltott Olga.

- Most már megmondom. Előtte nem mondhattam, hogy én is szerettem volna olyan kendőt. És magamra próbáltam...

S megint elvörösödött.

- Már kitalálta, mit hazudjon - kesergett Olga.

- Nem, ezt nem bírom ki - vonaglott újból Sári. Haljak meg! A patkányméreg... Hová tette azt a mérget apa?!

Az apja azonban megfogta:

- De hiszen az én patkánymérgemet nem iszod meg! Mi lelt benneteket?!

- Hát annyi mindössze, hogy Gyuri megtévedt. Ezt csókolta meg Olga helyett.

Az ablakon vakító fény villant át, s nyomban rá mennydörgés rázta meg a ház falát.

- Szamárság - mondotta a pék. - Gyere velem a boltba.

S kézen fogta Sárit. A másik szobában megállt vele. A szemébe nézett:

- Bűnös vagy?

- Óh dehogy! Én nem tehetek róla, hogy...

- Mégis, hát hogy engedhetted magad?

- Hogy engedtem? Hát tehetek én róla? Én ott vasalok, ráhajolok a vasra. Valaki jön: gondolom a cseléd, vagy Matyi. Egyszer csak átkap, megcsókol.

- Lökted volna el.

- De hát oly hirtelen történt, és...

- Mért vetted magadra a kendőt?

- Hideg volt. A vasat nem hagyhattam ott. Gondoltam addig is, míg beküldhetek valakit kendőért...

- Ostobaság! Gyere a boltba.

A bolt mindig jó hely, minden gond ellen. Minden percben váltakoznak a vevők. És némelyik ott is időz. Újságokat mond, újságokat hallgat.

Az uzsonnakifliket akkor vitték be három nagy kosárban. Még melegek voltak és étvágykeltően illatosak. Sári sápadtan, szórakozottan adogatta a vevőknek.

Az eső már akkor zuborgott. Csorgó esernyők fordultak már be a boltba, és fejre vont vizes felsőszoknyák. Az ég sűrűn villámlott és dörgött.

- Felhőszakadás ez - mondogatták a vevők.

Egyszercsak megjelent köztük a fiatal új tanító is. Az, valóságosan, a kék zakós, nagy­mandzsettás, pillangós nyakkendőjű Karikás Marci. A kalapja csupa víz. A kabátja gallérja felgyűrve. Rázta a kezéről a vizet.

- Perecet kérek - mondotta a kalapjáról a vizet lesuhintva.

Egy göngyöleg papíros is volt nála, vagy talán nem is papíros, hanem valami más, hosszúkás bolti portéka. Letette a pult belső sarkára, és a ruháját törölgette zsebkendőjével. Közben körültekintett. A szeme Sárin állt meg.

- Perec nincs ilyenkor - felelte egykedvűen a pék. - Csak télen sütünk. De sóskiflivel szolgálhatok.

- Hát az is jó lesz. Megengedik, hogy itt egyem meg? Az esernyőmet otthon hagytam.

- Tessék - felelte a pék.

Sári széket hozott a szobából.

- Tessék - mondotta nyájasan.

S visszatért a szobába. A tükör elé állt. A tükör igen sápadt arcot tükrözött, s a két szem alatt vörösséget. De azért az arca csinos volt. Sári legalább meg volt vele elégedve.

Vizet öntött a tenyerébe, és meglocsolta a szemét. Az arcát meg úgy megdörzsölte törülközővel, hogy kipirosodott. Újra a tükörbe pillantott, s visszatért a boltba.

A tanító még ott ült. Nézte az ablakon át az időt. Csak akkor, hogy Sári visszatért, akkor változtatta meg a néznivalóját.

Sári nyugodtan és szomorúan adogatta a kifliket a vevőknek.

S nem is beszéltek többet. Az eső elszűnt. Karikás köszönt, elment. Mikor az üvegtáblás ajtót bevonta maga után, mégegyszer Sárira pillantott.

