A RABOK

- Kép a törökvilágból -

A Mecsek-hegy országútján hosszú kocsisor vonul fölfelé. A kocsik előtt itt-ott egy csapat nagy süvegű janicsár, turbános szpáhi és rongyos deli katona keverten; közöttük láncolt kezű, láncolt lábú rabok ballagnak. Viszi a török a zsákmányt hazafelé.

Az egyik kocsi előtt valami hat rab. Egy széles mellű, erős parasztlegény kezdi meg a sort. Össze van bilincselve egy ragyás cigánnyal. A cigánynak ugyanolyan kék nadrágja van, mint a törököknek, csakhogy rongyosabb. Bizonyosan valami holtan heverő szpáhiról húzta le valahol az útfélen. A másik pár egy égett arcú pap meg egy nagy fejű parasztember. Aztán egy rongyos úrféle következik. Ez egy tizenöt éves gyermekkel van egy láncon. A kocsi mögött meg asszonyok. A kocsin egy tenyeres-talpas, csókra álló szájú leány, aki egynéhány hét múlva bizonyosan asszonya lesz már valamelyik török úrnak.

Augusztusi est. A nap alászállóban.

A széles mellű legény mezítláb megyen a rabok között. A bilincs feltörte a lábát.

- Álljunk meg! - így könyörgött a janicsároknak. - Csak addig, míg rongyot teszek a bilincs alá!...

De a janicsárok rá se hederítenek. Törökül fecsegnek egymással, s legfeljebb csak egy haragos tekintet a feleletük.

- A tűz emésszen meg benneteket! - kiáltja a fogát csikorgatva a legény.

- Gáspár - szól le a csucsorodott szájú leány a kocsi tetejéről -, viselje békén a sorsát! A nap mindjárt leszáll. Akkor imádkoznak.

A törökök csakugyan megállottak. A szpáhik leszállottak a lovakról. Valamennyien letérdeltek arccal keletnek. A porban mosogatták a kezüket, arcukat, és hangosan illalláztak.

A leány lemászott a kocsiról, és az inge széléből rongyot hasított. Körülkötötte vele a legény lábát.

- Áldjon meg az Isten, Margit! - mondotta hálásan a legény.

A cigány, aki ott ült mellettük a porban, felsóhajtott:

- Hej, de ihes vágyok! Soha iletembe nem valtam ilyen ihes. Három libát megennék egymágám!

A kocsis - ez is láncolt lábú, rab ember - elmosolyodott a cigány sóhajtására.

- Magam is éhes vagyok, cigánypajtás - szólt lenéző oldalpillantással -, de főzök is estére olyan paprikás húst, hogy mind nekünk marad!

- Hát te vágy sákács?

A te szóra megrándul a kocsisnak a szemöldöke, de aztán mégis felel.

- Csak este. Nappal rabolnak ezek maguknak ebédet is.

- Hát mióta solgáls á kontyos uraknál!

- Három napja.

- Nem lehet elfistelegni váláhogy?

- Ilyen csizmában? Alig.

Ezt mondva, fölemelte a lábát az ülésből. Vastag lánc csördült föl a széna közül.

- De hátha ma nem fözsöl? - tűnődött aggódva a cigány.

- Bizonyosan főzök. Tegnap olyat főztem nekik, hogy úgy nyalták utána a szájukat, mint a kutyák.

- Bárcsak én is nyalhatnám már a sájamat!

A janicsárok az imádság végeztével tanakodtak. A hegytetőről már látszott az esti szürkületbe befátyolozott város. Az magyar fészek! Olyan darazsak laknak benne, akikkel nem jó tréfálni.

Egy félszemű, harcsabajszú janicsár, aki tudott magyarul, odaszólt a kocsisnak:

- Utánam! Be az erdőbe!

És bevitték a kocsikat, szekereket, jól be, valami tíz percig tartó menéssel az erdőbe.

A nap eközben elsüllyedt a fák között, és a tiszta égen feltűnt az első csillag.

A törökök egy alkalmas tisztáson kipányvázták a lovakat. A pap kezét feloldotta a janicsár, és így kiáltott rá:

- Tüzet rakni!

- Én ahozs jobban értek! - rikkant fel a cigány. - Nagyságos, méltóságos terek úr, csókolom kezsit-lábát, hadd rakjak én tüzset, nekem az a mesterségem!

- Hallgass! - rivallt rája a török.

Három asszonyt is elszabadítottak, hogy segítsenek a tűzkészítésben. Az asszonyok aztán a pappal száraz ágat szedtek a fák alatt, és acéllal, taplóval csakhamar tüzet gerjesztettek.

A kocsist is felszabadították az ülésről.

- Olyat, mint tegnap! - mondta neki a török.

- Meglesz - felelte a kocsis.

Vizet tett fel egy nagy vaskondérban a tűzre, s hogy a pap a cigánnyal hamarosan megnyúzta az ürüt, értő kézzel aprózta bele a kondérba. Hullott a húsra vereshagyma is meg paprika is bőven, s bizonyára aprított volna burgonyát is a lébe, de ezt főképpen azért nem cselekedte, mert nem volt burgonyája. Tudták is abban az időben, mi a burgonya! Az urak ugyan már nagy ritkaságképpen kóstolgatták, de neve még nem volt, s nagy általánosságban a krumpli még nem létezett.

A tüzet valami húsz janicsár telepedte körül. A kocsikat, szekereket kerítésbe-körbe állították. A lovakat kipányvázták kívül a szekereken.

A rabok egy csoportban tizennégyen voltak összesen.

Kilenc férfi meg öt nő, s köztük két kisgyerek.