Ha nem történt volna az a kis háborúság, Sári bizonyára örömmel újságolta volna meg a húgának, hogy megismerkedett a kis tanítóval, Karikással, s nagy tűnődések következtek volna. Így azonban bágyadt volt, és csupa aggodalom nehezítette. Olga igen haragszik. Megbékül-e? Talán soha.

Benézett a belső szobába. Olga a díványon feküdt. Az arca zsebkendőbe volt temetve. Az anyjuk ott ült az ablaknál és szomorú arccal varrt. Az urának a nadrágjára varrt gombot, a tavaly nyári muszkavászon nadrágjára.

Intett Sárinak, hogy ne zavarja Olgát. Sári könnyes szemmel fordult vissza. Megállt az ebédlőben, mert nagyot villámlott, olyan dördülés következett utána, hogy az ablakok is rezegtek. Sári halk Jézust mondott a villanáskor és keresztet vetett magára.

A cselédlány benyitotta az ajtót.

- A suszter van itt. Meghozta a cipőket.

S hogy újra villámlott, az is Jézust mondott, s keresztet vetett.

- Ide vezesd be - mondta Sári,

Egy szennyes emberke lépett be. Zöld kötény volt előtte. A kötényből két sárga cipőt vett elő.

Sári búsan pillantott a cipőkre. A kezébe vette az egyiket és megnézte.

- Micsoda vastag talp...

- Hát nem papiros.

- Mégis vastag. Harminchetes?

Leoldotta a cipőjét és felhúzta az újat.

Nézegette, mozgatta benne a lábát.

- Jó - mondotta szomorún -, csak nehéz.

Máskor visszaadta volna a cipőt, mert hiszen valóban keményes talpat szabott rá a suszter. De fásult volt, s nem akarta, hogy a suszter feleseljen vele.

- A számlát majd reggel - mondotta bágyadtan.

A másik párt nem volt szükséges felpróbálnia. Olgának éppen akkora a lába.

S rajtahagyta a lábán az új cipőt. Visszatért a boltba.

Nem csekély meglepődésére a kis tanítót megint ott látta. Csakhogy már a pult mellett ült és barátságosan beszélgetett a pékkel.

De méginkább meglepődött, hogy a patkánymérget is ott látta a pulton, s mellette két üvegkupicát. Az apja nagy vigyázattal csöpögtetett a sárga színű méregből a pohárkába.

A tanító fölkelt Sári láttára és mosolygott.

- Itt feledtem a kottapapírosomat a pulton, - mondotta olyan hangon, mintha már régen ismernék egymást.

A pék bemutatta:

- Kerekes vagy Karikás, mi is?

- Karikás Márton - javította az ifjú.

Sári szótlanul nyújtott kezet, s a pult mögé állt az apja mellé.

- Mostanában kerültem ide - csevegett az ifjú. - Szép ez a városka. Csupa élet. És épp az imént mondtam a kedves atyjának, hogy én is beálltam a benetei vadásztársaságba.

- Vizslája van a tanító úrnak - mondta a pék -, és együtt járunk majd...

- És mikor nem érek rá, szívesen átengedem. A kutyának is jó.

Pogácsa alakú bádogszelencét vont elő a zsebéből és cigarettát sodort.

Sári csak nézett rá. Nem is hallotta jóformán, miket mond a fiatalember. Csak a vadásztársaság szóra pillantott egyet. Eszébe jutott, hogy az apja rábízta a puskáját és ő a fára akasztotta. No, azt ellepi a rozsda, ha meg nem törli. Már mozdult is volna, hogy érte menjen, de arra gondolt, hogy még egy szót se szólt. Pedig a tanító olyan melegen, várakozón nézegetett reá. Hiába, mintha be volna dugulva a torka, mintha a feje olyan volna, mint a bútorozatlan szoba. Mit mondhatna? És csak nézte a fiatalember mozgékony, sovány kezét, amint a cigarettát sodorja, nyalintja, ajka közé igazítja, s rágyújt.

S a kis tanító is csak nézte-nézte őt félszemmel, mint a lúd az eget, s végre is illőnek érezte, hogy szóljon, miért nézi annyira.

- Láttam már magát - mondotta lepöccintve a cigarettája hamuját. - A Széchenyi-kertben, a kedves testvérével. És csodáltam, hogy annyira hasonlítanak egymásra.

Sári ezerszer hallotta ezt a mondást, de sose volt olyan kellemes neki, mint most.

- Persze hogy hasonlítanak - dörmögte elfelhősödött homlokkal a pék.

És kedvetlenül mozgatta lisztes szemöldökét.

Az ifjú tovább csevegett:

- Az igen kellemes lehet. Mondják, hogy az ikrek két testben egy lélek. Maguk is annyira szeretik egymást?

- Mink is - rebegte Sári.

És az ajkába harapott, hogy visszatartsa a szemébe törő könnycseppet.

- Boldog élet - sóhajtott a kis tanító. - A lányok élete egyáltalán boldog. Az életnek a legkellemesebb része az övék. Mi kell a lányoknak az életből? Regény és tejeskávé.

Sári szomorú szemmel mosolygott.

- Más semmi?

- Hát micsoda? Az a más micsoda benne van a regényekben. Nekem is vannak leánytestvéreim. Azoknak nem kell egyéb, csak regény. De csak olyan regény, amelyikben legalábbis egy grófkisasszony szenved, és végül férjhez megy. De két grófkisasszony jobb.

A hangja gúnyos volt, de tetszett Sárinak. Micsoda eszes ember! - gondolta. S alig mert szólani:

- Hány húga van? - kérdezte tartózkodón.

- Kettő, meg egy néném. De az már férjnél van. Látná a két húgomat, milyen csinos leányok.

- Szeretik egymást? - kérdezte Sári szomorún.

A tanító vállat vont.

- Szeretik. De azért mindig veszekednek.

És nevetett.

- A lányok olyanok, - mondta a pék. - Összevesznek, s megint megbékülnek, Tessék ebből a patkányméregből.

Sári búsan nézett maga elé. Aztán megint a fiatalemberre fordult a tekintete.

Karikás úr úgy itta a patkánymérget, mint a Szahara.

- Én ritkán olvasok regényt - mondta Sári. - Csak néha délelőtt. Mert tizenegy tájban nem nagy a forgalom, és akkor magamban üldögélek itt: olvashatok.

Elhalkultan mondta, és színlelt egykedvűséggel: magamban üldögélek itt, de mégis, mintha ez a három szó meleg lehelettel lebbent volna el az ajakáról.

A tanító szeme megcsillant.

- Nohát én meg hozok - mondta hévvel. - Van egy kitűnő regényem. Abban is talál grófnét. Mi is a címe? Megálljunk. A manó tudja. De Düma írta. Szereti Dümát?

- Nekem mindegy - felelte elmosolyodva Sári. - A nevét én nem nézem, - csak az a fő, hogy...

- Szerelem legyen benne!

És ismét nevetett.

Sári mellén valami boldog áramlat ömlött végig, valami olyan édes, mint meleg tavaszi napon a virágokon lengedező szellő.

A pék is elmosolyodott. Azonban lisztes két szemöldöke gondolkodva emelkedett feljebb. Mi fizetése lehet az ilyen tanítófélének? Nem lehet bőséges, de mindig biztos. És hát ha Sári tanítóné lesz, legalább teljesedik az asszonynak is a kedve.

- Tessék ebből a patkányméregből.

- Nem, köszönöm, elég volt - felelte a tanító.

És az órájára nézett.

Már homályosodott a bolt. Sári is gondolt arra, hogy meggyújtja a lámpást. De attól tartott, hogy a tanító csak ottfeledkezett, s elmegy, ha lámpagyújtást lát.

A tanító azonban, hogy az óráját megnézte, lámpagyújtás nélkül is fölkelt.

- Most már mennem kell - mondotta. - Sok még a dolgom.

S meleg kézszorítással vált el Sáritól is.

- Derék kis legény - szólalt meg aztán a pék. - Józan és szorgalmas. Tedd azt a pálinkát fel oda az állvány sarkára.