A tűz magas lánggal égett. A törökök ölték a bárányt, a tyúkot, a libát. A rabok buzgón dolgoztak az étel elkészítésén, s alig egy negyedóra múlva már javában rotyogott az üstökben és kondérokban a hús, és pirultak a combok a nyárson. Az erdei levegőbe étvágyindító ételszag vegyült.

Egy óra nem telt belé, s az András kocsis olyan pofont kapott, hogy két ölet repült a kalapja.

- Hogy a hetedik pokol emésszen el! - ordított rá a janicsár. - Mennyi paprikát tettél ebbe az ételbe!!

A paprikás a raboknak került - a cigány nem csekély örömére. Maguk a törökök a nyárson sült darabokat osztották meg maguk között.

A hordók eközben csapot kaptak. Bögrékben és tülkökben itták a törökök a magyar bort. A cigány felállott. Megtörülte a száját a kezébe, a kezét meg a nadrágjába, aztán így csicsergett:

- Nagyságos és méltóságos terek úr, csókolom kezsit-lábát, hadd pikulázzsak egyet a tisztelt vendégség eremére!

A török, akihez szólott, megfordult, és gúnyosan felelte:

- Ide kukorikolnád a magyart, úgye? Majd pikulázok én mindjárt a hátadon!

A rabok az éhség gyönyörével ettek. Csak egy evett lassan, egy terebélyes arcú paraszt. Ez volt a legöregebb köztük. Lehetett negyvenéves. Mindig mereven nézett, mintha csodálkozna valamin, és úgy lógatta a fejét, mintha nehezebb volna, mint más emberfiáé. Az igaz, hogy nagy feje volt.

És ahogy ettek, csöndesen beszélgettek.

A szabaduláson kezdték persze, hogyan lehetne a töröktől megszabadulni?

- Sehogy - szólt röviden a nagyfejű.

Aztán, hogy lenyelte a kanál húst, azt mondta még hozzá:

- Én tudom. Én már kiszolgáltam egy rabságot.

- Konstantinápolyban? - kérdezték egyszerre hárman is.

- Ott - felelte a paraszt. - Tíz esztendeig söpörtem én a török földet.

- És hogyan szabadult meg?

A paraszt egy cobákon rágódva felelte:

- Hogyan? Hát ingyen. A Jézus palástja alatt.

- Megszökött?

- Meg.

- És hogyan szökött meg?

- Gyalog.

- És milyen az a rabság? - kérdezte egy tizenhét éves, savószemű legény.

- Bizony, öcsém - felelte a paraszt, -, nem sok tyúk múlt ki miattam a világból!

- Nagyon keserves?

- Kinek milyen.

- Hát az asszonyokkal mit csinálnak? - kérdezte egy feketehajú menyecske.

- Mit? Nektek még jobb a dolgotok! Amelyetek fiatal, ott is csak asszony, csakhogy török asszony; amelyetek meg vén, azt cselédképpen tartják.

- Ütik?

- Bizony, nem is simogatják!

- Eszerint kend tudja az utat? - kérdezte a pap fölemelkedve.

- Tudom - felelte a paraszt.

A pap föltette az egyik lábát a kerékagyra, és a tűz odasugárzó világosságánál a szemét hegyezve, nézte a lábán levő széles, sima vasat. Apró karcolások látszottak azon. Valami rab följegyzései voltak, egy hosszú út szenvedései húsz szóban.

A pap elolvasta a szavakat:

- Nándorfehérvártól Hizárlik egy nap. Aztán Baratina.

- Nem - felelte a paraszt -, öt állomás is van addig.

- Eszerint az öt kereszt öt állomást jelent. Tehát öt állomás. Aztán következik Alopnica.

A paraszt bólintott.

- Azután Nis.

- Ez már Rácország - jegyezte meg a paraszt a térdét átfonva. - Itt kezdik vetni a rézkását.

- Rézkását? - kérdezte fölcsodálkozva egy asszony.

A paraszt nem felelt.

A pap tovább olvasta a bilincs karcolásait.

- Kári-kezme.

- Itt sok a skorpió-féreg.

- Sárkövi.

- Itt három malom van.

- Czaribród.

- Itt engem megvertek.

- Miért? - kérdezték egyszerre hatan is.

- Mert eltörtem a lábam vasát.

- Dragomán - olvasta a pap tovább.

- Innen érkezünk Zsófiába. Sok torony. Nagy város.

- Iktimán.

A paraszt bólintott.

- Kapidervent.

- Itt havas vagyon.

- Poz... vagy micsoda.

- Az az, Pozárki, a fene essék belé! Sok a szúnyog.

- Filippe.

- Ez is város.

- Kalaván.

- Itt egy cimborámat eladták.

- Uzonkova.

- Sok gyümölcsös kert.

- Harmanli.

- Itt egy török úr két rabot vett meg.

- Musztafa-basa-köpri.

- Kőhíd van itt, jókora!

- Drinápoly.

- Rettentő nagy város. Itt láttam egy elefántot.

- Mi az? - kérdezték a rabok.

- Az? Az akkora nagy eleven barom, mint ez a rakott szekér, de még ennél is nagyobb; oszt csupasz, mint a bihal! Az orra meg akkora, hogy úgy bánik vele, mint más állat a farkával. Mikor a legyek kínozzák, végiglődörgeti a derekán.

- Czorli.

- Innen kezdve meglátjuk a tengört.

A rabok fölsóhajtottak. Némelyek a tenyerükbe hajtották az arcukat; mások könnyes szemmel bámultak maguk elé.

(Magyar Közélet, 1907. december 15.)