Sári nem felelt. Már Olgára gondolt és mély szomorúság lankasztotta el minden tagját.

Hogy sietett volna be Olgához, ha nem történik az a kellemetlenség!

Mégis bemegy. Talán már elsírta a mérgét, a nyakába borul és megkérleli.

Lábujjhegyen osont át az ebédlőn, s megállt a hálószobájuk ajtajánál. Fülelt.

Semmi hang.

Benyitott.

Olga még mindig ott feküdt a díványon, arccal a zsebkendőjében. Az anyja akkor gyújtotta meg a lámpást.

Sári állt és nézett.

Az anyja fogta a lámpást és elment vele Sári mellett. Rá se pillantott.

Vajon ő is haragszik-e már? Talán Olga elmagyarázta neki, hogy a megtévesztés nem lehetett másképpen, csak szándékosan.

S elvörösödött. Mély bűntudat nehezítette el. Letérdelt a dívány mellé és ráölelkezett Olgára.

- Olgám...

Csupa bűnbánat és bocsánatkérés volt a hangja. Gondolta, Olga nem fog felelni, de végre is meglágyul.

Soha nem történt, hogy haragudtak volna egymásra. Soha.

Olga megmozdult. Olyan vadul lökte le magáról Sári karjait, mintha kígyó ölelte volna át.

- Eredj innen!

És újra nagy sírást kezdett.

- Nem ismerlek, nem! Soha többé!

Az anya benyitott. Hívón intett Sárinak. Kivonta a szobából:

- Hagyjad - mondotta halkan. - Igen megbántottad. Várd meg, míg ő szól.

Sári könnyezve nézett maga elé.

- De hát mivel bántottam meg?

- Ő tudja. Ha nem volnál bűnös, nem érezne bűnösnek. Gonoszság volt, amit cselekedtél.

És az ő szemében is könnyek jelentek meg.

- Közéjük furakodtál. Elrontottad a szerencséjét! Mármost vége. Olyan férjet nem talál többé.

- Gyuri meg fog békülni, - nyögte Sári.

- Lehet. De Olga nem békül meg vele. Ő nem hiszi, hogy Gyuri ártatlan. Csapodárnak gondolja. Hiszen Gyuri maga is mondta, hogy neki mindegy. Csak azt ne mondta volna.

A pék bedörgött az ajtón:

- Lámpást! A teremtésit, hát mikor hoztok már ide is!

Szomorú est volt az. Olga nem ült az asztalhoz. Csak hárman beszélgettek. A szülők korholták Sárit. Sári sehogy nem vállalta a vétket.

Végre is a pék megbőszült:

- Eredj! Kérleld meg!

S belépett maga is Olgához.

Olga még mindig ott feküdt. Bizonyára hallotta a beszélgetést. De csak víz volt az a keserves malmára. Sírt gyötrelmesen.

Sári ismét letérdelt, átölelte:

- Olgám, egyetlen Olgám!

Olga eltaszította magától, hogy csaknem hanyatt esett.

- Gyűlöllek!

- Olga! - károgott rosszallóan az anya.

Az apa felfortyant:

- Micsoda beszéd ez! Azonnal megöleled Sárit, és megcsókolod. A teremtésit! Akarom! Parancsolom!

S olyat toppantott, mint az elefánt.

- Nem bírom! - nyögte Olga olyan hangon, mintha gyökerestől szakították volna ki a szívét. - Soha! Soha többé!

- De én parancsolom!

- Öljenek meg, öljenek meg inkább! Mindig engedelmes voltam, de inkább haljak meg, mintsem hogy ezt a gonoszt... Nem testvérem ez, nem testvérem!...

A pék szinte megtántorult, elzöldült:

- Nohát akkor ki a házból! Takarodj ki!

A felesége átfogta:

- Hagyjad. Nincs ez most eszénél. Legalább te légy okos. Hiszen megüt a guta, ha így mérgelődöl.

A pék valóban úgy zihált, mint a hóba rekedt lokomotív. A felesége átvonszolta nagy nehezen az ebédlőbe.

Sári is eltámolygott. Beült a sötét boltba és ott sírdogált. Csak órák múlva tért vissza, mikor az anyja szólt neki, hogy lefekszenek.

Betért a szobácskájukba. Nem is lepődött meg, hogy Olga a díványra ágyalt magának. Ő tehát maga fog hálni az ágyban.

Olga még mindig züppögött.

Sári sápadtan, fásultan vetkőzött le, gépi mozdulattal oldotta meg a haját, s rázta szét a vállán, s mély sóhajtással fordult az ágyába.

De nem tudott aludni. Olgának minden szippanása a szívébe nyilallt. Még a tanítót is elfeledte.

Tizenegy tájban Olga elcsendesült. Sári felkönyökölt az ágyában.

A ház már csendes volt, csak a hálószoba órája petyegett halkan. A hold besütött az ablakon át. Sári csak akkor látta, hogy nem bocsátotta le a kárpitokat.

De mégse mozdult. Az elméje sokkal inkább meg volt terhelve az átélt keservekkel, hogysem a kárpitokkal is törődött volna.

Olga még apai parancsra se bocsátott meg neki. Micsoda szörnyű jelenet volt! De ha csakugyan kiűzte volna az apja Olgát, vele ment volna. S nem is őt kellett volna kiűzni.

A gondolatai gyötrelmesekre változtak.

- Olga nem fog megbocsátani többé! Nem, soha!

S a maga mellében érezte az Olga mellében égő méregnyilat, az olthatatlan gyűlöletet. Mert mindenkinek hazudhatott; így történt, úgy történt, csak Olgának nem hazudhatott. Olga átlát őrajta. Sötétben is tudná a hangja rezgéséről, hogy igazat mond-e vagy nem? Olga tudja, hogy szándékosan tévesztette meg Gyurit. Gyalázatosság volt!

S az arcát a tenyerébe temette. Szinte marta a szégyen. Mit gondol Gyuri is? Óh förtelem!

És most már mindennek vége! Olga nem fog férjhez menni. Leányfővel hervad el. És élnek majd egy födél alatt, szótlanul, mint Vértesi ügyvéd él a feleségével, immáron tizenöt esztendeje.

A májusi hold széles fehér világossága elterült a szobában az asztalkán át a díványra, és a díványon Olgának az arcára is.

Olyan volt Olga, mint a halott. Szép szőke halott, akinek a haját még nem igazgatták rendbe.

Bár én is így feküdnék - gondolta Sári, - de én igazán holtan. Mert mi jó várhat ránk az életben? Holnap ha fel is kelünk, Olga nem néz rám és nem szól. És ez így lesz holnapután is, azután is, mind élethosszat. És élünk egy födél alatt. Olga mindig néma vádló szemmel, lelketörten, én meg örökkön a gyalázat bélyegét viselem az arcomon.

A gyászos csendben egy szú kezdett percegni, s ez a percegés is olyan szomorú volt. Sári könnyezett.

Jobb a halál az életnél! Ha már egyszer a lelkén olyan seb esett, amelynek nincsen gyógyulása, jobb a halál!

A méreg ötlött az eszébe. Milyen jó, hogy előtte ittak belőle. Nem, méreg nincs a háznál. A kút se mély. Ha beleugrana, talán csak nyakáig érne a víz, kihúznák és nevetnék. Egy rút nátha lenne mindössze a következménye, és Olga méginkább gyűlölné.

- Komédiás - gondolná -, hiszen nemrég tisztították a kutat, tudta, hogy nem mély.

A puska!...

Künn van még most is az eperfán...

Azt be lehet hozni, el lehet sütni...

Csak egy durranás...

Circumdederunt me...

A szú halkan percegett. A hold elvonult már Olga arcáról, de még mindig világoskodott a szobában.

Sári csak könyökölt.

Így megválni az élettől, ilyen fiatalon! Meghalni, mint a virágában elfagyott rózsabokor... Nem viselni többé szép új ruhákat... Nem fésülködni többé gyönyörködő arccal a nagytükörben... Nem szagolni többé ibolyát és nárciszt és édeskés gyöngyvirágot... Ily fiatalon! Hiszen nem is ízlelte még az élet mézét, csak egy eltévedt csókban. S mégis kell, kell!... Az ő élete most már csak egy fakereszt lesz. Egy fakereszt, amelyen pókhálót lenget a szellő.

De hátha Olga mégiscsak megbékül?

Nem. Olga minden mást megbocsátana, csak azt nem bírja el, hogy az ikertestvére a vele egylélek-testvér álnok volt iránta.

Nehéz kábulat ereszkedett rá. A szeme elnehezült és behunyódott. S mégis olyan volt, mintha látna. Látná az eget sötétkék bársonynak, s rajta a Napot és Holdat egyszerre. S mintha Olga kiáltana a távolból:

- A Nap én vagyok.

És ő nehéz mellel felelné halkan:

- A Hold én vagyok.

S íme nagy fekete olló jelenik meg az égen, nem is olló, hanem koppantó, eloltja a holdat.

Tudja, hogy álmodik, s mégis ébren van.

S lát egy nagy folyót, fekete nyárfák és fekete fűzbokrok között. A víz tompán fénylik, mint az olvasztott ólom. Tutaj jelenik meg rajta, s a tutajon egy köpönyeges vagy szűrös tót. Nagykalapú. A tót áll és kormányozza a tutajt. S mintha az ő ágya vízparton volna a füzesben, s a tutaj feléje közeledne.

A tót arca hozzá fordul és ő megismeri a Halált.

És a Halál szól:

- Érted jöttem.

És ő nem bír felelni, csak néz dermedten.

A Halál pedig újra szól:

- Miért késel? Neked nincs helyed többé a világban.

Megrázkódott.

- Álom volt - rebegte -, álom. De a hívó szó igaz. Nincs helyem többé az élők világában. Olga gyűlöl.

A szeme pillája megint leereszkedett, de küzdött az álom ellen:

- Nem, nem alszom el, nekem az éjjel meg kell halnom.

S látta már magát, amint fekszik szép ezüstkoporsóban, koszorúsan, sok, sok virág között. Mindenki megnézi majd és sajnálgatják:

- Milyen szép leány volt, és milyen fiatal! Kár érte!

És a kis tanító is eljön, és szomorúan néz majd reá. Talán egy könnycsepp is lesz a szemében. És mikor temetik majd - szép bús muzsikás temetés! -, mindenki megsiratja.

Fölkelt. Csak állt a szoba közepén, mint egy rámából kilépett szőke angyal, aki elvesztette valahol a szárnyát.

Az óra halk zengéssel vert kettőt a szomszéd szobában. Már két óra! Tehát már az apja a műhelyben dolgozik.

Papucsot öltött, s magára terítette a paplant.

Az anyja szobáján kellett átmennie. Tudta, hogy ott nyitva van az ajtó, a konyhaajtó is. De a cseléd mindig mélyen alszik.

Ismét levetette a papucsot. Az ajtót lassú nyomással nyitotta meg, s mezítláb lopódzott át a szobán és a konyha hideg tégláin. Az anyja nem ébredt fel. A cseléd horkolt.

Az udvaron hűvösség borzongott át a tagjain. A levegőben friss tésztaszag terjengett. A műhelyajtóból vörös fény sugárzott a külső sötétségbe.

Rekedtes férfihangnak a dalolása hallatszott a műhely mélyéből:

Kósza felhő, bárány-felhő:
ami elmúlt, vissza nem jő...

Sári melle elnehezült.

Újra felvonta a papucsot és halk csoszogással lopódzott az eperfához.

A műhelybeli hang újra nótába fogott: a Lili-keringőbe.

Óh mily bohó valék!...

Sári megrezdült. Tudná az a legény? Gúnyolódik? Tehát már mindenki tudja? És talán már az este pletykáztak is itt-ott a városban:

- Sári megcsókoltatta magát. Óh a szemtelen!

És holnap méginkább pletykáznak. Micsoda gyalázat!

Megrázkódott. Leakasztotta a puskát. A puska vasának hidegsége végigborzongatta. És mintha a súlya is a puskának tízszer akkora volna, mint szokott lenni.

A műhelyből az apja dörmögése hallatszott. Odatekintett, s a fához húzódott.

A műhely vörös, párás világosságában félmeztelen férfi-árnyékok sürgölődtek. És egy kis árnyék is, a kisinas. Az is meg fogja őt siratni. Mert ha megszidogatta is olykor, gyakorta dugott neki datolyát, almát, pogácsát.

S amint ott állt, a puska lebillent a kezében.

Valami toccsant előtte. A sötétben nem látta, hogy a puskacsőből loccsant ki valamelyes víz. Azt gondolta béka, s ijedten hágott félre. A paplant feljebb vonta a lábán, nehogy besározódjék. A papucsot a konyhában hagyta, s halk lábon tért vissza a szobába.

Odabenn letámasztotta a puskát az ágyhoz. Állt mellette, bámult maga elé.

Aztán a fehérneműs szekrényhez lépett. Ott feküdtek már rendben a délután vasalt szép új csipkés batiszt-ingek. Elvette a legfelsőt. A rajtalevőt felgombolta a vállán, s lebocsátotta. Az újat vette magára.

Aztán meggyújtotta a gyertyát. A másik tartóba is tett gyertyát. Azt is meggyújtotta. A két égő gyertyát odatette az éjjeli asztalra.

Olgára nézett hosszan, búsan.

Olga, csakúgy feküdt, mint előbb, csakolyan fehéren és szenvedőn, s mintha rajta volna az arcán még altában is az a jeges gyűlölet, amellyel kétszer ellökte.

Leült a tiszta ingben az ágy szélére és felhúzta a puskát.

A kakas hidegen halkan kattant, kétszer kattant.

Kinyújtotta a kezét, hogy eléri-e a ravaszt? A csövet a bal mellére illesztette. Újra nyújtotta a kezét a ravaszért. Nem érte el.

Fölvette az egyik cipőjét, az újat; próbálta, hogy azzal eléri-e?

A cső vége a bal cicije alatt, s jobbjával nyúlt, nyúlt a cipővel be a puska ravaszához.

A puska nagy dördüléssel elsült.

Csak egy nagy ütést érzett a mellén, többet aztán nem tudott magáról.

Pedig hát nagy sikoltozások következtek. Olga, mintha rugók dobták volna fel a díványról, úgy felszökkent a dörrenésre.

A következő percben már sikoltott, és Sárihoz ugrott. Az ing eleje lángolt a Sári mellén. A szobában füst és puskaporbűz. Olga rákapdosott az ing tüzére, elverte, elnyomta, és megint sikoltott.

- Sári!... Meghalt!... Segítség!

Nohát, hogy ott micsoda zavarodás következett, micsoda szaladgálások, ájuldozások, arról jobb nem beszélni.

Csak a pékben maradt annyi lélekjelenlét, hogy az egyik gyertyát fölvette és megnézte közelebbről a Sári sebesülését. Tenyérnyi feketés mocsok az ingmellen, de semmi vér. Csak élénk pirosság, ahol az ing égése megpörkölte a testét.

- Vizet! - kurjantott a cselédre. - És orvost!

Hát szerencsére a puskában a patron átázott volt, és csak kevéske puskapor lobbant fel benne. De persze az is nagyot durrant. S talán lökött is. Lehet, hogy az lökte mellbe szegény Sárit. Mármost a lökés okozta-e, hogy elájult belé, vagy csak a durranás? nem lehet tudni. Elég annyi, hogy elájult.

A vőlegény már korán reggel berontott a boltba. Sápadt volt, és rémült szemű. Kalap se volt a fején, se nyakkendő a nyakán, a markában azonban egy csomó gittet szorongatott. Nem is köszönt, csak mindjárt kiáltott, ahogy berohant.

- Olga!? Ugye Olga!?

S remegett, mint a nyárfalevél.

A pékné maga állt a pult mellett. De a szobából kilépett Olga is. Csak a nyakába borult vőlegényének.